Hajnali séta a Szmájli kutyával a mezőn.
Még csak fél hat múlt, de "menés van" Az apropó nagyon szomorú, jóbarátomat, keresztkomámat, akinek kétszer voltam hites tanúja esküvőjének, először még ifjan a Szilágyi Dezső téri református templomban, másodszor ugyanannak az esküvőnek a "megerőstőjén" néhány éve az 50 éves évfordulóján, most utolsó útjára kísértem a farkasréti temetőben. Még az ég is sírt. Amint elindultam itthonról rákezdett az eső és kitartott amíg hazaértem. Én igazából soha nem hordok magammal esernyőt, el is áztam ingig, szerencsére nagyon nem volt hideg. Nem tudom mért, de a "végeim" fázósak. Kezem lábam meg a fejem, ha nincs legalább 20 fok én már sapkát hordok még lakásban is, ha nem így teszek, azonnal megfázom, vagy legalábbis megfájdul a fejem. Nem is mentem be a ravatalozóba a szentbeszéd alatt, mert a bélelt kalapom nélkül nem bírtam volna ki és a menetben is rajtam, volt Andris meg fogja nekem bocsájtani, csak az ima alatt vettem le. Sokan voltunk, sokan szerették Szilágyi Andrást, voltunk tán százan is. Furcsa volt olyanokat felismerni akiket 50 éve nem láttam. Ahogy boldogult anyám mondta "a hátam közepébe se kívánom az ilyen napokat". Pedig ideje lenne elkezdeni barátkozni a halállal, de valahogy nagyon nem vagyok rákészülve. Pedig vannak testi bajaim, amikkel határozottan számolok is, azért búcsúztam el nemrég a tengertől is, de piszokul élhetnékem van még.