Hajónapló

Egyszer elhatároztam, hogy építek egy vitorlás hajót, azon fogok lakni és oda megyek a világban ahova kedvem van. Erről szól ez a napló. Az utolsó napok egyből megjelennek, a korábbiak az oldal legalján a "következő oldal"-feliratra, vagy itt a jobboldali doboz "Archivum"-feliratára kattintva. (javaslom a "Tovább" rovatot ahol hetes bontásokban lehívható) Ez a vitorlás még nem "Ő", de pont ilyen lesz . A neve AMAPOLA. Egy gaffos ketch akinek ez mond valamit, akinek nem, annak csak annyi, hogy egy retro hajó, mintha 100 éve épült volna. Küllemében a vitorlás hajók aranykorát idézi, azt az idõt, amikor a Panama csatorna még nem létezett, ezért a gõzhajók nem versenyezhettek a Horn fokot megkerülve a vitorlásokkal, mert nem tudtak útközben szenet felvenni és annyi nem fért beléjük, hogy megtegyenek egy utat Európa és a távolkelet között. Ezért az óceánok hullámait gyönyörûséges vitorlások szelték, és nem sejtették, hogy nem sok idõ múlva megtörténik velük az a szégyen, hogy árbocaiktól megfosztva, gõzhajók vonszolják õket szénnel és egyéb ömlesztett árúval megrakodva uszályként.... Nos hogy honnan a név? "AMAPOLA", az a múlt század húszas éveiben volt világszám, mely egyik kedvencem, (nem utolsósorban a Volt Egyszer Egy Amerika c. film Moricone- , illetve a Los Iindios Tabajaras délamerikai folk feldolgozás nyomán,de a három tenor is danolta ( http://www.youtube.com/watch?v=209Se4Dbm90 ) valamint egy régenvolt hondurasi egzotikus tengeri kikötõ. Amúgy spanyol szó és mákvirágot illetve pipacsot jelent, ami anyám kedvenc virága volt, csak vadon él, ha leszakítják azonnal elhervad, hiába teszik vízbe. Nem mellékes elõnye, hogy a kikötõi bejelentkezésekkor könnyen betûzhetõ, minden náció ki tudja mondani, nem úgy mint tengerész koromban amikor lebetûztük a "PETÕFI" büszke magyar tengerjáró nevét mondjuk Szingapúrban ( papa, echo, tango,oszkar, foxtrott, india) hát aztán ezt ahogy a kínaiak kimondták...., nem tudom ki ismert volna rá. Szép, szép és nemzeti büszkeségünket tápláló, egy magyar név, de csak itthon használható mondjuk ilyen mint a Csokonai, vagy Ady, vagy, hogy tovább idézzem a ténylegesen valaha létezõ magyar hajónévben megtestesült idoljainkat, Vörösmarty, esetleg Székesfehérvár. A tervezést, majd az építést 2004-ben kezdtem. 2006 január elseje óta csak ezzel foglalkozom. Pillanatnyi pozició: 47 fok 27 perc 35,60 másodperc északi szélesség, 19 fok 04 perc 29,97 másodperc keleti hosszúság. Fentieket sok évvel ezelőtt írtam. Időközben sokminden változott. Rájöttem, hogy a hajózást nagyon szeretem, de sokkal jobban szeretek építeni valamit. Miután a hajónak kell egy kikötő, lett egy saját ház kikötővel Ráckevén, azt építem fejlesztem mostanában, tehát a hajóblog életmódbloggá változott.

Friss topikok

  • A Tengerész: @táncoslábú laces: Ja és ha házat lehet akkor tartályt mért nem? videa.hu/videok/film-animacio/haz... (2024.04.27. 02:58) Csütörtök.
  • A Tengerész: @Advocatus Diaboli: Mmmm....annak a perlon zsinórnak egy szála is megtartja a testsúlyomat, de van... (2024.04.27. 02:41) Péntek.
  • A Tengerész: @Édesvíz: Welcome aboard Édesvíz! Hogy az ördögbe bukkantál MOST erre a régi bejegyzésre? (2024.04.19. 01:49) Csütörtök.
  • KAMA3: Hasonló a történet, mikor kihívják az informatikust a céghez, ahol összekuszálódott a rendszer. Cs... (2024.04.17. 10:29) Kedd.
  • Paduc: Kiegyeltem a a magaságyások deszkáit. Aztán lekentem még egy réteg lazúrral a paradicsompalántákat... (2024.04.11. 20:42) Vasárnap.

Linkblog

Vasárnap.

2024.01.14. 12:03 :: A Tengerész

Emlékezetblog ötödik fejezet. Harmadik rész.

Kicsit előre szaladtam időben a folyamatosság kedvéért, de onnan folytatom, hogy még béke volt, bár "komor felhők gyülekeztek hazánk ege felett". Anyám volt a házmester immár a XIII. Frangepán u. 53.-ban. Egyemeletes ház volt, 1957-ben építettek rá még két emeletet, akkor már persze államosított IKV ház volt, de még mindig mi laktunk az udvari földszintes toldalék házmesterakásban a mosókonyha mellett. Egy szoba-konyha volt, előszobával, spájzzal és WC-vel fürdőszobánk nem volt. Az emeleti utcai szárnyban öt lakás volt, egy belőlük kétszobás, a többiben csak egy szoba-konyha, emlékeim szerint cserépkályhás fűtéssel, de mindegyikben volt fürdőszoba, WC és kamra. A földszinten és a pincében egy nagy asztalosüzem volt legalábbis a háború előtt és alatt. A pince alattunk, tehát a toldaléképület alatt tüzelőtároló és un. légópince volt, a mellettünk lévő mosókonyha szárítóhelyisége alatt páncélablakkal, szóval készülés volt a háborúra, ami nemsokára meg is érkezett. 

A háztulajdonos a "házinéni" ahogy emlegették még egy darabig amikor már abban a korban voltam amire a hegyezett füllel levett beszélgetésekből visszaemlékszem, nem volt túl népszerű figura a családunkban, bár meggratulálta anyám új konyhabútorát ami abban az időben nagyon modernnek számított, de amikor anyám libatöpörtyűt olvasztott, kiszedte belőle a javát mondva "az uramnak a béltöpörtyűt", cserébe lehozta a csirkének a lábát és nem is titkolta, hogy hitük szerint azt a gójnak kell adni, mert akkor az ő bűnük átszáll a gójra. Hát amennyire én tudom, ha létezik bűntelem, apám, anyám és a Nene biztos az volt. A háborút úgynevezett védett házban vészelték át, aztán az államosítással eltűntek... ha minden igaz Svájcba

Egy vad nyilas lakott a házban a Felhősi (Felhőssy??) a feleségével, valami nagy tótumfaktum volt a pártban. Amikor már büszkén tehette egyenruhában, fegyverrel járt és a Szállasi hatalomátvétele éjszakáján részegen borult anyám nyakába amikor az éjjel kaput nyitott neki és azt üvöltötte "Végre, Katikám, most aztán lesz itt rend!" Ekkora barom volt, csak a hülye nem tudta, hogy a háborút elvesztettük, itt vannak az oroszok, na el is pucolt még épp időben, mert amint vége volt az ostromnak, már fegyveresek keresték. Egy zsidó volt a házban, egy öregasszony, szégyenszemre nem tudom a nevét, ő az első zsidótörvény után kikeresztelkedett, akkor még sokan remélték, hogy ezzel megússzák, neki sikerült, bár nem ezért, hanem mert a Felhősinek nem volt pofája a szomszédját meggyilkolni, csak annyit mondott anyámnak, hogy "agyonlőném, de minek, ez a vénasszony már nem fog szaporodni." Amikor megszülettem még élt és ő lett az én keresztanyám, jó kis kavarodás, apám katolikus, anyám református, de csak a református templom működött, mert azt hiszem a Béke téri katolikus templom papját agyonlőtték a nyilasok, mert zsidókat bújtatott, így lettem én református. Már említettem valamelyik korábbi részben, hogy a születésem előtt már mindkét nagyszülőm meghalt, de az én politikus nagyapám már Sztálingrád után megjósolta, hogy a németek elvesztik a háborút. 

Ez  kép valamikor a háború előtt készülhetett a házmesterlakás lépcsőjén. Balra fent a Zsófi, aki mint bejáró mosónő a mosókonyhában manőverezett a ház azon lakóinak szennyesével, akik ezt anyagilag megengedhették maguknak, ölében a fehér herélt kanmacskával anyám (naponta egérrel tért haza, néha többel is és lerakta őket a küszöbre, anyám a kést ha csirkét bontott a sparherd vasporral fényesített szegélyén fente meg, a macska ha meghallotta a hangot, pillanatokon belül ott volt és követelte a részét), jobbra lent exzsidó keresztanyám, a két házbeli fiú Lali és Sanyi, róluk még lesz szó később. A nyilas hatalomátvétel után vegzálták a házmestereket zsidókat keresve különböző nyilas csoportok. Anyámat fegyverrel fenyegette az egyik nyilas, hogy mondja meg van e zsidó a házban, mert ha hazudik az az életébe kerül (meg az enyémbe is), anyám meg letagadta későbbi keresztanyámat, akit nagyon szeretett. Megúsztuk. A házmestereket különben minden hatalom vegzálja. Az ÁVH dettó ugyanez volt, naná, a házmestereknél van a lakónyilvántartás és ők tudnak mindent, MINDEN hatalom őket basztatja. Ezt a hülyébbek úgy dekódolják, mintha a házmesterek ezt örömmel fogadnák, hát lóf@szt!

419129376_1361784334700956_5453701272202825397_n.jpg

Amire eszmélő korba értem, már a keresztanyám se élt, így sajnos a neve is feledésbe merült. Nagyapám a háború legvégén halt meg, a "család" mindössze háromtagú volt, apám, anyám, "Nene" anyám nővére, ide érkeztem meg én negyediknek.

De még mindig nem tartunk itt, előbb jött a háború. Apám úgy jutott haza a frontról, hogy a front jött ide Budapest alá. A századát teljesen szétverték. Tiszt nem maradt életben egy se, egy zászlós volt  a rangidős, az a maradék maroknyi katonának írt egy "nyílt parancsot" és szélnek eresztette  őket, hogy számukra vége a háborúnak. Felültek egy autóra, mindenki sofőr volt és elindultak vele hazafelé, gondolom az utolsó eldobta az autót. 

Angyalföldet keményen bombázták. Ugye gyárváros, akik a Rákosrendező vasúti gócpont mellett laktak különösen nagy bajba kerültek, egy szőnyegbombázás a Rákos pataktól a Szegedi útig letarolt néhány négyzetkilométernyi lakóépületet, azóta sincs ott semmi, nem véletlen hogy oda mutyizza most az arab  ̶m̶e̶g̶v̶e̶s̶z̶t̶e̶g̶e̶t̶ő̶k̶k̶e̶l̶ befektetőkkel a magyar Dubajt a feudálbolsevofasiszta  orbánállam. A Petneházy utcai kenyérgyár a szomszédos Frangepán utcáig tartott, a teherbejárat is onnan nyílt, közös kerítése volt a házunkkal. Ez szerencsének is bizonyult, amikor nincs kenyér nekünk akkor is volt mindig.  Még 1956-ban is jól jött, többszáz méter sor állt a Petneházy utcában, de nekünk csak oda kellett támasztani a létrát a kerítéshez, át kellett szólni valakinek a gyárba, adni a pénzt és adták a kenyeret. De balszerencse is volt, a kenyérgyár magas kéménye felkeltette a repülők figyelmét és addig célozták bombákkal, míg csak telibe nem találták, a kémény ledőlt, de olyan szerencsésen, hogy az udvarunkra esett és csak a kerítés dőlt ki, attól kezdve nem kellett kerítést mászni kenyérért.

Apám elmondása szerint a fronton kevesebbet kellett félni a bombázástól mint itt az ostrom alatt. Neki eleinte a nyilasok elől kellett bujkálnia, mert ugye katonaszökevénynek számított, aztán az oroszok elől, hogy el ne vigyék "málenkij robot"-ra. A légópincében lapult mindenki a végső harcok alatt, itt szerencsének bizonyult az ami amúgy kellemetlenség volt, ugyanis a házat valami vízérre építették és bizonyos időnként  a pincét elöntötte a talajvíz olyan 10-15 cm magsságban. Amikor még asztalosüzem működött, amiben a háború alatt, mint hadiüzemben löszeresládákat gyártottak, szivattyúzták a vizet, de az ostrom alatt ez már nem működött, állt a víz a légópincében. A lakók akik lehúzódtak, a magasabban fekvő részben a mosókonyha és a házmesterlakás alatt dekkoltak, villany nem volt, az első orosz aki lement a sötét pincébe, bokáig vízbe lépett, elkáromkodta magát,  és kifordult, többet nem jöttek. Később amikor még harcoló csapatok érkeztek, azokkal se volt baj, ahogy anyám mesélte, csak azt kérdezték "nyemci?", tehát hogy van e valahol német, amikor mondták "nincs" már rohantak is tovább. A baj a szemétnéppel kezdődött, a fosztogatók erőszakolók utánuk jöttek a második lépcsővel.

Megint szerencsénk volt (már mondhatom többesszám első személyben, hiszen ott dobogott a szívem anyámé alatt) a kenyérgyárral, azonnal beköltözött a szovjet tábori pékség, a ledőlt kerítéssel a mi udvarunk is az ő közvetlen territóriumuk lett, megint volt kenyerünk. A megszállókkal is szerencsénk volt. A gyár parancsnoka egy fehérorosz őrnagy, sokat emlegették évekig, Alexandernak hívták, civilben tanár, rendes ember volt. Nem tűrte az erőszakot. Egy katonát ki is végeztetett nemi erőszakért, pedig még anyám is könnyet ejtett a szőke kiskatonáért és azt mondta, "az egy akkora qrva volt, hogy már olyan mindegy volt neki". De hát a háború az háború. Egyszer anyám panaszra ment az őrnagyhoz, hogy a katonák megették a tyúkjait. Ott állt terhesen a nagy hasával, Alexander ránézett és széttárta a karját, hogy akkor ő most mit csináljon, mondta "Mámká vajná-vajná" ( háború az háború). Az én vajszívű anyám mindenkit sajnált, akkor is kicsordult a könnye, amikor egy szintén szőke német katonát húztak be a gödörbe, nézték az iratait, a fényképen feleség és kisgyerek... vajná-vajná. Valahol olvastam "a háború mindnyájunkat szörnyeteggé tesz". 

Amikor nagyapám meghalt, apám lőszeresládákból tákolt össze neki koporsót és anyám és a Nene húzták ki kézikocsin a temetőbe, apámat nem merték elengedni a hosszú útra, mert az oroszok szedték a férfiakat, ahol csak találták. Mondom szerencsénk volt a kenyérgyárral, meg főleg Alexander őrnaggyal. Otthon viszonylagos biztonság volt. Azt kell mondjam anyámat tán még tisztelték is az állapota miatt. Egy idő után kezdték nála a lopott holmikat letétbe helyezni, mert egymástól is loptak, szóval féltették a zsákmányt. "Mamka rakd el ezt nekem" magyarázták, anyám meg mit tehetett, elrakta. Egyszer valamelyik zsákmányolt egy gyönyörű tangóharmonikát, amit szintén anyám őrzésére bízott. Még gyerekkoromban is szokásos volt a bőröndcímke, amit sajnálok, hogy kiment a divatból, nos ennek a harmonikának a tokja tele volt ragasztva a világ legkülönbözőbb országa hoteljeinek címkéjével. Anyám már késő gyerek koromban mesélte mennyire szomorú lehetett az a művész akitől elvették a hangszerét... persze ha egyáltalán életben volt még akkor.

Apám korán öregedett. Fiatalabb kollégái már negyven éves korában "bácsizták", talán ezért se kellemetlen nekem, amikor "Vilibácsiznak" , én nem érzem tiszteletlenségnek, sőt. Hogy annyira veszélyes volt abban az időben fiatal férfinak lenni, öregembert csináltak belőle, borostát szakállat növesztett szóval olyan öregember külseje lett, remélve, hogy kevésbé lesz kapós a fogolyvadász ruszkiknak. Mert azért nem lehetett állandóan lapulni a kenyérgyár védelme alatt, élelemre szükség volt. Márpedig az férfimunka. Amikor már jártak a vonatok Budapest népe megindult vidékre élelemért. Ha máshol nem volt hely, a vagonok tetején. Megnőtt az ázsiója  annak, akinek teje, tojása, szalonnája volt, apám az összes ágyneműt abroszt, mindent ami nélkülözhető és aminek csereértéke volt, berakta a hátizsákba és megindult vele vidékre. Hamar kinyílt  a csipája a parasztnak, amikor kínálta neki a textilt csak úgy foghegyről vetette oda "Osztán sifon e? Mer' ide akkő!" Apám magában nyomott el egy káromkodást..."anyád πcsája, tegnap még a szalmán aludtál a tehén mellett az istállóban"... Ezt az esetet sokszor emlegették, azért jegyeztem meg szó szerint. És még ha sikerült is megszerezni az élelmet, a hazavitel akkor sem volt még biztos, a vonatokat fosztogatta a dicsőséges Vörös Hadsereg, bár már fegyveres katonák őrizték a szerelvényeket, apám tanúja volt amikor az egyik ilyen magyar őrkatonát agyonverték. És nem volt mit tenni...vajná-vajná...a háború mindnyájunkat szörnyeteggé tesz.

Hüm.. mi volt még. Már körbe volt zárva Budapest, de még nem volt elfoglalva, amikor menetrendszerű pontossággal minden nap megjelent a "Marinéni", egy kétfedelű Po-2-es szovjet repülőgép, amiből kézzel dobálta ki a pilóta a bombákat.

1473770.jpg

Egyszer apámat az utcán még géppuskával is célbavette egy ilyen gép, itt is szerencséje (meg éles esze) volt, mert időben sikerült olyan eresz alá húzódni ami a rárepülés irányából védelmet biztosított neki, mindig abból az irányból amerről a gép ráfordult. De nem volt megnyugtató, ahogy a feje fellett kopogtak a lövedékek.

Tele volt minden fel nem robbant bombákkal. Apám szánkóra, kézikocsira rakta őket és elvitte a szembe bolgárkertészet végébe az érni felhalmozott trágyarakás mellé, ott nem bántotta őket senki és azok se árthattak senkinek. A kertész házaspár, Marci bácsi és Anna néni egészen 1955-ig gondoskodtak a környék zöldségellátásáról, hogy hogy szűntek meg, később még szólok róla.

Vicces történet. A házmesterlakásban megjelent egy orosz katona és apámtól kért egy vödröt kölcsönbe. Odaadta a felmosóvödröt. Aztán egyszercsak hozza vissza, magyarázza, "ajándék", hát a vödör tele volt borral. A fene tudja honnan szerezte. Apám megköszönte, de biztos senki nem ivott a felmosóvödörből egy kortyot se. Nálunk egyébként se ivott senki. És nem is dohányzott. Valahogy nem volt rá igény. Visszaemlékezni se tudok rá, hogy valaha is lett volna akárcsak egy korty szeszesital, vagy egy szál cigaretta is a háznál. Gondolom az ifjúkori nyomor és az angyalföldi rengeteg rossz példa távol tartotta az anyám dirigálta apró családot a kísértéstől. Ilyen szocializáció után lettem én csökönyös "nemivó". Pedig nem volt tiltva. Még ifjúkoromban sem, és ki is próbáltam. De nem okozott örömet a tisztánlátásnak, a dolgok átélésének, a valós észlelésnek, netán az eszméletnek az alkalmi kikapcsolása, ami annyiakban kelt jó érzést. Bár nem voltam absztinens soha, de ahogy egy tengerésztársam megjegyezte, "Ahogy te NEM iszol, az már nem normális". Ez amikor hajóztam sokakban keltett ellenérzést, de hát alaptermészetemmel ellentétes a mindenáron való vegyülés, az ilyeneket kerültem, mondták fenn hordom az orrom, beletörődtem, nekem nem MINDENKI a barátom. Valahogy megosztom az embereket, vannak akik szeretnek és vannak akik utálnak, mondhatnám gyűlölnek. Kevés aki egyszerűen közömbös irántam. Remélem akik szeretnek többen vannak, de nem fejtek ki különösebb erőfeszítést, hogy ezt elérjem. Egy biztos, mostanra már mondhatom, hogy hosszú életem során, soha senkinek nem ártottam szánt szándékkal (hogy véletlenül, az lehetséges) még annak se akiről tudván tudtam, hogy mindent megtesz hogy ártson nekem. "Ődóga". A bosszú meg Istené.

De már megint magamról beszélek, pedig "még" meg se születtem. De aztán ez is bekövetkezett. Anyám kissé, legalábbis abban a korban túlkorosan, harminchat évesen különösebb felhajtás nélkül megszült engem. A bő egy kilométerre lévő Róbert Károly körúti kórházba gyalog indult délután négy órakor, amikor úgy érezte, hogy eljött az idő. (akkor még, sőt gyerekkoromban is sokáig, kórház volt ott a Béke út sarkán, a gengszterváltást követően lett belőle vegyes kínai kacatok nagyárutelepe). Mesélte, hogy mellette vajúdott egy valóban fiatal asszony, borzalmas ordibálást csapott, aztán még az orvosi műszerek üvegezett ajtajú szekrényét is betörte és kiszórt mindent a polcokról, ő meg csak rettegve várta, hogy neki mikor jönnek ezek az elviselhetetlen fájdalmai. De nem jöttek. Csak a főorvos jött és mondta, hogy "itt az idő". És '45 július 15-én délután 6:30-kor azt mondta az anyámnak, "látja, hogyha ezt az előző fájást nem sinkófálta volna el, akkor már megjött volna a gyerek, de most kint van"

Folytatása következik.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amapola.blog.hu/api/trackback/id/tr7818301937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kenny Wells 2024.01.16. 20:13:26

Varázslatosak a történetek, köszönjük !
süti beállítások módosítása