No. Neszmélyben ülök a Neszmély nevű lapátkerekes gőzös hátsó fedélzetén , itt van wifi és a menetben papírra sebtében lefirkantott napi bejegyzésekből tegnap Amapolán offline megírt anyagot és a fényképezőgépből kimentett képeket szerkesztem össze és nyomom a netre közszemlére. Tehát az alábbiakban az elmúlt napok története olvasható/látható.

2014, augusztus 9. Szombat 6:54

Gyönyörű az idő. Remélem nem fogom elkiabálni, végülis offline írom ki tudja mikor tudom majd felrakni a világhálóra, szinte mintha csak magamban gondolnám. Este betöltöttem a kevés hiányzó vizet (Ráckevéről majdnem full tankokkal indultunk, csak az itteni néhány nap fogyását kellett pótolni, de mindenféleképpen maximális vízkészletel akarok indulni, ki tudja menet közben mikor lesz alkalom vízvételezésre.), kiültem a Syntexker ablaka alá és a tegnapi pár sort a tableten lepötyögtem (de utálom, nem látni amit írok, mert eltakarja a felugró kyboard, javítani meg egyáltalán nem tudom, mert hiányoznak a hozzá való billentyűk, legalábbis nekem) a villámüzenetet, hogy akit izgat, hogy mikor megyünk ki a zsilipen és netán integetni akar valamelyik hídról, az értesüljön. Tegnap többször is átrepült felettünk egy vadászgép, ilyesmi csak repülősünnepek előtt/alatt szokott lenni, most tudomásom szerint nincs ilyen, aug 20 még messze van, nem tetszik ez nekem, túl közel vagyunk az ukrán-orosz háborúhoz. Felhúztam a vadonatúj, lobogót amit J varrt, ahogy az előzőt is, lepókhálóztam a fedélzetet (ez a mindennapi sziszifuszi harc a pókok és köztem), felcsévéltem a tegnap estéről kint maradt slaugot, még fújok a kompresszorral két lottyadt pufferbe egy kis levegőt amíg van parti áramunk, aztán reggeli és minden kész a 10:50-es induláshoz. (200m-re vagyunk a zsiliptől, tegnap átkötöttünk a lakóhajóra, nem a legjobb hely amúgy, mert minden egyes dübörgés amivel átmegy a HÉV a hídon idehallik és az autóforgalom bűze is érezhető a tiszta levegőben kifinomult
szaglószerveinkkel.)
És ami később történt:
11 órás zsilippel indultunk . S-ék integettek a partról, ezek szerint tegnap este nem hiába írtam az utolsó pár sort. J rettenetesen izgult, mert korábban voltak rossz élményei a zsilipeléskor, nagyrészt az én hibámból, mert még nem tanultam meg jól bánni a hajóval, de mostanára (remélem) ez már a múlté, úgy álltam a zsilipfalhoz, hogy neki csak nulla sebességnél rá kellett akasztani a kötelet a létrára ( a Kvassay meg a tassi zsilip is úgy van megcsinálva, hogy csak a 800 tonnás uszálynak és az egy tonna alatti kishajóknak kényelmes, előbbieknek van magasan kikötőkarika, utóbbiak meg eltaszigálják magukat kézzel-lábbal, pádlival, csáklyával, én csak a létrafokokhoz tudok kötelet akasztani), annyira megkönnyebbült, amikor minden gond nélkül kihajóztunk a zsilipkamrából, hogy elsírta magát a feszültség oldódtával. Két hónapja azzal stresszelte magát, hogy "jajazsilip". Hát most ez is megvolt és könnyűnek bizonyult. Kifordultunk a Nagydunára és megkezdtük az utat északnak. Még élénken él bennem a tavalyi havaria emléke amikor ugyanitt kifújt a hengerfejtömítés, most semmi gond, ballagunk felfelé, az elég gyors sodrás ellenében, közepes fordulatszámon (pontosan nem tudom mennyi, mert nincs pontos fordulatszámmérőm) a fenékhez mért sebességünk Budapest szívén át 4 km/óra, néha kicsit több. J „viszi a hajót” nagy biztonsággal, szereti csinálni és nagy elismerést is arat vele. Az a helyzet, hogy ez azért egy elég méretes hajó, az átlagos, még a komolyabb fajta motoros hajókhoz „luxusjachtokhoz” és egyéb péniszhosszabbítókhoz képest is és azoknál a szokásos felállás, enyhén (vagy erősebben) pocakos, csikófogait már elhullatott playboy, fiatalabb bikinis pipivel vágtat a vízen, megmutatva milyen férfias dolog is a hajókormányzás. Nálunk meg J domborít a „férfihelyen”, besöpri a csókdobálók és integetők elismeréseit, miközben én a matrózmunkával bíbelődök, elrakom a puffereket, köteleket rendezek, vagy csak fényképezgetek mint most is. Budapest még mindig csodálatos látvány a vízről, annak ellenére, hogy semmiféle karbantartás nem látszik a partfalakon, az utolsó tevékenységre tán még Baross Gábor a „vasminiszter” adott utasítást, a hidak többsége is rohad alulról nézve, de a látvány akkor is lenyűgöző. Azért nekem jobban tetszett amikor a Buda nevű iskolahajó, meg a Matróz Csárda állt itt a híd alatt. Mindenféle hajó áll a partfalaknál, ízlésről nem érdemes vitatkozni, nekem speciel ez nem tetszik, pedig állítólag ez a jövő. Akkor már inkább ez, a Balatonon az „Ercsi” motoros volt ilyen, messziről megismertem a csühögő motorhangjáról sötétben is.

Ezt a gálahajót már a múltkor is „megcsodáltuk” a neve is nagyon passzol a rozogává kitatarozott ércszállító uszályhoz, ennél talán csak a „Kolompár Ronaldinnyó Álma” név lenne alkalmasabb. Itt meg nekünk integetnek egy egészen hajóformájú hajóról, bár a kissé eltúlzott parancsnoki híd alighanem egy későbbi tuningolás eredménye, nem így jött ki eredetileg a hajógyárból. Szép házikó. Nem csodálom, hogy akiben kevés erkölcsi érzék lakozik, nem tud ellenállni a vágynak, hogy ideköltözzön és onnan sz@rjon az alattvalók fejére. A királyoknak se lehetett könnyű, de nekik azért a születés (pl szerintem Erzsébet angol királynőnek) adott valami mértéktartást. Nem csoda, ha egy suttyónak nincs ilyenje. Zsigmond Iván egykori Mahart főosztályvezető és vitorlázó klubtársam nyugdíjasként a Közlekedési Múzeum munkatársaként működött közre a Kossuth megmentésében, bár sajnos a régi compaund gőzgép a Morgan féle vezérelt lapátkerékkel már évtizedekkel előbb a kohók martaléka lett, ahogy Kom elvtárs, MAHART főmérnök, amikor Ráday Mihály interjuvolta, büszkén kijelentette, a hajók sorsa természetesen a kohókban végződik. A hülye angolok meg őrzik, restaurálják és karbantartják őket a turisták és a saját maguk gyönyörködtetésére, nemzeti hagyományaikkal való büszkélkedésre. Ez is egy szép ház, kár, hogy nem arra használják amire építették. Hát igen. Neki nem tetszik a hajózás. Panaszosan nyávogott sokáig, aztán megunta és elaludt.

Na a Margit hídon látszik a felújítás. Persze nem került volna annyiba, ha nem hagyják lerohadni, hanem rendszeresen karbantartják, de hát nekem mindennel kell, hogy valami bajom legyen. Itt van például ez a busz. Ha már muszáj busznak lennie és nem hajóba ültetik a turistát, hogy még arra az időre se kelljen kimásznia a buszból amíg hajóra száll, nehogy a pállott segge kiszellőzzön közben, mi a francnak kell egy autóbusz tetejére felrakni a sárga rombuszt, ami a személyszállító kishajóra kötelező? Csak a hülye nem látja, hogy ez egy személyszállító jármű!!! A ferdeszeműek mindent lefényképeznek, akárcsak én őket. Ezt a horgonyt se mostanában húzták fel utoljára. A várost elhagyva a Római part következett, a sokat vitatott mobilgát ügye Tarlós vesszőparipája nem tudom hogy áll most. Ez meg már a Lupasziget. Ifjúkoromban boldog kielboat tulajdonos kollégám gyakran emlegette a „Lupakerülést” mindenféle izgalmas hölgytársaságban, sátrazással és még izgalmasabb dolgokkal összekötve, de színről színre csak most látom először, nagyon tetszik, talán ha nem fúj ki tavaly a hengerfejtömítés, most nem Ráckevén lakunk, hanem itt. Élénk az evezősélet, mindenfelé kajakok, kenuk. Amit hiányolok, a gyönyörű kielboatok. Mindössze egyet láttunk az egész úton, helyüket átvették a kenuk, ebben több a hely, kisebb szaktudás kell az elkészítésükhöz és a használatukhoz is. Mint cseppben a tenger. Korunk irtja a szakértelmet. Kis vigasztalás a hajózást nem kedvelő utasnak.

A nap végén horgonydobás Szentendre előtt a Szigetmonostori rév állomás közelében. A perzselő napsütésben aszalódás után a hűs habok közé vetettem magam (na jó ereszkedtem a fürdőlétráról), ez azért folyón nem olyan egyszerű mint mondjuk a Balatonon, kitettem egy hosszú kötelet egy bójával, abba kapaszkodtam, pont mint a „fürdővonta”, csak itt a hajó áll és a víz mozog. Akcióm felkelthette a vízirendőrök figyelmét, ugye ez „tiltott helyen való fürdőzés” büntetendő esete, de pechjükre akkor értek oda, amire már kint voltam a vízből. Látták, hogy utánam J is a vízbe készülődik, lesbe álltak hát a komp mellett. De kiplankoltuk őket és J nem ment be a vízbe. Nem adták fel, ott leselkedtek, majd azt színlelték, hogy már mennek elfelé, erre meg J azt színlelte, hogy bemegy a vízbe, de helyette elbújt a felépítmény mögé. Erre visszaszáguldottak, de csak azt látták, hogy J békésen ücsörög a decken. Ekkor végre elhúztak tovább szolgálni és védeni.Hogy itt mik úsznak a vízen?

Augusztus 10. Vasárnap.

Ez itt Szentendre hajnali fényben. Nem tudom mindig így van e ebben a városban, vagy csak szombat esténként nyáron, de egész éjszaka ordított a discozene, hogy a helyiek hogy tudnak tőle aludni nem tudom, J nagyon utálta, én aludtam mint a bunda. Szentendre aranyos város, bár partra nem mentünk, mindketten voltunk itt már jópárszor, nagyon tetszett a harang ami más hangon jelzi a fertályórákat és megint más hangon az egészeket. Itt a macska horgonyőrséget tart (amúgy inkább egész éjjel minket szekíroz, nappal meg alszik, kezdi megszokni a hajózást, már nem panaszkodik), szóval macska vigyázza a macskát. Apropos horgony. Izgatottan húztam horgonyt 9:15-kor, mert 1. Most volt először élesben, tehát terheléssel kipróbálva a villanymotoros horgonycsörlő, 2. Mi is most működtünk ebben először együtt, J vezette a hajót, én meg elől kezeltem a csörlőt. De minden ment mint a karikacsapás, J a sebességgel és a kormánymozdulatokkal a jelzéseimet követve ügyesen rámotorozott a láncra, én meg simán felhúztam a láncot a horgonnyal. Majd belehajóztunk az ismeretlen rejtelmes folyóba. Még egy hatalmas pozitív dolog, az új akkumulátorokkal megszűnt az áramínség a hajón. Igaz, spórolunk minden villannyal, de az akkufeszültség még reggel is bőven 12 V felett van, tehát a legfontosabb, az élelmiszerhűtő folyamatosan tud működni. Sőt, a fogyást napsütés esetén a solar cellák még az indulás, tehát a motor forgatta generátorok működése előtt nagyrészt pótolják, mire végzünk a reggeli piperével, étkezéssel, közel 13 V a telepfeszültség. Nagy megnyugvás ez nekem, bár egy dologról tökéletesen megfeledkeztem, a telefonjainknak nem szereztem be autóstöltőt, ennek később lettek kellemetlen következményei, de muszáj volt kikapcsolt telefonnal hajózni, csak reggel és este kapcsoltuk be őket rövid időre, így spórolva a telepkapacitással. Az előbb említett ismeretlen és rejtélyes folyón a következő ismerős és alig rejtélyes állomás Visegrád volt.

Vízről egész más a Salamon torony mint szárazföldről, ahogy idáig valaha régen megközelítettem, nemrég olvastam valami sajtóban, hogy hamarosan összedől, erre sincs pénz, mért pont erre lenne? És ahogy Fülig Jimmy írná, a „főlegvár”, ez se tűnik „túl jó bőrben látszani”, de a lényeg, hogy lenézve nem látható az ezerszer ki és elátkozott vízlépcső, minek következtében továbbra is küzdhetünk a szembeárral, igaz időnként a belső kanyarok laposain még 7,2 km/h-t is mentem, de volt olyan hely, hogy mindössze 1,2-vel (ezek mind GPS, tehát fenékhez mért sebességek) tudtam nagynehezen „megelőzni” a hajózóút kitűzőbóját. Annyi hasznom volt a hamvábaholt vízlépcsőépítkezésből, hogy a körgát mögötti állóvízben dobtam horgonyt 15:15-kor. Erről is sok szájtépés volt, szerintem semmi baj vele, a természet dús növényzettel borította be a gátat, isteni kikötőhely, tiszta álló vizében élvezet volt a fürdőzés és biztonságos a horgonyzás. Most tényleg, van ezzel a látvánnyal valami baj? Na jó ott van egy funkciójavesztett rakodóizé, de ez az egyetlen zavaró látvány ebben az országban? Részemről a legtöbb zavaró izé esténként a híradóban vigyorog bele a képembe a képernyőről hazugságokat szajkózva. Mégcsak nem is ez zavar. Leginkább az zavar, hogy sok, amúgy értelmes ember meg rengeteg ostoba beszopja ahogy etetik hülyeséggel.
Szembe Nagymaros, ha a gát rajta az autóúttal összekötné a két partot, talán a lakosság és a közlekedők is örülnének neki. Na hogy tovább durcáskodjak itt van ez az osztrák a tolóhajójával, ahogy hegymenetben kepeszt valahová számtalan uszályával. NEKI megéri hajózni a Dunán. Nekünk nem éri meg. Oda a MAHART folyamhajózás, pár szent bölény kínlódik vízi áruszállítással, amit teljes megnemértés kísér kormányokon át.

Augusztus 11. Hétfő

Ismétlem remek ez a körgát. Egyedül horgonyzunk, az idő csodás. Reggel „alámerülök” a gépházba, általános ellenőrzésre, utánhúzok egy meglazult csavart a tengelykapcsoló Hardi tárcsájánál, utánhúzom a tönkcső tömszelencéjének csavarjait és felrakok egy plusz csőbilincset az üzemanyagszűrő nyakára, mert itt némi szivárgás jelei mutatkoznak, amúgy minden rendben. Komótos reggeli után útvonalat tervezek, irány a hajótemető! Nem kell megijedni nem Amapolát akarom végső nyughelyére vinni, de szeretném megnézni Pilismaróton ezt a szomorú helyet. Amúgy navigálásra a Locus Free turistatérképét használom, tableten fut GPS helymeghatározóval, így látom mindig, hogy hol vagyunk. A másik ami be van még kapcsolva menetben egy autós navigátor, ezzel a mindenkori valós sebességet látom, a megtett utat és átlagsebességet naplózom, amúgy vízre nem ér semmit a térképe, pl hamarosan ki fog derülni (ugye ezt a „mai napot” sokkal később Neszmélyben írom), hogy Esztergomtól nyugat felé vagy 15 km-t Szlovákiában a szárazföldön mentünk, ami hajóval elég valószínűtlen. Itt most éppen egész jó a sebességünk, igaz a hajózóúton kívül közelebb a parthoz mentem, ebből később még lett baj, de „akkor még nem sejtettem…”. A part gyönyörű és nem ritkák az ilyen szép, jól karbantartott komoly épületek. Valamikor vállalati üdülők lehettek, de ez az intézmény megszűnt. Nem irigylem senkitől, irigylésre méltóak leginkább mink vagyunk, de gyanítom akik megszerezték érdekes (de tökéletesen értelmetlen) lenne megkapargatni hogy miből és hogyan. A kormányzáskor anyám régi újpalotai panelkonyhájának magas hokedlijén ülök a decken, J állva szeret kormányozni, úgy jobban kilát. Szembe völgymenetben szállodahajó, naná, hogy gyorsabban jön mint ahogy mi hegymenetben megyünk. De azért mi is elhagyunk egy konglomerátumot, két vontatóhajó közrefogva visz valami úszó munkagépet, ők még nálunk is nehezebben „előzik” a bóját (a rohanó vízben a bója haladni látszik, ezért nem tud az ember szabadulni a gondolattól). No szóval Pilismarót hajótemető. Nos nem az amit vártam. SOKKAL, de tényleg sokkal jobb.
11 óra körül dobunk horgonyt egy csodás öbölben. Se a Locus, se a Garmin térképe nem mutatja pontosan, hogy mekkora és milyen a formája. Először is hatalmas. A „hajótemető” igazából egy ezrelékét se foglalja el, szóval nem ez a jellemzője. Gondolom sóderbányászás eredménye, a klasszikusok szerint természetromboló tevékenységé, de nem győzöm dicsérni ezt a fajta „természetrombolást”. Egy elég szabálytalan alakú, úgy 3 négyzetkilométernyi területű öböl ez, keskeny bejárattal a Dunára, ami kényelmes behajózást biztosít, belül azonban biztos horgonyzóhely állóvízzel. Felelősségem teljes tudatában állítom, jobb mint bármelyik Horvát öböl. Hogy miért? 1. Nem sós, hanem kristálytiszta édesvíz. 2. Fövenyes a partja nem sziklás, 3. Egy negyedekkora adriai öbölben horgonyozna 100 hajó, a frászt hozva rám kinek a horgonya csúszik meg az éjszaka és esik rám, itt meg összesen ha van 6-8 hajó, ebből éjszakára maradunk ketten egy osztrákkal, úgy egy kilométerre egymástól. 4. Senki nem jön rázni a perselyt, hogy azonnal rakjak bele egy rakás pénzt amiért itt horgonyzok. Hát a „temető” az szomorú. Kettő is van belőle. Ez itt a teljes egykori Foka flotta (Folyamszabályzó és Kavicskotró Vállalat), kotrók, elevátorok, hajók, uszályok, pártízezer tonna jobb sorsra érdemes vas, pedig munka lenne rá elég, de a folyóval a kutya se törődik, a méregzöldek Karátson Gáborral az élen tapsikolhatnak, a folyó úgy folyik ahogy akar, sok helyütt látni elhabolt partot, bedőlt fákat, a víz „él” épít és rombol tetszése szerint, az ember meg tátja a száját és várja sorsa jobbra fordulását tehetségtelen balf@szoktól. Ez meg egy másik parcella, fene tudja honnan idekerült úszódaruval és hajókkal. Itt J élvezi a feredőzést és ahogy az apró halak seregestül csipegetik a bőrét. Én megpróbáltam kicsit „Mákvirágzani”, de semmi szél nem volt, így evezve látogattuk meg a fövenyes szembepartot. Innen szép, de a domb nem természetes, rekultivált szeméttelep, a dombot azaz a szemetet földdel takarták be és fűmaggal szórták be a természetre bízva a tájrehabilitálást. Nem mondom, hogy tudok jobbat, a szemét sajnos képződik, valamit kezdeni kell vele, mondjuk az üvegcserepek miatt jó darabig nem lesz ajánlatos meztéláb mászkálni a fűben, a kilógó nylonzacskók meg csakcsak elenyésznek idővel. Estére beborult az ég és rákezdett az eső, tényleg már vagy két napja nem esett, szinte hiányzott. Minket mondjuk nem zavart, bélésen aludtunk a csendes vízen hallgatva az esőcseppek álombaringató dobolását a decken.

Augusztus 12. Kedd.

Borús, de nem reménytelenségkeltő reggelen (az eső legalább elállt) húztunk horgonyt 8 óra tájt. Miután elég korán volt, elérhetőnek látszott Neszmély (akkor még nem sejtettem…), ha a szembeáramlás nem lesz túl erős. Ilyenkor az ember megpróbál trükközni, ami mindig a biztonság rovására megy. Ha bent megyek a hajózóúton, ott a legerősebb a sodrás, viszont ott biztos elég mély a víz. Ha a parthoz közel a kibójázott ösvényen kívül, akkor gyorsabb a haladás, viszont az egyik szememet állandóan a mélységmérőn kell tartani. Azt hittem ez elég, ismétcsak „…akkor még nem sejtettem…”. Úgy gondoltam a kőszórásos sarkantyúkat meg majd észreveszem, de a vízszint ezt nem tette lehetővé. Szóval megyek, megyek olyan 3-4m mély vízben (1,10-et merül a hajó) amikor a Búbánatvülgy környékén (beszédes a neve…) BUMM!! Beleálltunk a kőszórásba. Mintha szívembe szúrtak volna. Pedig még egy jóindulatú horgász figyelmeztetett is a partról, beljebb is mentem, de kevés volt. Egy hátrával sikerült leszabadulni, tovább távolodtam a parttól, figyeltem a burványokat, úgy gondoltam mostmár elég víz lesz elmenni, tévedtem, ismét szikla. Végülis tényleg ki kellett menni a hajózóút bójáig, csak ott volt elég víz. Hát kár nem esett ( a hajó feneke 8-as és 6-os lemezből van), de a szó szoros értelmében elég nagy megrázkódtatás volt, ráadásul el kell ilyenkor viselni J szemrehányásait is, mert ugye ő „megmondta” . És tényleg, ő mindig kint akart menni a hajózóút közepén. Ezután baj nélkül hajóztunk el Esztergom előtt. Szép a látvány csak valahogy a parttal előtérben kicsit olyan „ápolatlan” az egész. Szárnyashajó húz el mellettünk a Mária Valéria híd irányába. Valaha technikumi diák koromban osztálykiránduláson jártam utoljára itt a a parton, emlékszem az akkori hídtorzóra, hát újjáépült, de szerintem ez a legcsúnyább híd a Dunán. Fotók készülnek, én őket, ők minket.

Érdekes ez a vízi galambdúc Nyergesújfalu felé közeledve a magyar oldalon ( a GARMIN csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy Szlovákiában hajózunk a parttal párhuzamosan, jócskán bent a szárazföldön) , valamiféle rakodó lehetett, de szemmel láthatóan elenyészett a magyar iparral és hajózással egyetemben. Elhagyjuk Lábatlant is, ahova apám időnként engem kissrácot is elhozott néha amikor a Gyár és Gépszerelő Vállalat teherautó sofőrjeként ide járt. Hát drága Tatyókám most én hajózok itt Veled. Soha nem felejtem el annak a gépsonkának és zsemlecipónak az ízét amit adott amikor megéheztem. (Mondjuk nem csak az akkori éhség és a mostani nosztalgia teszi, de akkoriban Rákosi ide, Rákosi oda, se a sonka se a zsemlecipó még nem marketingből készült.) A folyó közepén sebes a sodrás ezért feledve a korábbi zátonyra futást, kióvakodok a magyar oldali partra… bár ne tettem volna. Hiába meresztgettem a szemem, lestem folyamatosan a mélységmérőt, megint sikerült kövekre futni nem messze Süttő előtt az 1471-es folyamkilométer környékén. Hát igen, megint egy láthatatlan sarkantyú. És ezúttal nincs szabadulás. Próbálkozom előre, hátra, néha reménytkeltően mozdult, fordul is a hajó, de újból fennakad, rondán döcögve, csikorogva a fenéken. Leteszem a Mákvirágot, beszállok egy csáklyával, J egy kötéllel végiglegyez a hajó mentén völgyoldalon, tapogatom a feneket, úgy vélem, ha a 20 kilós Bruce horgonyt kiviszem kötélen amilyen messze csak tudom, akkor talán csörlővel előre/lefelé egy mélyülés irányába (ahonnan bejöttem) sikerülhet leszabadulni. Inam szakadtából kattogtatom a csörlőt, J kezei görcsöt kapnak a kötélen, de semmi eredmény. Végülis feladom, innen saját erőből nincs szabadulás, reménytelenül foglyai vagyunk a folyónak. A test miatt nem aggódom, az erős, de nagyon féltem a kormányt, ha úgy ejt rá egy hajó keltette hullám egy sziklára, hogy a kormánylap sérül vagy leszakad, az nem tréfaság, pláne ha magával viszi a hajócsavart is. Pedig időnként elmegy egy szállodahajó, néha egy önjáró teherhajó, ritkábban elszáguld egy motoros. Jellemző módon egyetlen lassan közeledő, tehát Amapolához hasonlóan nem sikló hanem vízkiszorításos osztrák motorosnak tűnik fel, hogy keresztben állunk a folyásra, odaóvakodik és megkérdi nincs e segítségre szükségünk (mondjuk a szállodahajóktól és a folyással szembe küszködő terhes tolóktól el se vártam volna, hogy saját épségüket kockáztatva odajöjjenek, fentebb meg már beszéltem a suhanó playboyokról). Megköszönöm az osztráknak, nincs szükség segítségre, van élelmünk, vizünk, életünk biztonságban és akkor már tudom, mert felhívtam Sünt aki körbenézett a Hydroinfon, hogy napi 25 cm emelkedéssel árad a Duna, így csak idő kérdése, hogy minden külső segítség nélkül ( jól is néznénk ki,  valami hajómentő egy vagyonért lerángatna a sziklákról lezúzva mindent ami lent kiáll) leszabaduljunk. Éjszaka gyakran kinézek (amúgyis a cockpitban alszom ébren a padládán, felöltözve) körbetapogatom csáklyával a hajó körül a feneket, a helyzet változatlan, beálltunk a kövek közé. Persze naná, hogy megint esik az eső, még vízhatlanba is be kell öltözni. Csak tudnám, hogy mire rendeltek el Pesten hőségriadót, én „mackóban” is szinte fázom. Hajnaltájt két szállodahajó is elmegy, egyik hegy-, másik völgymenetben, a hullámaik megemelgetik a hajót, vagy 10 fokot el is fordulunk hossztengelyben, de újabb kövek állítanak meg, mit mondjak nem vagyok nyugodt. Már világosban kinézek a parton egy bokrot aminek a lelógó lombjai közel vannak a vízhez, bizisten egy bő óra múlva szántják a hullámokat, emelkedik a vízszint, tutira le fogunk szabadulni, csak baj ne legyen addig! A hajó ami korábban lecövekelve állt, egyre jobban kezd mozogni, a tapogatás is azt mutatja, hogy elöl, hátul már van víz, csak középen van fennakadva. A félelmem csak az, hogy ahogy elfordul, pont ezen az akadályon üt fel a kormány, ezért a korábban megfeszített horgonykötelet lelazítom, majd újból megfeszítem, figyelem, hogy a hajó az orrával hogy legyez a parthoz képest, hátha… hátha. És LŐN! 9:40 - kor egyszercsak fordul a hajó, se döcc, se csikorgás, beáll folyásirányba, lassan megfeszül a horgonykötél, a talpammal érzem, hogy ismét „él” alattam Amapola. Nagy megkönnyebbülés, bevonulok a cockpitba, megszabadulok a vízhatlan ruhától, egyszerre tör ki rajtam a fáradtság és eldőlve a szalonban a szófán pár percre elalszom. Utána kényelmes reggeli, várjuk, hogy elálljon az eső, ami hamarosan be is következik, sőt a nap is elkezd látszani, béke van, lemegy a steressz, megúsztuk. Nem mondom, hogy jó volt, nem mondom, hogy az eszemnek köszönhetem a leszabadulást, mert az áradást nem én intéztem, puszta szerencse, hogy ilyen könnyen megúsztam a bajt. De aki otthon ül azzal sose történnek meg "dolgok", szóval muszáj hajózni.

Augusztus 13. Szerda.

Szóval indulás a zátonytól nagy óvatossággal. J gyakorlatilag a folyás sebességével egyensúlyoz a gázzal és az irányváltóval miközben én a horgonykötelet kézzel húzom. Kicsit aggódom (naná, majd pont én és pont most nem fogok aggódni), hogy egyrészt a horgony miatt vissza kell menni a sziklák közelébe, netán közé, aztán, hogy hogyan fog feljönni a keményen beakadt jószág, nem szívesen hagynám itt ezt a jó horgonyt, de minden simán megy kézzel fel tudom szakítani, nem kell „előrét” kérni és ezzel netán veszélyesen közelíteni a sziklákhoz. Amint fent van a horgony J továbbra is egyensúlyoz a géperővel, előre semmit, hátra meg csak nagyon lassan menjünk, ha netán mögöttünk is lenne valami nehogy a kormánnyal menjünk neki. Végülis baj nélkül sikerül kikeveredni a fősodorba, mostmár megjött az eszem, amúgyis J kormányoz őt meg csak erőszakkal lehetne rávenni, hogy ne kövesse az előttünk haladó mélyen lerakott német önjárót, merül vagy 3 métert, ahol ő elmegy ott mi is elférünk. Nem vagyunk messze Neszmélytől, már csak az a kérdés hol kell behajózni a hajóskanzenbe, merthogy régi tervem, hogy ott fogok kikötni, ha lehet a Zoltán gőzösre. Akit a kígyó megcsípett a gyíktól is fél, ráadásul a Locus Free turistatérkép pontosan jelzi hol van Mici néni sufnija ahol a szénában aludni lehet, de a szigetek, partvonulat dolgában sokkal nagyvonalúbb, egész nagy szigeteket fel sem tüntet, másokat meg nem oda tesz ahol vannak, a Garmiról meg már beszéltem, szóval úgy navigálunk mint Magellán, távcsővel figyelek, J meg kormányoz, sebesség egész lassú. De nincs gond, bár egészen meglepő, hogy a hosszú szűk csatornán, ahol van ahol csak két hajószélességnyi a hely mégis 5-8 m mély a víz ami amúgy itt áll, semmi folyás nincs. Végülis 13 óra körül csobbantom a horgonyt egy gyönyörű öbölben, nem mesze a hajómúzeumtól, leengedjük a dinghit és ahogy illik stílusosan kievezve bejelentkezek a Zoltán alapítvány helyi képviselőjétől engedélyt kérve, hogy kikössek valamelyik úszóműre ( a Zoltán mellett nincs hely), ennek semmi akadálya, így miután kisétáltunk fagyizni a faluba, visszatérve átállunk egy roncs mellé, kapunk parti áramot és kedves segítséget kikötéshez és mindenhez amire csak szükségünk van. A hajóskanzenbe bekerült amit csak menteni lehetett, látszik a roncsokon a privatizációs előélet, szinte mindegyiket kocsmaként üzemeltették amíg le nem pusztultak, itt várják sorsuk jobbrafordulását.

Augusztus 14. Csütörtök 7:36

Természetesen megint esik az eső. Itt állunk Neszmélyben az egyik roncs tolóhajóra kötve, amúgy minden komfort (kivéve az internetet) rendben, biztos kikötő, parti áram, csak az időjárás… Azért baj, mert gyerekkori jóbarátom Csete Bandi és felesége Irénke érkeznek látogatóba és fogalmam sincs hogyan fogom őket behajózni ebben az időben a különböző egymásra kötött roncsokon átvezető meglehetősen hosszú és viszontagságos úton. Ők amúgy itt laknak nem messze, Budapestről Tardosra költöztek sok évvel ezelőtt és hozzánk hasonlóan ők se bánták meg, hogy a csendesebb nyugalmasabb, békésebb vidéki életet választották az egyre élhetetlenebb Budapest helyett.
21:05 A látogatás sikerült, végülis a Mákvirággal hajóztam be a vendégeket, így csak egy be és kiszállás volt a part és Amapola közt. Viszont szegények alaposan eláztak, csak az alatt a tán két óra alatt amíg a hajón voltak, esett vagy 5 centi víz a dinghibe, úgy hogy visszaindulás előtt ismét ki kellett merjem a vizet belőle. De legalább amíg kiszállítottam őket, az alatt a 10 perc alatt elállt az eső, utána egész délután zuhogott. Ebéd után elnyomott az álom bennünket, csak öt óra felé tértünk magunkhoz. De hát ebben az időben az alvás az egyetlen értelmes tevékenység (legalábbis a mi korunkban). Sokmindenről beszélgettünk, ide csak azt írom le ami közérdeklődésre tarthat számot, Tardos egy kis falu, annak egyik utcájában laknak ők, csak ebből az utcából hét porta van amiből vagy a családfő, vagy a nagykorú gyermek külföldön, leginkább Németországban dolgozik, megkeresve a hazaiaknak a betevő falatot. De már viszik kifelé az unokákat is. Hát ez romantikus „kalandvágy”, az a munkahelyteremtő tehetség amivel hagymázas tirádáiban eteti a bámulóit a hazug szemfényvesztő hájas focista. Késő délután kinéztem a „Neszmély” hajóra ahol a Zoltán alapítvány székel, Internet után érdeklődve, pálinkázás lett az eredménye, de mellékesen megtudtam, hogy van wifi, így holnap kimegyek és berakom az idáig összegyűlt anyagot a blogba.