"J" már egy hete küzd az influenzával. Nem szívesen hagyom magas lázzal itthon egyedül, de a könyvek miatt a hajón kell lennem egész nap, bár elég alacsony az érdeklődés, megint csak ott állnak a sorszámmal kiválasztott kötetek várva gazdájukat. De remélem azért karácsonyig elfogy legalább annyi, mit tavaly az első kötetből. Viszont az első kötet hamarosan elfogy végre, már csak 4-5 db van belőle. Reggelente hozok valami kis ennivalót mindkettőnknek a piacról, meg hazafelé néha ezt-azt, szegénykémnek ma volt elöször, hogy már csak hőemelkedése volt és mintha a kínzó, fájdalmas száraz köhögés is csökkenne valamit, szóval fekvőbeteg, szó se lehet róla, hogy fölkeljen főzni. Érdekes módon (lekopogom) énnekem még semmi bajom, reménykedem a Béres cseppekben, amit mindíg szedek ősztől tavaszig, meg most internetes jótanácsra hallgatva sós vízzel gargalizálok reggel és este.
Ma begyűjtöttem négy embertől egy rakás pillanatszorítót, most hogy a "Készbútor kft" akikkel egy épületben dolgoztam lehúzta a redőnyt és elköltözött, megszünt a hozzáférésem a száz szorítójukhoz, de jók az emberek és lettek igazi barátaim akik drukkolnak a hajóépítésnek. Két csepeli asztalos is hozott lóhalálban egy rakás szorítót és a telepen működő másik asztalos cégtől is kaptam kölcsön vagy 20 darabot, még "F" a gumicsónakos is odaadta a teljes négydarabos készletét is erre a hétvégére. Így a saját készletemmel együtt bőven volt szorítóm. Ma délután összeragasztottam három rétegét az árbocsudárnak, holnap két lépcsőben összeragasztom az egészet. Vasárnap pedig a csúcsvitorla első élében lévő 4,20m hoszú rudat akarom összeragasztani, meg egy legalább 3m-es csáklyanyelet. Ez utóbbi kettőt még holnap ki is kell szabni a maradék kőris és fenyő lécekből.
Tegnap miközben reggel ügyintézni mentem még Amapolára menet előtt, a trolimegállóban összefutottam "J" "unokájával". Csoda aranos csepp lányka, aki a szomszédban lakott és egyszerűen kinevezte kis feleségemet nagyinak. Szerelem volt ez a két "nő" közt az első látásra, "J" egycsapásra "nagyi" lett és ez még akkor se változott a gyerek részéről, amikor megjelentek az igazi nagymamák, akik meglehetősen nehezen viselték, viselik, hogy szemük fénye egy szomszédot részesít unokai kegyeiben. Közben kislányom költözött a helyünkre, mi öt házzal arrébb mentünk, de ez a kapcsolaton mit se változtatott, Dóribaba ahányszor csak találkoznak, lóg "J"-n, csacsog, becéz, nagyanyáz. Engem viszont valamilyen okból ki nem állhat. Egészen pontosan retteg tőlem, pedig bizisten egy görbe pillantást se vetettem rá soha. De tán még egyéves korában a fejébe vette, hogy én "J" papája vagyok (!), gondolom amikor még egymás mellett laktunk és én jöttem haza este hullafáradtan mogorván Amapoláról ők meg szokás szerint együtt lógtak, "J" gondolom úgy búcsúzhatott tán egyszer-kétszer tőle, hogy mostmár mennie kell, mert jön "apa" haza és morogni fog, ha nincs kész a vacsora, így elkezdett félni ő is a rettenetes "apától". Amikor néha átjöttek az anyjával látogatóba, előtte alaposan kikérdezte a nejemet, hogy egészen biztos e, hogy nem vagyok otthon. Na tegnap összefutottunk az anyjával, aki az időközben nagycsoportos óvodássá öregedett Dórival várt a megállóban. Nem nagyon volt hova bújnia előlem, leginkább az anyja mögűl kukucskált, de hogy hosszabban beszélgettünk, meg együtt utaztunk a trolin egy megállót, kicsit felengedett, és hogy meséltem nekik, milyen beteg a "nagyi", megkérdeztem búcsúzóul, mit üzen neki. Az anyja súgta neki, hogy "jobbulást", de a kicsi összeszedve minden bátorságát a szemebe nézett és ezt mondta: "Mondd meg neki, hogy szeretem!" Megmondtam. Szerintem többet használt, mint a gyógyszer.
