Tegnap délután nagyon laza voltam. Úgy döntöttem, hogy nem ponyvázom le a bocit, na este már bántam, de sötétben pizsamában már nem volt kedvem kimenni vacakolni vele. Elég macerás ceremónia, elsősorban nem lehet csak vízen, benne állva nekikezdeni, mert a "túloldalt" nem lehet elérni, ha már a darukon lóg, viszont befejezni, tehát az "innenső" oldalra ráfeszegetni a körbegumizott ponyvát meg csak a deckről lehet ha már felemeltem. Na mázlim volt, éjjel csak pár csepp esett, éppen annyi, amit egy szivacstörléssel ki tudtam belőle szedni, mert reggel ahogy felébredtem az volt az első dolgom, hogy leengedtem (nem szeretem ha a vízen hánykolódik, tehát ha nem is maximumig, de a vízről általában elemelem éjszakára) és kitakarítottam belőle a sok belehullott falevelet. Hiába, itt az ősz. Picit eközben is szemerkélt az eső, de azt kell mondjam tisztességesen megvárta amíg végzek. Hanem aztán amikor a helyén volt a csónak és rajta volt a ponyva, alighogy bejöttem rákezdett. És ez így ment egész nap váltakozó intenzitással, miközben olyan sötét volt, hogy lámpát kellett gyújtani idebent. Ilyenkor rámjön az álmosság, egyszerűen semmihez nem volt kedvem, csak eldőltem mint a stopászsák és hol elaludtam, hol felébredve elkezdtem olvasni, aztán megint elaludtam. Közben járt az agyam, mert az mindig terveket forral, bár az is lassabban forog ilyen időben. Már reggel, ahogy a deckmunka után leültem a gép elé és megnyitottam az éjjel jött Emaileket, elkezdtem ezen gondolkodni... Hogy tulajdonképpen micsoda szerencsés fickó vagyok én, hogy sikerült öregségemre megállapodni ebben az életformában, amiben olyan passzentosan érzem magam, mint a rászabott kesztyűben az ujjak. Alapjábavéve egész életemben társaságkerülő voltam, ez öregkoromra csak még jobban elhatalmasodott rajtam. Ugyanakkor ebben mégsem vagyok következetes, mert bár dolgozni leginkább egyedül szeretek, mégsem tudnék például egyedül meglenni a hajón. Szóval hatalmas szerencsém van, hogy megtaláltam J-t akinek pontosan megfelel ez az életmód. Nélküle nem jutottam volna el idáig. Aztán ugye jött ez a napló, amit a szükség szült. Még állásban voltam amikor már építettem Amapolát és mindenki aki csak meglátott a munkahelyemen egyből azt kérdezte, hogy "Na mi van a hajóval?". És akkor el kellett kezdeni mondani és nekem már rojtos volt a szám, pedig (akik ismernek tudják) nem esik nehezemre a szó, de ugyanazt elmondani tizedszer halál unalmas. Tehát leírtam, aztán ha valaki feltette a kérdést, csak mondtam "Kattints rá a neten!". És aztán egyszercsak elkezdtem szeretni naplót írni és mások meg elkezdték szeretni olvasni. És kiderült ennek kapcsán, hogy miközben "embert kerülni" remek életforma a hajósélet, de mégiscsak jó, ha társaság vesz körül ami mégsem nyomasztó a jelenlétével, merthogy, bár szinte tapintható, de mégis virtuális, ugyanakkor igazi valóság. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, alapjábavéve talán rút önzés, de úgy vagyok ezzel a blog alakította közösséggel, mint az az ember aki csak a mazsolát piszkálja ki a kuglófból, a többit otthagyja. Nyilvánvalóan beleőrülnék ha folyamatosan köröttem lebzselne az a nagyjából ezer ember aki több-kevesebb rendszerességgel olvassa ezt a naplót, ugyanakkor sokszorosan kiderült, hogy amint valamiben elbizonytalanodom, csak felteszem a kérdést és máris kommentben, vagy személyes Emailben jön a válasz valakitől, aki olvas, aki ért hozzá, aki szívesen segít, ugyanakkor nem kell vele bájologni, mintha itt vendégeskedne a nyakamon. Egy kicsit szégyellem is a dolgot, de remélem azzal, hogy olyat írok ami érdekli az olvasókat, a barátaimat, valamennyire megszolgálom azt, hogy szükség esetén merítek a tudásukból. Szóval szakemberek virtuális hada vesz körül, ezt komolyan mondom, nem akárkikre támaszkodhatok, ha valamiben elbizonytalanodom. Nem igazán tudom megfogalmazni azt, hogy mekkora segítség nekem, hogy olyan kaliberű emberek foglalkoznak a konzultációra feldobott, vagy privát Emailben feltett kérdéseimmel, akik mondjuk egyetemen tanítják a témát, akik komoly pályafutásuk egész tapasztalatával mélyednek el az ÉN személyes problémámra adandó adekvált megoldás kiötlésével. Akik ha ezt hivatalból tennék idegennek, annak alkalmasint súlyos szakértői óradíjjal kéne honorálni az erőfeszítéseiket. Jó, nem mindenki itt lett "nyájas olvasó". Például a Rákóczy Pisti akivel anno kalózban versenyeztünk a Vízügy SC-ben Balatonon. Ő igazán nem "kispályás". És a gondolom méregdrága idejében lenne éppen elég bizniszdolga, ehelyett, pontosabban emellett napi 3-5 Emailt váltunk, a legkülönfélébb hajóstémákban agyal az ÉN problémáim megoldásán. És akkor még itt vannak azok, akik "csak" olvasnak, de néha kibuggyan belőlük a komment, hogy ...nos nem tudom másképpen megfogalmazni, mint hogy a lényeg ez "Szeretünk titeket Tengerész, drukkolunk nektek Tengerész...". És van aki fényképet küld, hogy "láttalak ám a piacon" és van aki megszólít, az utcán és még soha senki nem mondta, hogy tulajdonképpen mekkora marhaság az, hogy valaki vénségére a vízen cirkulál, ahelyett hogy békésen várná, hogy berakják az elfekvőbe. Szóval ha valaki úgy gondolja, hogy tiszteletreméltó az amit idáig csináltam akkor én meg azt mondom, hogy nagyon nagy segítség nekem az a társaság, egyetemistától 80 évesig, melyre bármikor támaszkodhatok és megtettem már sokszor és meg fogom tenni még sokszor és köszönöm. Hát ennyi.