Augusztus 25. Hétfő
Reggel még a parton lelakatolt biciklijeinkről leszedem a ponyvát (kell e mondanom, hogy szemerkélt az éjjel az eső, de az idő most éppen bíztató, úgy hogy indulás lesz) és kimegyünk a Tescoba gyümölcsért (hüm… már ha ezt a kőkemény nektarint annak lehet nevezni), macskajáért, meg veszünk egy fagyit, amit mélyhűtő hiányában a hajóra érve azonnal elfogyasztunk. Van itt egy kút amiből mindig folyik a víz, sokan viszik inni gyógyvíz gyanánt, mindenesetre enyhén záptojásszagú, azt mondják 1600 m mélyről tör fel a víz, mi is megtöltünk hat PET palackot, hátha megfiatalodunk tőle. A Tesco amúgy nagy forgalmat bonyolít le, Szlovákiából is átjárnak, a hajósok is itt vásárolnak a különösen jó helyen, a hídfőtől tényleg csak egy macskaugrásra lévő szupermarketban. Tegnap nézem egy evezős ladik közeledik, folyásnak felfelé küszködve az árral a parkoló uszályok felől. Alaposan megnézem, a sportolókat és vizitúrázókat kivéve evezővel hajtott járművet egész utunk során nem láttam. A leghitványabb horgászcsónakon is motor van, a népek még állóvízben sem hajlandók akár 50 métert is evezni, a munkahajókon meg természetesen ott a motor hajtotta csónak. Nos az előző nap lerakott román uszályról jönnek a „fiúk”, már ha annak lehet nevezni a két hozzám hasonló korú szíjas öregembert. Amúgy egyikük magyar szóval válaszol mosolyogva, értve a tréfámat amikor dicsérem azt a klasszikus stílust hogy megvetve a flancos motorkorszakot ezzel a leharcolt ladikkal dacolnak a folyással. De az igazság, hogy bár nevetünk rajta, mindketten tudjuk, az egész a nyomorról szól, ezek a szó szerint (is) szegény emberek a hídlábhoz igyekeznek, hogy az ottani akciós Tesco élelemmel töltsék meg csónakjukat, majd visszacsorogva uszályukra a hasukat, így tengetve életüket hétről hétre. Beszélgetve az úszódaru őrével megtudom, hogy még annak a kevés embernek is, aki magyarországi munkaadónál dolgozik a folyón, nagyrésze ukrán, román, mert a képesítését elfogadja az EU és fele bérrel is beéri mint a magyar munkavállaló, pedig az sincs túlfizetve. Mindenki megy nyugatra a jobb fizetésre, nekik mi vagyunk a nyugat, nekünk Németország, Anglia. Az érzéketlen csüngőhasú Maradona ezt nevezi kalandvágynak. Miután elfogyasztottuk a fagyit,

11 óra előtt nem sokkal lebontom a hajó orráról az ütközésgátlót, szinglizem a köteleket, majd futóra kirakok egyet a daru víz felőli csücskére a kötélterelő bakra. Béla, az úszódaru „személyzete”, aki egész ittlétünk alatt kérés nélkül is segített mindenben, leoldja a maradék kikötőköteleket, beszedem mindet, a hajót a víz sodra a futó kötélen kilendíti a folyás irányába, gép indul, egész lassan előre, J beszedi a futót és már megyünk is sebesen, megfordulva immáron folyásnak lefelé. B és barátnője lelkesen integetnek, mi meg nekik. Sebességünk alacsony fordulatszámon is 13 km/h, hja a folyó most nekünk dolgozik! Hamar elérjük Neszmélyt. Amikor még azt gondoltam, hogy csak Révkomáromban tudok majd kikötni, tehát a szlovák oldalon, szükségem volt egy szlovák lobogóra. (az a szabály, hogy idegen ország kikötőjébe érve a hajó orrára ki kell tűzni az adott ország zászlaját) Neszmélyben kaptam egyet kölcsön friss ismerősöktől (Péter és Judit), ezt most vissza akartam adni, ezért behajóztunk a camping elé ahol az ő hajójuk parkol, ledobtam a horgonyt és kieveztem a Mákvirággal. Nem volt a hajón senki, de egy köszönő levéllel egy nylon zacskóban behajítottam a hajóba, aztán visszaevezve kidaruztuk a dinghit, horgony fel és indultunk tovább. Nem volt igazán útitervem, ahol a késő délután ér ott fogunk horgonyt dobni. Szóval csak mentünk és élveztük a hajózást, szemünkkel faltuk a csodálatos táj látványát és örültünk az életnek, egymásnak, hogy megadatott nekünk mindez. Ez itt egy „lakatlan sziget”. A növényzetét az uszadék fűzfák alkotják, melyek itt megfenekelve gyökeret eresztettek. Elhagytuk nevezetes zátonyra futásaink helyszíneit, búcsút intettünk Lábatlannak, Nyergesújfalunak, Esztergomnak. Az 1710-es folyamkilométer környékén az esztergomi parton áll ez a ház, vajh mi lehet benne? A szobi révnél már mindkét oldalon magyar partok közt hajóztunk. Végülis J 63km kormányzás után befordult régi kedves helyünkre a pilismaróti öbölbe. Gyönyörű nap végén tértünk nyugovóra, nem zavarva a parti horgászokat, megfelelő távolságra dobva horgonyt tőlük.

Augusztus 26. Kedd.
Nyugis éjszaka után hűvös hajnal, majd naná, hogy eleredt az eső. Szokatlan lenne ha két egymást követő nap jó idő lenne! Aztán eláll, de szél támad, ha beerősödik több láncot kell majd letennem és bár nincs horgász a közelben egy PET palack lebeg a vízen amivel ezek a ráérő, gyakran goromba emberek az etetett helyeiket jelölik. Nem akarok rálógni, anyám is maradjon megszólatlan, J még alszik, kerülendő a ricsajt kézzel elemelem a horgonyt a fenéktől és hagyom a széllel sodródni a hajót messzebb a kisajátított vizüktől. Itt már jó helyen állunk. A fekete gömb horgonyzó hajón a HSZ szerint kötelező, de rajtam kívül még nem láttam senkit aki használná, nem nagy munka kirakni és emiatt ne kössön belém a viziközeg ha olyanja van! Kihasználom, hogy éppen nem esik és a Mákvirággal felfedező útra indulok. A szél leállt ezért evezős az üzem, én egy kilométernyi útért nem rakom fel a motort, ha nem lehet vitorlázni inkább evezek. Megnézem közelebbről a hajótemetőt.

Vajh mit keresnek itt? A valamikori FOKA roncs hajói vannak itt, meg egy nagy, partra futtatott hajót bontanak éppen.

Szép lassan darabolják, időnként hangos döngéssel lezuhan egy körbelángvágózott nagy lemezdarab. Na és milyen hajó volt ez? Látjátok a nevét akik még tanultatok oroszul? Abbiza ZSIGULI! Annyira az, hogy ez egy autószállító hajó volt, a „hőskorban” (mint megtudom a temető őrétől) egyszerre 600 darab Zsigulit (ifjaknak 1200-as Lada) hoztak vele a csepeli Merkur telepre, ahol az évek óta befizetett vételárért a boldog várakozók átvehették a szovjet csodát. De bontásra vár itt az egykori hőskorszak (ki gondolta volna akkor az utált korban, hogy valaha az lesz) sok egyéb, a magyar ipar, magyar emberek szellemi és fizikai munkájával előállított hajó, munkagép, vízen élők kenyérkereső eszköze. Nem lenne ezzel semmi baj, ha azért lennének itt, mert van helyettük új, jobb. De ezek helyett nincs SEMMI. Említettem korábban, egyszerűen megszűnt a folyó karbantartása, ahogy gyakorlatilag a magyar hajózás is. Kamionok dübörögnek keresztül falvak főutcáin, falakat repesztve, aggokat rémisztgetve, anullálták amit tanultunk, már az elemiben, hogy a vízi áruszállítás a legolcsóbb. Amúgy most, hogy a vízszint kedvező az egész Európára jellemző gyakori csapadék miatt, sok teherszállító hajóval, konvojokkal találkoztunk, magyar, az egy Melanie kivével amivel Komáromban ismerkedtünk meg nem volt köztük. Miután visszaeveztem a hajóra kirándulni viszem a „lányokat” a partra. Nincs messze, itt a horgászok se zavarnak, nem úgy mint a Kisdunán, ahol egyszer régen amikor még a kis gumicsónakkal mentünk J-vel kirándulni, sehol nem tudtunk kikötni, mert vagy horgász ült a nád beugrójában, vagy az általa otthagyott feltornyosult szemét miatt nem volt kedvünk odakötni. C azonnal felfedező útra indul. Nagy cserkész, amikor indulni készülünk hiába hívogatjuk esze ágában sincs előjönni és csónakba szállni, eltűnt a bokrok közt. Na mondom elindulunk, majd ha a hajóról látom, hogy a parton sírdogál kijövök érte. De ahogy kezdek eltávolodni a parttól kétségbeesetten rohan felénk, úgy tűnik felfogta, hogy ha itt marad attól kezdve magának kell gondoskodnia táplálékról, megszűnik az „all inclusive” ellátás Természetesen a vérében lévő sziámi gőg megakadályozza abban, hogy akárcsak egy futó pillantással is jelezze, hogy kér valamit. Ránk se néz, csak szemez a vízzel ami egy épp elszáguldó motorcsónak hullámaitól szaladgál ki a partra, majd húzódik vissza. Felváltva dugja bele a mellső lábait, majd húzza vissza undorodva rázogatva. Visszafelé evezek, hogy J bevegye a jószágot a csónakba, de nem várja meg amíg a parthoz érünk! Elszántan belegázol a hullámok közé és a neki hasig érő vízből egy hatalmas ugrással beugrik és máris a középső padon trónolva rázza magáról a vizet. Nem hittem volna, hogy egy macska, amelyik természeténél fogva utálja a vizet ilyet tesz. De továbbra se méltat figyelemre bennünket, pillanat múlva a csónak orrából, a gumihurkán egyensúlyozva figyeli ahogy közelítek a hajóhoz, még oda se értem, de már felugrik a deckre és onnan figyeli ahogy kikötünk. Ekkor néz rám először, én úgy érzem, hogy diadalmasan, idáig csak a saját biztonságával volt elfoglalva. Ebéd bolognai makaróni, hozzá a Cs B-éktól Neszmélyben kapott, Varga pincészetből származó Zweigeltet isszuk, majd pihenés következik, kis eső is szemerkél, de hamar abbahagyja. Lassan leszáll az est. Unaloműző foglalkozásként összerakom a kis hálót, a vízben rengeteg az apróhal. C bolondul értük, ahányszor valami vízbe lógó kötélhez nyúlok menten a lábam alatt van, a frász töri ki érte, hogy biztos a hálót húzom, ott egyensúlyoz a gunwale szélén, de a korlátra is felugrik, hátha onnan előbb meglátja mit fogtunk. Amint a háló a deck szintjére ér már húzza foggal körömmel, mászna bele, aztán amikor kiszórom a deckre a zsákmányt boldogan felhabzsolja. Halászás után száguldozik a decken, meglapul valamelyik kikötőbika árnyékában és megtámadja a lábunkat amikor ara járunk, ki-be ugrál a darukarokon lógó csónakba (J állandóan retteg, hogy beleesik a vízbe), szemmel láthatóan jól érzi magát. Mi meg a naplementét élvezzük.

Ha már hal, vannak itt nagyobbak is, időnként méretesek ugranak ki a vízből, vajh ami felkergette őket a felszínre az mekkora lehet? Hatalmas élet lehet a felszín alatt a szép tiszta és mély vízben.

Augusztus 27. Szerda.
A szemerkéből éjjel eső lett, a meteorológusok mostanában szinte órára pontos előjelzése szerint, de hálistennek az éjszaka vége felé elállt, a párás hajnalt követően 8:30-ra még a nap is elkezdett sütni.

Minden alkalmasnak látszott arra, hogy tovább induljunk. De miközben bőséges reggelinket fogyasztottuk rákezdett a szél. Nem is akárhogy, rövid időn belől tarajos hullámok döngették a hajó lapos fenekét alulról felcsapva. J lebeszélt az indulásról, könnyen engedtem neki, utálatos dolog viharos oldalszélben kormányozni, nekem se volt sok kedvem hozzá. Vártam, hogy gyengül az idő, ehelyett délutánra még jobban bebőgött, inkább kimentem a deckre és ráengedtem még 10 méter láncot biztos ami biztos, a 4-5 méter mély vízben így lent volt 30 méter, a 35 kilós horgonnyal biztonságban imbolyogtunk a hullámokon. Nem zavart a mozgás, bár ha nem nyugat-délnyugati irányú lett volna a szél, hanem a szokásos északi, vagy legalább északnyugati, akkor ez se lett volna, de így pont hosszába kapta a szél az öblöt, nem védett a közeli part. Így aztán maradtunk még egy napot ezen a szép helyen, nem esett nehezünkre, nem sietünk sehova. Úgy ítéltem ez az a fajta szél ami délután ötre szokott megalmulni, de tévedtem, este hét óra volt amire határozott gyengülést éreztünk.

Augusztus 28. Csütörtök.
A borús hajnalt hamar derűs nap követte. Reggeli után tíz óra körül indulunk tovább. A horgonyt alaposan beszántotta a tegnapi vihar rángatása, a szokásosnál nehezebben jött fel, de némi cibálás eredményt hozott. Szép az idő, gyönyörű a táj. Hát igen, ez a Dunakanyar. Ahol a lusta folyó a hegyek közé ér….

https://www.youtube.com/watch?v=KoRMnFHONNs

Visegrádot elhagyva kettéválik a viziút, a Szentendrei Szigetet idefelé jövet a „kiságban”, visszafelé a főágban kerüljük. Nincs bennem irigység amikor Verőce parti palotáit nézem,

jó, hogy vannak ilyenek, meggyőződésem, hogy sorsomat a legtöbbjük gazdájával nem cserélném el, csak az a kérdés vajh hogy lettek? Hány lett úgy, hogy a „nagy közösből” merített érte, mert jókor volt jó helyen és aki meg nem volt ott, vagy csak nem volt hozzá gyomra, annak meg csak az adósság maradt. Ez itt Vác.

Hát itt viszont (ebbiza fegyház) nem lehet jó „lakni” még ha Dunára nézők is az ablakok, ami köztudomásúan ingatlan érték emelő dolog. Hogy visszanézzek, lehet a fenti paloták lakóinak némelyike jobban rászolgált volna mint az itt raboskodók néhánya. Sződliget és Göd szép partjait elhagyva Dunakeszi előtt, az 1666-os folyamkilométernél dobok horgonyt. Elfogyott a kenyerünk, csónakkal a partra indulok, de egy kismama kérdésemre arról tájékoztat, hogy csak messze bent a faluban van bolt, semmi kedvem kilométeres gyaloglásokhoz, inkább visszamegyek a hajóra, eszünk a tartalékból extrudált száraz kenyeret, egészen „tengerészes”, olyasmi mint a régi idők kétszersültje. Koradélután van, akár mehettünk is volna tovább, de más terveim vannak. E barátom, aki a Baylinerrel költözött a mellettünk lévő házba, korábban évtizedekig a Hajógyári Sziget „K” hídjának tövében lévő csónakház pontonjánál állt a hajójával. Az ott lévő lakrészében felhalmozott készleteit hónapok óta költözteti Ráckevére, mivel autója nincs, tömegközlekedve, hatalmas batyukkal. Segíteni szeretnék neki, ha megállunk nála, Amapolával rengeteg cuccot el tudnánk hozni, ezért felhívom és megbeszéljük másnapra a randevút. Aztán kikapcsolok, mert a telefon akkuját nem tudom tölteni, naponta csak egyszer kapcsolom be és intézem a nem fogadottak visszahívását. Este korán térünk nyugovóra, mint mindig amikor horgonyon, parti áram nélkül állunk, így spórolok a villannyal, hogy ha másnap netán nem megyünk tovább így a tengelygenerátor nem tölt és netán nem süt ki a nap se és a solarok se tudnak tölteni, akkor is legyen bőven áramunk az akkukban.

Augusztus 29. Péntek.
Nem sietünk, időnk mint a pelyva, csak késő délután van találkánk Ervinnel a „K” hídnál. Szép a reggel, amióta itt állunk, beleértve az éjjelt is, alaposan megmozgattak bennünket a hajók keltette hullámok. Ez egy aránylag szűk szakasz és a hajózóút is közvetlen a part mentén van, a hatalmas tolatmányok és az állandóan jövő-menő szállodahajók jókora hullámokat vernek, kicsit szokatlan nekünk békésebb vízhez szokottaknak a gyakori dülöngélés, de egyáltalán nem zavaró, mindössze az ajtókat kell zéfesztelni, hogy ne csapkodódjanak állandóan, aztán a többi zajjal már nem izgatjuk magunkat, alszunk mint a bunda. J vezet, én bámészkodok horgonyhúzás után. Ez a Budapestet északról elkerülő „Emmnullás” hídja, szép nem? Nekem legalábbis  tetszik. Nemsokára átmegyünk majd a déli alatt is, de már zsilipelés után az RSD-n. (RSD=Ráckeve-Soroksár Dunaág, én többnyire csak Kisdunának nevezem) A híd előtt nem sokkal a bal parton ( folyónál mindig a folyásnak háttal nevezzük a partokat jobb-, vagy bal partnak) látható ez a szebb időket idéző rakodó, a pilléren álló épület beszakadt tetejéből már fák nőnek ki. Hát a hollandok aztán nem veszik tréfára a dolgokat. Ez a tolóhajó öt darab, megrakott hatalmas bárkával repeszt a híd alatt felfelé. Van köztük olyan, ami alig áll ki a vízből. De hát ez biztos olyan komolytalan dolog, ami csak a hanyatló nyugatra jellemző (mondjuk akkor mi a fenének hajóznak a románok, ukránok, is, mert nagyon komoly hajóikkal találkoztunk), a főnökünk megmondta, hogy ezek a libsik nem tudják a frankót. Tuti, hogy fingjuk sincs a rezsicsökkentésről. Nédda! Magyar személyszállító hajó. Bizisten nem tudtam, hogy a Hunyadin kívül létezik még ekkora. A híd után meg ez látható, ugyancsak a bal parton. Na erről aztán fogalmam sincs, hogy micsoda. Tudja valaki? A vizitúrázók úgy tűnik indulásra készülődnek táborhelybontás után. Ha jól sejtem ez a Szentendrei Szigeten álló tornyocska a Budapest vízellátását biztosító csápos kutak fejépületének egyike. Mennyi bájt tudtak az elmúlt évszázad korai éveiben belecsempészni az építők (akik akkor még „csak” mesterek voltak és nem művészek) egy ilyen közönséges funkciót ellátó ipari épületbe.

Ilyen aknásznaszádból többet is láttunk utunk során, annakidején én is kacérkodtam egy ilyennel amikor a vagyonügynökség árverezte a honvédséget, de aztán rájöttem, hogy nem felel meg a céljaimnak, így lett Amapola.

De ha valakinek nagyobb kell, az is akad. Aztán áthaladva az Északi Vasúti összekötő híd alatt (Tényleg ennek nincs neve? Vagy csak én nem tudom?), ahol a hídfőre valamiért tűzoltók másznak emelőkosárral, jobbra megyünk befelé a keskeny ágba, itt J nem vállalja a kormányzást, főleg, hogy jelzem, hogy a kb. két hajóhossznyi széles csatornában még meg is kell majd fordulni horgonydobáshoz, kikötéshez. Hát nekem sem volt egyszerű, de végülis lent van a horgony, megpróbáltunk farral ki is kötni a hordók hordozta pontonocskához, de ez már életveszélyességbe ütközött, maradtunk horgonyon libegve pár méterre a kikötőhelytől. Na bekapcsolom a telefont, hívom E-t hogy mi már megérkeztünk, mire mondja, hogy ő számtalan üzenetet hagyott a telefonomon (puff neki soha nem hallgatom le az üzeneteket, valami jelszót kér a gépmariska amiről fogalmam sincs hogy micsoda, megpróbáltam leirtani a telefonomról az üzenetrögzítési lehetőséget, de nem találtam ilyet a menüben), hogy meggondolta magát, nem jön költözködni, ne kössünk ki nála. Hát ezen már túlvagyunk, sebaj, volt egy manővergyakorlat, horgony fel, újabb forduló immáron gyakorlottabban és irány délnek tovább. Elhagyjuk a valahavolt Óbudai Hajógyárat, az Árpád híd lábánál (én még „Sztalinhíd” korában mentem át rajta először) lévő „Viking” kikötőt ahol a parton készül az a fajta alumínium katamarán amit korábban lilában mutattam a pesti parthoz kötve, most se tetszik, bár így aluragyogásban tűrhetőbb. Kiérve a főágra immár megszokottan térünk ki a városnézőkkel megsokasodott nagyhajók útjából. Ezekkel kizárólag a tágabb értelemben vett belváros partjai közt lehet találkozni, ott bukdácsol köztük a röhejes sárga kétéltű busz is. Most is visznek hajóval autókat, csak nem a ruszkik és nem Zsigulit, hanem a németek, de meg nem mondom milyen márkát. Egy ukrán meg hatalmas rönkökkel megrakott bárkákat tol felfelé, barátságosan integet, sőt dudál is üdvözlésünkre. Amúgy mindenki szívélyesen üdvözölt bennünket nemzetiségtől, hajómérettől függetlenül, talán a folyón még nincs az a bunkó kasztrendszer ami a Balatonon lett az elmúlt évtizedekben. Itt elég nagy a jövés-menés, J nem is nagyon jelentkezik, hogy átveszi a kormányzást, csak engem szekíroz, hogy szerinte túl közel megyek a nagyhajókhoz. Igazi backseat driver. Különösebb sietség nélkül jókorán érkezünk a Kvassay zsiliptorkolathoz, van még majdnem két óránk a délután három órai nyitásig. Addig eszegetjük a maradékokat, pihizünk a kellemes langymelegben. Könnyed zsilipelés után (Hol vannak már azok az idők amikor J rettegett az ilyen manőverektől!) a hajó már magától tudja merre kell mennie, ezek már hazai vizek. Jé! Az ott az aknász naszád mögött a Bagó! Ha valaki régen olvassa ezt a blogot, talán emlékszik rá milyen kalandos utunk volt vele és régi gazdájával Rehák Balázs (Isten nyugtassa szeretetben!) barátommal a Lágymányosi híd volt hídmesterével és nagy horgásszal , a mára történelmi "parti party" egyik résztvevőjével Hartától Budapestig. Ilyenkor elfog a szomorúság, legkevesebb hárman nem élnek már az akkori vidám társaságból.

Az úti cél ugyanaz a hely ahol idefelé jövet is megálltunk, Csikós Laci szigetcsépi házikója, megígértem neki, hogy segítek egy villanyszerelésben, azt fogjuk holnap abszolválni. Érkezés, kikötés nála nem sokkal öt óra előtt.

Augusztus 30. Szombat.
Persze az nem úgy van, hogy csak szerelünk, egyébként is hamar túlvagyok rajta, meg kell ismételni a múltkori sütögetést a boronatárcsán. Ezúttal is remekül sikerült. Eszünkiszunk, jókat beszélgetünk, naná, hogy hajózás a téma, CsL a Dunán hajózott sok évet, bennem is már-már eltemetett régi történetek merülnek fel a feledés homályából, van élmény bőven. Este, immáron csendes, hullámmentes vízen hajtjuk álomra fejünket. Csak C nem alszik, habzsolja a parti élményeket, bosszantja a szomszéd kutyáját és hordja a hajóra a félig megölt egereket.

Augusztus 31. Vasárnap.
Fantasztikus! Már két napja egy csepp eső se esett! Íme a napfelkelte 6:20-kor Szigetcsép felett. Reggeli után búcsúzkodunk vendéglátóinktól, J elcsípi a partról ideiglenesen hazatérő C-t és bezárja a kalitkába, majd kiengedjük ha már menetben leszünk, ne kalandozzon mostmár sehova a parton, mert nem fogjuk tudni a hajóra invitálni, majd eldobjuk L kötelét és megyünk HAZA. Innen már csak bő 10 km Ráckeve, szóval gyorsan otthon vagyunk. Dél körül kötünk ki a stégünknél, azóta hajóhelyrerakás, pakolás, blogírás, most 19:24 van és még csak a szöveggel vagyok készen, a képek szerkesztése még sehol, de még ma kész leszek vele. Aztán akarok még az egész útról egy összegzést írni, de az már nem ma lesz.

23:11 Hát idáig tartott. Már csak olvasnotok kell, remélem nem hiába melóztam vele ennyit. Mi mindenesetre nagyon élveztük az egész utat amit a fentiekben megpróbáltam a legjobb tudásom szerint közszemlére bocsájtani. Jóccakát! (Ja, szakad az eső.)