Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor második rész.
Ez a rólam készült eső fellelhető kép.
Az a hosszúszőrű birkabőr bundabélés még hatvan éves koromban is megvolt.
Említettem, hogy nem voltam óvodás soha, abban se vagyok biztos, hogy abban az időben volt e egyáltalán óvoda, bölcsőde meg egészen biztosan nem volt, de lévén anyám otthon dolgozott, ráadásul ott volt a Nene, nekem nem kellett gyerekközösségbe mennem. Bizonyos szempontból jó volt ez, mert biztonságos, de a közösségi szocializációmnak nem használt. Azóta se lettem csapatjátékos és nem keresem különösebben embertársaim társaságát. Felnőttek közt telt a kisgyerekkorom. A mi házunkhoz egy....akkori szememmel nézve "hatalmas" udvar tartozott, ami a másik, a Petneházy utcai bejárattal rendelkező telekkel nem volt kerítéssel elválasztva, mert ott dolgoztak a "kötelesek". Ez egy olyan cég volt, ahol a leghagyományosabb, manufakturális módszerrel kender köteleket sodortak. Így, hogy a két telek, azaz a két utca közti teljes távolság rendelkezésre állt (most megmértem a Google Earthön), 130 méteres kötelet tudtak elkezdeni sodorni. A pászmákat (amik az elemi szálakból lettek sodorva) kihúzták a Petneházy utcai kaputól a Frangepán utcai kapuban letelepített, robusztus, de apró kerekű kocsi kampójához, a kocsit hatalmas kövekkel lesúlyozták és a kampót kézi erővel forgatták. Eközben a kötélkezdemény folyamatosan rövidült és vonszolta magával a kocsit, amin a melósok felváltva kurbliztak. Igy tudtak a végére egy kb 100 méteres kötelet előállítani. Akit érdekel, a technika pont ugyanez https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=19707 volt, azzal a különbséggel, hogy ezek a palik olyan 4-8 cm vastag köteleket is sodortak, ennek megfelelően nehéz köveket kellett, cipelni, le fel pakolni a pőrekocsira, szóval vállas fickók voltak. Annyi haszon volt belőlük, azon kívül, hogy köröttük sertepertélve lekötötték a figyelmemet, hogy nekünk sose volt kötélproblémánk, ha apámnak hintát kellett csinálni. Sajnos nem sokáig működött a vállalkozás, gondolom az államosítás, kitelepítés és egyéb vívmányai a "létező szocializmusnak" folytatta a numerus clausus és a holocaust nemzetépítő hagyományát, eltűntek a "kötelesek". A két telket elválasztó kerítés kapuja, amin át addig a kötelet húzták attól kezdve zárva volt, beszűkült a mozgásterem, az udvart meg felverte a gaz. Nekem, illetve nekünk egy valóságos dzsungel volt, mert magasabb lévén nálunk, el lehetett benne tűnni. Merthogy lett egy barátnőm is a Mari. A házban laktak egyedülálló édesanyjával. Spekuláltam rajta mennyit írjak a dologról, de annyi idő eltelt azóta, hogy úgy "érintőlegesen" megemlítem... szóval oda a dzsungelbe bújva szereztem első szexuális élményeimet. És valahogyan PONTOSAN tudtuk, hogy ezt a felnőttek nem néznék jó szemmel. Merthogy anélkül, hogy a részleteket említeném, ösztönösen megéreztük, hogy hogy is működik ez az egész. És bár természetesen a próbálkozásaink eredménytelenek voltak, de ami csak elképzelhető, mindent, ami ma csak pornófilmekben létezik, saját ösztöneinktől vezérelve, legalábbis megpróbáltunk. Mondom élénk fantáziájú kisgyerek voltam és felnőtt koromra is az maradtam.
Minden élőlény viselkedését alapvetően két dolog motiválja, a létfenntartás és a fajfenntartás. Az embernél ezt kissé felülírja a társadalmilag előírt morál (de nem túl mélyrehatóan, már enyhe szorongató helyzetben is ez a civilizációs máz foszlik le az emberállatról elsőnek). Az az ártatlan ösztönös gyermeki szemérmetlenség, mely egymás testének felfedezésében nyilvánult meg, nagyon hamar átadta a helyét a szégyenérzetnek, emlékeim szerint SOHA többé mégcsak célzás se esett köztünk később a parázna bölcsődéskorunkról.
A "kötelesekből" már csak a sziklák maradtak a kurbliskocsiról.
Valamikor vettünk egy fényképezőgépet. Egy kinyitható "harmonikás" nagyfilmes német gép volt, valami "szakértő" elmagyarázta anyámnak, hogy mindig a nappal szembe kell állítani az alanyt akit fényképezünk, ettől kezdve hunyorgok minden képen, mert nekem állandóan a napba kellett bámulnom fotózáskor, szóval rohadtul utáltam. Szinte alig találtam a sokszázból olyan képet ami 1. helyesen van exponálva, 2. nem úgy nézek ki rajta mint egy vak-ond.
Oldalt gombos hócipőben és lódenkabátban a korai '50-es évek divatja szerint. Rendszeres fotóhelyszín a mosókonyha bejárata a déli fallal... ugye oda süt a nap.
Olyan négy és fél éves koromban kezdhettem igazából eszmélni, legalábbis arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, akkor tudtam először válaszolni. Ekkoriban lett egy barátom is. A Frangepán utca és az Üteg utca sarkán álló ház udvarában állt egy disznóól és annak a tetejére mászott fel egy hasonló korú fiú és átkiabált, hogy akarok e vele játszani. Összebarátkoztunk. Ö volt a Csete Bandi, ahogy a "Forest Gump"-ban mondja Tom Hanks, ő lett a "legjobb jóbarátom" és maradt az a mai napig, illetve most már marad ameddig élünk. Ezt nem befolyásolta az, hogy gyakran összeverekedtünk, emlékeim szerint mindig én húztam a rövidebbet, de ez a barátságunkon semmit nem változtatott.
A Rákosi rendszer elhatározta, hogy mindenkiből jó kommunistát nevel és ezt nem lehet elég korán elkezdeni. 1950 nyarán ennek jegyében elvitték a proletár anyákat óvodás korú gyermekeikkel Vajtára a Zizhy kastélyba "Anyák és gyermekek" fedőnevű üdülésre. Apák nem mehettek. Nekünk amúgy kedves élmény lehetett volna a gyerekszemmel hatalmas kastély, körben az ősparkkal ( ami akkor még nem volt lepusztítva, valamikor a '90-es években jártam ott, lehangoló volt ami lett belőle, VISZONT, most nézem a neten, rendberakták, PONT úgy nézett ki akkor mint most itt https://www.zichy-vajta.com/ ) A MÉMOSZ székház elől indult velünk az autóbusz Vajtára és azt hiszem két hétig tartott a nyaralásnak nevezett átnevelőtábor. Az anyáknak délelőtt politikai előadásokat kellett hallgatni, addig minket gyerekeket, akiknek számtalan szórakozási lehetőséget kínált a park és körbe az erdő, hogy szokjuk a rendszert bezártak egy drótkerítéssel körbezárt, fél teniszpályányi karámba. Ott nem volt az égvilágon semmi, még fű se nőtt, mert kitaposták az elődök. Időnként uzsonnaidőben kiengedték az anyákat, ilyenkor rövid időre találkozhattak a gyerekeikkel, mi kiengedve a karámból boldogan rohantuk anyáinkhoz, de aztán megjelent egy nőstény sárkány azt hiszem kultúrfelelős beosztásban, és elkiáltotta magát "elvtársnők most zakatolunk" és minden anyának egymás kezét fogva körbe-körbe kellett szaladgálni és énekelni, hogy "hegyek között völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak", majd ütemesen tapsolni arra, hogy "Egy a jelszónk tartós béke, állj közénk és harcolj érte!" majd megint kézfogás és szaladni és kezdeni elölről, hogy "Hegyek között... stb". És ezt így tovább kifulladásig és közben boldogan kacagni.
Egy biztos, én teljesen kizökkentem a szokásos formámból. Például az uzsonnát ami mindig zsíroskenyér volt teával vagy tejeskávéval, kongatás jelezte ( amikor vagy 45 évvel később ott jártam a szép kis bronz harangot már ellopták, csak a konzol volt ott a főbejárat mellett), olyankor minden gyerek mint az őrült rohant kajálni, én a tömegpszichózis hatására teljesen megfeledkeztem róla, hogy utálok enni, rohantam a többivel és befaltam amit adtak. 
Ha most Fideszes lennék elhencegnék vele, hogy már akkor is rendszerellenes, mondhatni utcai harcos voltam, így csak mesélem. Megfigyeltem, hogy a smasszerok, szóval a dadák a karám ajtaját csak bedrótozzák ránk, aztán otthagynak minket a fenébe a napon dögledezni. Én akkor már apám nyomdokaiba hágva fúró-faragó ember voltam, amikor eltűntek a vigyázó szemek, kis kezemmel a rácson átnyúlva szépen kitekertem a drótot és szabadok voltunk! El is tűnt az összes gyerek a környező erdőben, teleszedtük a zsebünket makkal és minden egyéb ismeretlennel amit az erdő kínált a városi gyerekeknek. Sajnos ez csak egyszer működött, mert attól kezdve az ajtót belakatolták.
Az viszont rendszeres volt, hogy megszegtük az étkezés szigorúan megszabott elkülönítés szabályát. Mert a gyerekek valami okból nem ehettek együtt az anyjukkal. Tágas könyvtárszobák voltak a kastélyban üres könyvespolcokkal, (lehet a burzsoá irodalom megfertőzte volna a proletárasszonyokat, bár én inkább arra gyanakszom elloptak mindent belőle ami érték volt, és hát a Zichy gróf aligha olcsókönyvtárt olvasott) itt volt két külön étkező a gyerekeknek és az anyáknak. Mi meg gyorsan befaltuk a kaját (bizony én is) és usgyé osontunk a szülők termébe. És ott mindenki rohant az anyjához. Na de jöttek a smasszerok és balhé volt. Minket kizavartak, mert a szocialista embertípus az a rendet szereti és a rend meg az volt, hogy nem lehettünk ott. De másnap persze minden ment ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy amint jött az őrség mi már bent is dekkoltunk a hatalmas kandallóban. Kormosak nem lettünk, mert ott utoljára akkor égett tűz amikor a gróf melengette a rácson a lábát, szóval ha szerencsénk volt megúsztuk a lebukást.
Egyszer kirándultunk a faluba, anyáink bementek valamit vásárolni a "Vegyesbolt"-ba, amíg ők vásároltak, mi a Marival nézelődtünk és énnekem az örökös felfedezőnek felkeltették a figyelmemet a sarokban felhalmozott, valamiféle szürke téglák. Nem tudom én jöttem rá, vagy a Mari de megállapítottuk, hogy ez só. ( az is volt marhasó, amit a teheneknek dobnak be nyalogatni, mert serkenti a tejhozamot) És felváltva nyalogattuk. Anyám aki higiéniamániás, majd frászt kapott amikor meglátta, hogy a milliméteres port is lenyalogattuk a téglákról. Egyszer jött egy nyitott teherautó rajta padokkal és valamennyi gyereket felpakolták (munkavédelem meg ilyesmi akkoriban még nem létezett) és elvitték egyet autózni, ez volt a kikapcsolódás.
Ezt a szokásomat a mai napig megtartottam. Ha valamire koncentrálok kidugom a nyelvemet. Itt (megintcsak a mosókonyha ajtóban) alighanem arra koncentrálok, hogy hogy ússzam meg a napba nézést.
Hogy egy kicsit árnyaljam még azokat az időket, itt egy katasztrofális fotó az úttörővasút hűvösvölgyi végállomásról.
Egyszer anyám és a Nene elvittek úttörővasutazni. Vitték a fényképezőgépet is, elvégre kirándulunk. Épp ez a kép készült (szembe a nappal hunyorogva a Ságvári szobor tövében), amikor két civilruhás alak lépett oda hozzánk és közöték, hogy elkobozzák a filmet a gépből, mert hogy VASÚTÁLLOMÁSON tilos fényképezni, ugye éberség van, meg a kémek, stb, szóval vitték a filmet. De aztán megkaptuk postán előhívva, hát nehéz volt azokban az időkben az imperialista kémek sorsa egy ilyen éleseszű rendszer ellenében. Ezek a maiak azt hiszem sokat tanultak tőlük.
Folytatása következik.
