Emlékezetblog nyolcadik fejezet, hetedik rész.
Szokás szerint eltöltöttem a nyári szabadságomat itthon és 1978 őszén behajóztam az M/S PETŐFI-re. A Petőfi és az Ady testvérhajók voltak. “Természetesen” ők is államadósság fejében kerültek magyar lobogó alá; a két 13600 tonnás hajó a Szovjetunió-beli Kherszonban épült 1972-73-ban.
Akkoriban mint legnagyobb egységek, ők lettek a cég zászlóshajói. Hogy ne csak a saját véleményem legyen uralkodó, a hajót jellemzendő Kerek Gábor elektrikus kollégámat idézem: “technikai tragédia”. Én kicsit engedékenyebb vagyok. A típussal nem volt semmi baj, korának megfelelő konstrukció, modern forgódarukkal, megfelelő gépi és egyéb felszereltséggel, kényelmes tágas kabinokkal, légkondicionálással, szóval “papíron” minden rendben. Csak hát szovjet. Nem tudom honnan olvasztották hozzá az acélt, de ezen a hajón minden rohadt. A tenger úgy ette a vasát, mint egér a sajtot. A gépészek már nem tudták, hogy foltozzák, mert ahol a hegesztés ívet húzott, nem varrat képződött, hanem egy lyuk, mert elfújta onnan a rozsdát. Szegény matrózok munkája volt a folyamatos rozsdaverés és festés, amikor az egyik végével végeztek, kezdhették elölről a másikon. Olyanok mondták, akik dolgoztak a régi német hajókon, hogy a 30 éves németek lemezei jobb állapotban voltak a harmadannyi idős szovjetekénél. Az én legfőbb bajom a korrózión kívül (mert az azért nem megnyugtató amikor a fedélzeti villamos berendezések acélszekrényeibe bemegy a sós víz), a szovjet szabványos hálózati feszültség, a 220/117 V volt. Sehol a világon nem volt hozzá semmi alkatrész, kiváltképp izzólámpa. Hajókon a folyamatos rezgés miatt az égők eleve rövidebb élettartamúak, és tovább nehezítette, hogy csak szabványos 110 V-os izzólámpákat lehetett beszerezni, tehát a kis túlfeszültségű üzemeltetésük még rövidebb élettartamot eredményezett. Gyakori volt, hogy a reggeli körutamon cserélt fényforrás estére már nem égett. És persze jött a kedves “Smicek” kápó a fúróval, hogy “mondtam neked, hogy cseréld ki az égőt a manőverplacc felett, de még mindig nem… stb.”. Mérgemben beraktam 220 V-osat, igaz, hogy égett 117 V-ról, csak nem világított, de megnyugodott a beteg, “na ugye, hogy meg tudtad csinálni”, lám mindenki megtette, amit a haza megkövetelt.
A munkám lényegéről korábban már beszéltem, itt sem volt más, mint korábban, “mindegy hogyan, de minden működjön”! Pár képpel illusztrálom a tevékenységet.
A Petőfi dokkban Amszterdamban. Abban a piros kezeslábasban én vagyok.
Manővernél a gépházban. A kápó Jáki Béla bácsi épp adja a főgépnek az “erőt”, egyik kéz a “gáz”, azaz a fordulatszám, a másik a forgásirány. Balra a géptelegráf (a lefelé mutató STOP feliraton), felette a főgép fordulatszám mutató. Középen én, épp a szakállas korszakomban, jobbszélen a második géptiszt, sajnos a neve nem ugrik be, de ha valaki majd megírja az olvasók közül javítom.(PS. ma, azaz 2025 III. 5-én felhívott az Árvai Laci. és bemondta a "megejtést", Rózsa Laci volt a géptiszt és sajnos már ő sem él, történeteim annyi más szereplőjével együtt már az égi vizeken hajózik.)
A 2-es segédgépnél. A szinkrongenerátor végében a gerjesztőgenerátor, azon a kis ablakon benézve lehetett ellenőrizni a kommutátort. Itt jó meleg szokott lenni, mert ide nem fújt be ventilátor külső levegőt. Egyszer trópuson egy szál klottgatyában épp a keféket cseréltem amikor felegyenesedve valami megégette a mellkasomat. Az elektrikus műhely kulcsa volt, ami madzagon lógott a nyakamban és a levegő meg hatvan fok volt, így a kulcs is. Olyankor a meredek lépcsőkön mászkálva a korlátot csak ronggyal a kézben lehetett megfogni. Aki nem hiszi milyen meleg a hatvan fok, próbáljon megtapintani egy ilyen meleg vasdarabot, garantálta elkapja tőle a kezét. Egyszer az egyik kenőolajszivattyú csapágyát cseréltem. A hatvan fokban az új csapágyat forró olajban kellett felmelegítsem, hogy rá tudjam húzni a tengelyre. Ehhez egy nagy fazék fortyogó olajat kell elképzelni, mert a tengely átmérője úgy 40 mm lehetett, a csapágyé meg kb 200, szóval méretek voltak és mondom hőség. És nem lehetett abbahagyni, mert a csapágy menet közben nem hűlhetett rá a tengelyre. És amire végeztem elkezdett szétesni köröttem a világ. Olyan tompák lettek a hangok és bizonytalanok a körvonalak. Kimentem hátra a deckre és beleugrottam az úszómedencébe. És ettől egyszerre kitisztult a kép és ismét működtem.
Elkezdhetném megint, hogy semmihez se volt semmi anyag alkatrész, de már gondolom mindenki unja a sírásom, szóval csak a szokásos. Viszont, ha valamire szükségem volt, és kikötőben állt a hajó és volt szovjet hajó a közelben, mindig kaptam segítséget. Azt a lekötelező bajtársiasságot nem lehet szavakkal elég pozitívan értékelni, hogy bármi kellett, adták szó nélkül. Mert nekik volt mindig, ami kellett szovjet hajóra, hiszen náluk nagy sorozatban épültek az azonos felszereltségű hajók. Ha létezett valaki, aki megértette a problémánkat bármivel kapcsolatban, akkor azok a ruszkik voltak. Mert ők is a "szisztémában" éltek. Szegények sorsa sokkal sanyarúbb volt a mienknél. Egy csomó kikötőben ki se engedték őket, ahol mi vidáman kóborolhattunk, máshol meg csak zárt csoportokban felügyelet alatt. Szóval ha valaki nem érti miért annyira mások ők mint a világ nyugati felén élő emberek, hát ebben benne van az elmúlt 100 év kontraszelekciója. De mondom ÉN mint tengerész, egy rossz szót nem tudok mondani azokra akikkel kapcsolatba hozott az élet.
Meggyűlt a bajom például a telefonközponttal. Az égvilágon semmi fogalmam sem volt, hogy működik az a kétajtós szekrénybe zárt szerkezet, amiben egy rakás izé forog és egy sereg relé kattog, ahogy az ember felvesz egy telefont a hajón lévő mintegy ötvenből és tárcsáz és máris csörög annál, akit hívott. Volt ugyan hozzá kapcsolási rajz, de képtelen voltam értelmezni, az egy más szakma. És persze mindenki balhézott, hogy “elek” csinálj már valamit, hívom a gépházat és a konyha jelentkezik”, vagy ami még rosszabb, valaki káromkodik, mert épp most aludt el szolgálatból kifürödve. Első lépésben próbálkoztam kontakt sprayvel, rosszabb lett. Kínomban átballagtam egy szovjet hajóra segítségért. Jött az odavalósi elek azonnal. Ő értett hozzá, nyilván kapott kiképzést. A szakmát ugyan nem tudtam tőle eltanulni, de a trükköt igen. Nem csinált semmi egyebet, mint kért egy radírgumit. Abból borotvapengével levágott egy vékony szeletet és elkezdte áthúzni a relék érintkezői közt. Mutatta a gumin az olajsarat, ami nagyrészt az általam ráfújt kontaktspray maradványa volt. Semmi mást nem kellett csináljak, csak a rengeteg reléérintkezőt leradírozni és a központ működött. És amikor a segítséget egy üveg whiskyvel honoráltam, még ő volt meghatódva.
Korábban beszéltem a girokompaszról (pörgettyűs tájoló)
Ez egy mosógép méretű szerkezet, melyben kardáncsuklós felfüggesztéssel lóg egy bödön. A bödönben elektrolit van és az elektrolitban lebeg egy ebonit gömb. Azért lebeg, mert a gömbnek súrlódásmentesen kell tudnia elfordulni. Az ebonit gömb belsejében meg van két, egymásra merőleges tengelyű, nagyon magas fordulatszámmal forgó villanymotor. A Föld forgása következtében a gömbben rögzített állórészű forgógépek miatt a gömb egy idő után beáll egy, a Földhöz képest fix pozícióba. A gömböt ezek után csak be kell az oldalán skálázni nullától háromszázhatvan fokig és mindig leolvasható a tartály oldalán, hogy épp hány fokos irányba megy a hajó. A folyadék, ami a lebegést biztosítja azért elektrolit, mert a motorokhoz az áram hozzávezetést csak így lehet súrlódásmentesen megoldani és a folyadék hőmérsékletének meg azért kell stabilnak lenni, mert ha túlmelegszik, akkor a gömb lesüllyed az edény fenekére, amihez súrlódni fog, tehát nem áll be irányba. A motorok az áramot az ebonit köpenybe öntött elektródákról veszik és a gömbről az aktuális pozíciót ugyancsak elektródák tapogatják le és adják tovább szelszinekkel a leánykompaszoknak. A stabil folyadékhőmérsékletet elvileg egy szivattyú biztosítja, mely a bödönben lévő csőkígyóban tengervizet cirkuláltat. Egy hőérzékelő patron egy rugós kart mozgat, mely egy különösen elasztikus gumicsövet “fojtogat” a tengervízcsőben. Ha felmelegszik a víz, enged a fojtáson és megnő az áramlás, ha lehűl a víz, szorít a csövön, így csökken a hűtés. Az én bajom az extrameleg tengeren kívül az volt, hogy ez a különlegesen elasztikus gumicső elrepedt a használat következtében. Természetesen nem volt tartalékom, a helyette alkalmazott gumitömlő meg túl merev volt, nem működött a hűtés rendesen. Mindezt azért mesélem el ilyen részletesen, mert a nagy felfedezés Göteborgban ért a tengerészeti múzeumban egy német U-boat gyomrában, amikor az ANSCHÜTZ girokompaszt meglátva ámulva fedeztem fel a KURSZK 4 típusú szovjet kompaszt a Petőfiről. Nem “hasonlított”, hanem UGYANAZ volt, csak negyven évvel korábbról. Annyi volt csak a különbség, hogy a németnél bedugós sorozatkapcsokkal csatlakoztak a kábelerek, a szovjetnél meg a náluk szabvány zárt sarus kapcsokkal. És ami szívbe markoló, hogy az ismeretlen tengeralattjárós, miközben a vízibombák elől menekült a hajója, életéért remegve ugyanúgy egy nem odaillő gumicsővel pótolta a spéci gumicsövet, mint én, mert neki se volt hozzá alkatrésze. Tévedés kizárva, múzeumi restauráló nem lehetett, mert a kompaszban amúgy nem volt folyadék, így a csak számomra észrevehető alkatrész meg hogy ott van, vagy nincs, semmi jelentősége, tehát ezt a munkát még a tengeralattjáró aktív korában végezte valaki. Komolyan, leültem mellé és csak néztem ki a fejemből meghatódva, annyire megcsapott a történelem szele. Az eredeti ANSCHÜTZ kompasz után a KURSZK-4-et meg az a szerencsétlen sorsú német mérnök alkothatta meg valahol az Uralon túl, akinek nem volt olyan szerencséje, hogy amerikai hadifogságba essék.
A girokompasz kitüntetett helyen, egy külön helyiségben volt, szemben az elektrikus műhellyel, mely a gépház középső szinti folyosójáról nyílt. Ha valaki megkérdezné életem legpocsékabb munkáját hol végeztem: nos, pontosan itt. A helyiség alatti géptérben volt a hajó fekáliás szennyvíz tartálya. Egy szivattyúval lehetett a tartály tartalmát a tengerbe üríteni. A tartályban eredetileg volt egy úszógolyós szintérzékelő és a gépházi kapcsolótáblán egy kapcsolóval lehetett kiválasztani, hogy az ürítés automatikusan történjen a max. szint elérésekor, vagy kézi vezérléssel, mert ezt a műveletet kikötőben nem szabadott végezni, csak a partoktól messze, nyílt tengeren. Nos az úszógolyó is szovjet anyagból volt, a tengervíz, amivel a WC-k öblítése történt már rég szétmarta, a gépőrségben lévő aszi amikor a szokásos körútján ellenőrizte a műszereket, mindig ránézett a nívóüvegre és ha már magas volt a tartályban a szint, beindította a szivattyút és ha lement a szint az aljára, leállította. De egyszer komoly viharba kerülünk, ami még a legedzettebb tengerészekre is hatással van, mindenki igyekszik minél nyugodalmasabb pozícióba kerülni, a gépőrség valahogy kihagyta a nívóüveg figyelését. A tartály feletti kompasz helyiség sarkában volt egy padlóösszefolyó, az esetleges felmosóvíznek, mely az egyszerűség kedvéért a fekáliatankba volt bekötve, amitől a helyiségben néha némi szag terjengett, de ez a kompaszt nem zavarta. Akkor viszont, amikor a viharban dülöngélt a hajó és a tartály megtelt, annak tartalma felfelé kitört a padlóösszefolyón keresztül a kompasz helyiségbe. Éjszaka riasztanak, hogy valami baj van, össze-vissza cselleng a hajó, bedöglött a robotkormány. Félálomban sietek a giro helyiségbe, mert ugye az vezérli a kormányt, nyitom az ajtót, ahogy hempereg a hajó, faltól falig csapódik a helyiségben a tengervízzel hígított…. az illendőség kedvéért nevezzük “anyag”-nak. Naná, hogy minden beázott ahogy a nedvesség felcsapott a nyitott kapcsokra és nem lehetett áramtalanítani, mert ha leáll a giro, akkor aztán végképp nem tudjuk merre megy a hajó. Szóval elsőre kiszivattyúzni a tartályt, aztán az anyagot seprűvel visszahessegetni a padlóösszefolyóba, a maradékot hordópumpával, szemétlapáttal felszedni, miközben faltól-falig lötyög a trutymó és az ember benne csúszkál és veri magát bele mindenbe, mert ötmásodpercenként dől harminc fokot a hajó jobbra, majd balra, és miután áramtalanítani nem lehet, a szar amiben az ember felmosóronggyal turkál RÁZ!
Szóval kemény volt az élet a hajókon, egy matróz, aki korábban bányász volt mondta, hogy ehhez képest a bánya felüdülés.
Pedig a matrózmunka többnyire legalább a szabad levegőn volt.
A gépházban kicsit más volt a munka.
A fenti képen ha nem lenne egészen világos, a főgép egyik hengerének szelepét emeli a flasencúggal két aszi, Mörk Józsi és "Kazi" a helyére, a háttérben a fürdőnadrágban Csontos Lajos második géptiszt irányít.
Ha jól látom Kerekes Miklós aszi a dugattyún áll és a hengerfej fészkét tisztogatja.
Főgép koromtalanítás alkalmával “Parafa” gép asszisztens, ha minden igaz a légbeszívó térben, úton az elősűrítő felé, amiből kézimunkával kellett a kormot kivakarni és gázolajjal lemosni. Ez után a dolgozó előbb lemosta magáról a kormot gázolajjal, majd szappannal és körömkefével.
De persze voltak ünnepnapok is. Ez egy party az úszómedence partján… ott jobbszélen csíkosban én vagyok.
Egyenlítői keresztelőmön Neptun isten előtt térdepelve.
Ha békés a tenger a gépőrség se olyan nehéz. Dobozi Gabi aszi (manapság a maklári tengerészmúzeum létrehozója, https://www.tengereszmuzeum.hu/hu/ tulajdonosa, jóideje már nyugalmazott gépüzemvezető) kávészünetet tart.
Írtam korábban őszintén a pénzkeresésről. Volt lent a mélyben a gépházi hátsó folyosón egy eldugott raktár, olyan öt négyzetméteres lehetett, ahol csupa olyan dolgot tároltunk amikre igazából soha nem volt szükség, de rohadt nehezek voltak, például tartalék hengerfej öntvény, meg ilyenek. Egyszer arra jártamban épp a kiégett égőket cseréltem, amikor elkezdett dolgozni a képzelőerőm. A padló a szokásos gépházi bordás acéllemezzel volt borítva, de alatta egy majd méter mély üresség volt, ahol nem volt semmi. Az isten is "vámáruraktárnak" teremtette. Bevontam néhány megbízható kollégát a megvalósításba. Először is a lemezeket lehegesztettük a tartóikra, így azok kettő kivételével többé nem voltak felszedhetők. Ezekre ráállítottunk egy nagy ládát, amibe beleraktuk az öntvényeket, így a láda emberi erővel nem volt többé mozdítható. Amikor legközelebb Amszterdamban bevásároltunk, a vámmentes schipschandlertől, vettünk egy komolyabb mennyiségű italkészletet. Több száz palackról volt szó és gyakorlatilag az egész hajó benne volt, parancsnoktól deckboyig, de hogy hol van a dugárú azt csak néhányan tudtuk, szóval elég komoly konspiráció zajlott. Már csak meg kellett érkezni vele egy megfelelő kikötőbe, ami be is következett. Svédországba mentünk berakodni vasat és "kirakodni" a szeszeket. Az értékesítés utolsó láncszeme, miután én mozogtam feltűnés nélkül a legkönnyebben a hajón, főleg az én feladatom volt. Elmozdítottuk a ládát odalent és megpakoltuk az élelmiszerliftet egy adag itallal, majd a liftet kikapcsoltam két emelet közt a főfedélzeti konyhaszint alatt. Jött a kikötői dolgozó, felnézett a hajóra és ráutaló magatartással érdeklődött. ( egyik kezét kérdően felemelve, másikkal ivást imitálva) Én bólintottam. Ő feljött, kérdezte mi, és mennyibe kerül. Válaszoltam, ő bólintott, én benyúltam az elektáskába, ami ebből az alkalomból nem szerszámokat, hanem üvegeket tartalmazott, kiszolgáltam és elraktam a pénzt. A dolgozók általában két üveggel vásároltak, az egyiket gyakran még ott a hajón megitta a vásárló... (nem vicc, mire lecammogott a svéd óriás a járón, az üres üveget már csapta is hozzá a parti daru lábához), a másikat meg elrakta a pufajkája belső zsebébe. A táskámat folyamatosan töltöttem fel a liftből a konyhán át, ha valami gyanúsat észleltem volna akár én, akár a figyelők, akkor telefon a gépházba, ahonnan a lentiek folyamatosan töltötték a liftben lévő készletet, láda a helyére, bepakolva az öntvények és sötétség.
A magyar lobogót látva bejöttek a Svédországban ideiglenesen állomásozó magyar disszidensek is. Érdekes csapat voltak. Mind imádott dicsekedni milyen kocsija van és milyen jól él, de amikor megvendégeltük őket, úgy zabálták a magyar téliszalámit (miközben hangsúlyozták, hogy itt is lehet kapni), mintha napok óta nem ettek volna. De hát üzletről volt szó, kivittek egy magyar kocsmába ahol megalkudtunk egy nagyobb tétel ital szállítására. Ekkor éreztem első (és alighanem utolsó) alkalommal életemben, hogy kezdek elmerülni az "alvilág"-ba. Csupa magyar és ránézésre egy se volt akire két forintot rábíztam volna. Az egyik félrészegen el is dicsekedett vele, hogy most jött ki a rendőrségről, de nem tudtak rábizonyítani semmit és ő különben is csak az autót vezette. De az üzlet amúgy korrekt volt, csak kicsempészni a kartonokat a kikötőből nem volt egy cseppet se veszélytelen, ha lebukunk még be is csukhattak volna minket. De mázlink volt, amiben talán az is közrejátszhatott, hogy állítólag egy lengyel hajóval volt elfoglalva a "black gang" ( így hívtuk a fináncok fekete overálba öltözött keménymagját, akiknek a hajók tüzetes átkutatása volt a profilja) ahol az egyszerűség kedvéért a hajón főzték a szeszt. Érdekes volt a captain, aki óránként telefonált le a konyhába, de amikor én vettem fel a telefont és jelentettem volna a helyzetet, mindig az emberét az első pincért a Sárközi Józsit kérte, én átadtam neki a telefont, ő mondta "mindjárt megkérdem", én mondtam, hogy hány üveg ment el, ő bemondta a telefonba, de legközelebb ugyanez volt a rítus.
Még egy vallomás, ha már a bűnöző múltamról írok. Megkeresett Rózsa Laci kollégám, hogy segítsek neki tolmácsolásban. Arról volt szó, hogy egy olajégőket összeszerelő holland cég egyik menedzserét az édesapja vendégül látja a balatoni nyaralójukban néhány hétre, cserébe itt Hollandiában az átad neki két, a családi házak központi fűtésében szokásosan alkalmazott teljesítményű olajégőt ( akkoriban az olajfűtés még gazdaságos volt). Ez, miután mi vámmentesen hozhattunk be az autó kivételével bármit amiről feltételezhető volt, hogy a kinti napidíjunkból vettük, az akkori törvények szerint, hivatalosan "valutakiajánlás" bűncselekménynek minősült. Felhívtam tehát az illetőt, akinek valami egészen furcsa spanyol neve volt ... valamilyen "de la Costa", szóval nem olyan hollandus. Nagyon kíváncsi voltam ki is lesz az illető, akit miután telefonon megbeszéltem, hogy felkeressük a gyárában, elvonatoztunk egy kis faluba, ahol a mintegy 40-50 főt foglalkozatató összeszerelőüzem volt. Ez az élmény az egész további életemre hatással volt. Az egész falu a tengertől volt "elhódítva". A főutca két oldalán széles csatorna, a csatornán át híd vezetett minden portára, de a telkeket is csatornák választották el egymástól, melyek a telkek végén a beltengerbe vezettek. Szóval minden ház egy saját szigeten állt. És MINDENÜTT a csatornákon a házak mellett csónakok, motorosok, vitorlások kikötve. Egy anyuka ahogy a főzést épp abbahagyva kötényében kipenderült a ház végébe épp a kisfiának segített az optimistjét ( a legkisebb versenyvitorlás gyerekeknek) vízre rakni, a gyerek beleült és a kormánnyal sebesen pumpálva indult a "nagyvíz" felé. Idős házaspár apró motorcsónakkal prüttyögött a "KÖZÉRT" stégjéhez, a mama betipegett bevásárolni, a papa addig újságot olvasott a csónakban. Valami elbájoló volt a hely. AKKOR határoztam el, hogy én így akarok majd élni és azért élek most így ahogy.
Na visszatérve a történethez, amikor megérkeztünk kiderült, hogy a menedzser egy koromfekete szerecsen. Szóval az igazgató. És ez a hollandoknál semmiféle problémát nem okozott. Szemmel láthatóan nem létezett faji kérdés. Beszélt vagy négy idegen nyelvet, nyilván az iskolája is megvolt hozzá és békésen eldirigálta a néhány tucat echte holland beosztottját. Amikor már kicsit összebarátkoztunk (nekem ez könnyen megy) rákérdeztem, hogy hogy került ide. Mondta Indonéz anyától és portugál apától született egy valamikori holland gyarmaton, de már Hollandiában nőtt fel és járt egyetemre. Na valahol ez az a tolerancia ami már akkor is meglepett a hollandusoknál.
Már nem emlékszem Malmőben, vagy Göteborgban a jövendőbeli hajómhoz kerestem használt vitorlákat. Egy magyar üzletben érdeklődtem valami kapcsolatot keresve, ott megadtak egy nevet és egy telefonszámot, de a lelkemre kötötték, hogy ne mondjam meg kitől tudom. Felhívtam az illetőt, persze az első kérdése az volt, hogy honnan tudom a nevét és a telefonszámát. Mondtam azt mondták, hogy azt nem mondhatom meg, mondta, hogy akkor tudja kiről van szó, ugorjunk. Így barátkoztam össze, Raston Lajossal aki amikor még nem svéd volt Reményinek hívták és vitorlázott és volt olyan kedves, hogy elvitt pár kikötőbe és jártunk a Jonh Albrechtson műhelyében, aki az Elvström vitorlaszabója volt és az alkoholcsempész jövedelmemet mindjárt használt vitorlákba fektettem.
Kétszer tíz hónapot húztam le a Petőfin, amin általában ketten voltunk elektrikusok és nem unatkoztunk egy percig sem. Kedves jó kollégám akire mindig számíthattam Árvai Laci.
Jártuk a hajó akkori szokásos útvonalát a távolkelet és Nyugat-Európa közt. Csodás helyeire jutottam el a világnak és akkoriban még nem volt olyan hajszás a rakodás, gyakran volt idő turistáskodásra úgy, hogy az egyikünk bent volt a hajón szolgálatban, miközben a másik odakint csodálta a világot. Néhány kép még futólag...
Ez a világ legnagyobb buddhista komplexuma Rangoonban amit azóta hol Jangoonnak, hol Mianmarnak hívnak. Akit érdekel itt https://hu.wikipedia.org/wiki/Svedagon_pagoda megnézheti anélkül, hogy oda kellene mennie, de akkoriban még nem volt ilyesmire lehetőség.
Elbeszélgettem egy (akkor nekem öregnek tűnő, mai szemmel olyan 50-es) bölcs "monk"-kal.
Mesélte minden nap eljön de meditálni. Amúgy egy közösség papja (ha jó szó ez egy monkra, amit szerzetesnek szoktak fordítani, de több ez annál), feladata a közösség lelki gondozása, cserébe eltartják, nem lehet semmi olyanja amit nem a hívőktől kapott ajándékba, mutatta például, hogy a szemüvegét is, ami nélkül olvasni se tudna, ajándékba kapta. Enni naponta egyszer eszik és csak azt amit a híveitől kap. Nem rossz gyakorlat, ha nem hasznos a közösségnek hagyják éhen halni. Miközben beszélgettünk akkor is odajött hozzá valaki és meghajlással átadott neki egy csomag WC papírt. Ebből az emberből áradt a derűs nyugalom.
Én is kipróbáltam... még gyakorolnom kell.
Egy Szilveszter a hajón valahol, az biztos, hogy nem Bangkokban, mert akkor lányok is lennének.
Apropó lányok. Említettem a svédországi börtönfenyegetettséget. Svédországban azért nem olyan kegyetlenek a börtönviszonyok (bár azért örülök, hogy nem kellett kipróbálnom) hét végére kiengedték a börtönből azokat az elítélteket akik ezt megérdemelték. Ilyenkor egyes női elítéltek meglátogatták a kikötőben álló hajókat és az arra fogékony tengerészeknél némi alkohol mellett eltöltötték a víkendjüket. Hát nem éppen az a gyönyör amit a tudatlanok úgy emlegetnek, hogy " a tengerésznek minden kikötőben van egy felesége". A valóság ennél sokkal prózaibb.
Ez egy kép Bangkokból kifelé a folyón. Meg kell állni a "Tolvajok falujánál" megvárni a következő dagályt. Régen itt a kalózok kirabolták a hajókat, azóta enyhültek a viszonyok, csak mindenfélét megpróbálnak rásózni a tengerészekre, itt csereberéltük mosószappanért azokat a fafaragványokat amiknek nagyrésze még a hazafelé úton szétrepedt.
EPILÓGUS.
Öt év után megkopott a varázs, nem voltak új kikötők, a munka viszont ugyanolyan csüggesztően nehéz volt. Egy házasságom ráment a kalandra, szóval átbillent a mérleg. Első nekifutásban parti beosztást kértem. Nemrég lépett ki a cégtől a Szűcs Jancsi, én lettem az utóda. Pár hónapig ültem bent a Vígadó téri központban a MAHART székházban a műszaki osztályon mint hajócsoportfelügyelő. Az volt a dolgom, hogy a huszonhárom magyar hajó itthonról való probléma megoldását, alkatrészellátását segítsem, de be kellett lássam, hogy ezt a lehetséges, Vasért-Keravill-Ezermesterbolt háromszög szinten lehetetlen megoldani. Az eleve koncepciótlan, heterogén hajópark ütőképes műszaki üzemeltetésére egyszerűen nem létezhetett megoldás. Mégcsak nem is gazdasági kérdés volt, maga a rendszer volt üzemeltethetetlen. Csüggesztő lett a helyzetem partra vetett halként, vagy mint egy fogaskerék a gépben, ami forog, de minek. Ültem egyhelyben egy irodában, ami egyáltalán nem felelt meg az én mozgékonyságomnak és állandó tettvágyamnak. Ráadásul nem dohányzom, köröttem meg mindenki füstölt, mint a gyárkémény (abban az időben ez természetes volt), szóval szó szerint is fuldokoltam. Akkoriban épültek a szomszédban az új szállodák, a Fórum és az Átrium az osztrák hitelprogram keretében. Egy koratavaszi napon elgondolkodva könyököltem ki az Apáczai Csere János utcai ötödik emeleti ablakon és néztem az építkezést. Hüm… “szálloda”, tele mindenféle gépekkel (akkorra már géptiszti vizsgát is tettem). A döntés most se tartott egy percnél tovább. Felütöttem a telefonkönyvet és egy hónap múlva a BAH csomópontnál épülő NOVOTEL szálloda műszaki igazgatóhelyettese voltam. De ez már egy következő történet, KIKAPCS!
