8.-án hétfőn este mit sem sejtve tértünk nyugovóra. A hajó egy kicsit jobban viháncolt mint előző nap, azt is láttam partraszálláskor, hogy emelkedett a vízszint, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Pedig kellett volna. 24 óra alatt másfél métert emelkedett a Duna vízszintje. Hajnali fél háromkor erős rángatásokra ébredtem. Mint kiderült J már régóta fent van és retteg. A megnövekedett vízmennyiség jelentősen felgyorsította az áramlás sebességét és érdekes módon a korábban kiengedett hosszabb horgonylánc nemhogy csillapította volna (minden tanítással ellentétben) a hajó mozgolódását, hanem a horgonyzóhelyünk speciális adottságainak következtében ( kis sziget mögötti erős turbulencia) még növelte azt. A hajó megindult oldalt, teljesen keresztbe állt a folyásirányon, majd amikor kifeszült a lánc egy hatalmas rántással átvágott az ellenkező oldal irányába, ahol megismételte ugyanezt. Így ment ez folyamatosan, úgy percenként, vagy tán még sűrűbben jelentkező rángatásokkal, de olyan erőssel, hogy kapaszkodni kellett, hogy az ember talpon tudjon maradni. Ennek fele se tréfa. Az ember ugye bízik a saját maga készítette horgonyban, bízik a 10-es láncban, bízik a saját készítésű láncstopperben ( nem a horgonycsörlő tartja a láncot, hanem egy szerkezet ami közrefog egy láncszemet), de az, hogy úgy 18 tonnányi tömeg percenként ekkorát ránt mindezen, az idegtépő dolog, senkinek nem kívánom az érzést. Az emberben felmerül, hogy valami törik, szakad és akkor a hajó elszabadulva rohan a sötétben, verődve parttól partig, törik kormány, hajócsavar és még a fene tudja mi történhet. Felöltöztem és elszántam magam egy motorindításra, bár a vaksötétben fogalmam se volt, hogy miképp húzok horgonyt ilyen rángatás közepette és állok megnyugtatóbb helyre, már ha egyáltalában találok olyat. Egyelőre J-t nem alarmíroztam egy manőverhez, lett egy elképzelésem, nem a valaha is tanultakból, mert ilyen tapasztalásom soha nem volt és még a Kádár féle "Hajósmesterség" című könyvben se olvastam hasonlót ( pedig abban még a dobóháló kötése is benne van), inkább csak spekuláltam. Kihajtottam előbb egy keveset a kormányt balra, hogy a biztonságosabbnak vélt, mélyebb vízzel kecsegtető jobbpart felé távolodjak el a turbulens áramlás tengelyétől. Majd gyorsan visszatekertem, mert a helyzet rosszabbodott, villámsebesen kezdett a hajó teljesen keresztbe állni. Erre megpróbálkoztam jobbra kihajtani. És csoda történt. A hajó az enyhén jobbra kihajtott kormánnyal jobbra ment a horgonylánc vonalától, azt szinte teljesen merőlegesen keresztbe az áramlásra kifeszítette, majd megállt a balpart fáihoz egészen közel, távol az örvénylő rohanástól. A kormány finom állítgatásával, de mindvégig jobbra állásban a hajó mozgása tökéletesen megnyugodott, létrejött egy önszabályozó erőrendszer, a horgonylánc a hajó orrát erőteljesen balra húzta, míg az áramló víz okozta kormánylapátra ható erő a hajó farát ugyancsak balra nyomta, azaz az orrát jobbra kormányozta. Amelyik erő volt éppen erősebb, addig fordult a hajó abba az irányba az áramlás hossztengelyétől, amíg létrejött ismét az egyensúly. A hajó szép nyugodtan állt a sebesen rohanó, de a sziget turbulenciájától nem zavart lamináris áramlásban, hossztengelyétől mindössze tán ha 5-10 fokokat legyezgetve mindenféle rángatás nélkül. Persze mindeközben eszelősen figyeltem a mélységmérőt, mert az egész megoldás sarkalatos pontja az volt, hogy mennyire van vízmélység a balparton, de szerencsére 3,90-nél megállt a csökkenés. Egy darabig gyönyörködtem benne, hogy milyen szép nyugodtan ( valahogy úgy éreztem, hogy elégedetten) viselkedik a hajócskám az éjszakában, majd visszavetkőztem és bebújtam az ágyamba. J ekkorra már békésen aludt és én is azonnal elaludtam a nagy ijedtségre ( igen, kicsit én is be voltam sz@rva, csak feléje mutattam blazírt közönyt), fényes délelőtt volt mire felébredtem.
Az izgalmas hajnal után békés nappal következett. Viszont a rádió folyamatosan ijesztgetett a szerdától várható erős lehűléssel, plusz záporral, zivatarral, viharos széllel. Ha csak ketten lennénk, bármit átvészelünk, van vizünk, villanyunk kajánk, olvasnivalónk, keresztrejtvényünk és Scrabble-ünk, de az állatkert nem boldog a bezártságtól, a kutyát meg naponta legalább kétszer partra kell vinni dolgavégezni, na ehhez meg nekem nincs kedvem zuhogó esőben, viharban csónakkal. Végülis itt vagyunk a "kertek alatt". Gyors elhatározás, rövid konzultáció J-vel és irány Tass. Az este 7órás zsilippel kelünk át az RSD-re, Makád magasságában még egyet éjszakázunk horgonyon és másnap még szép időben kikötünk az "anyakikötőben" a házunk előtt. A piactér előtt elhaladva SP készít rólunk egy kis filmet, kár, hogy csak okostelóval készült, az automata nem tudja megfelelően túlexponálni az ellenfényes képet, de azért látszunk. J kormányoz én meg pöffeszkedek a hokedlin a hátsó felépítmény tetején. Hát ennyi volt az idei túra.
https://www.youtube.com/watch?v=rKDV0AMXAoE&feature=youtu.be
