Hát....felsültem. Vagy egy éve kiúszott egy olyan 80 cm átmérőjű és bő 2 méter hosszú rönk Amapolához. Sőt kettő volt, de az egyik tovább úszott, ez itt megfeneklett. Azóta szemezek vele, hogy ezt az ajándékot kiemelem valahogy és felaprítom tüzelőnek. Persze van vagy egy tonna, szóval elég reménytelen volt a dolog, de most, hogy elment a víz a mederből, szárazra került a reménybeli ajándék, ma nekiálltam. Felvonultam láncfűrésszel, baltákkal, hasító ékkel, nagykalapáccsal, meg metszőollóval, karos ágvágóval, mert ahhoz, hogy egyáltalán ezekkel a rekvizitekkel gumicsizmában cuppogva meg tudjam közelíteni, legelőször is parti bozótot kellett irtani. Már ebben elfáradtam (meg a bozótban való nyűglődés közben hallgatnom kellett J intelmeit, hogy "te barbár, eltaposod a téltemetőket") , de aztán ott álltam a rönk mellett, ami így közelről még nagyobbnak tűnt. ( az eggyel ezelőtti pénteki blog első képén ott látszik jobbra lent)

Idelent minden egy kicsit más. Ilyen például Amapola közelről.

De keményen nekiálltam. A baj ott kezdődik, hogy a 40 cm-es láncfűrészem éppen csak átéri két oldalról körbe egy nyomba bekezdve, de ugye fekszik az iszapban, megemelni szóba se jöhet, tehát nem lehet levágni belőle egy szeletet, mert alul iszapot fűrészelni nem célszerű, egyből megeszi a fűrész élét a vizes "csiszolópaszta", de sajnos még a vizes fa is. Márpedig a rönk teleszívta magát vízzel. Abban reménykedtem, hogy amikor elvágtam az iszapig, majd beleverem a régi baltafejet amit hasító éknek használok a vágásba és a szelet majd lehasad. Hát először is már a beleveréstől is elfogyott az oxigén, mert nagyon kellett ütni, de az a reményem, hogy a "torta" majd letörik, illetve egy nagy darabja lehasad reménytelennek bizonyult. Sőt még az éket kiszedni is. Miután az ék eltűnt a résben a fűrésznyom ugyan megszélesedett, de törni, szakadni csak a reményeim. A következő elképzelésem az volt, hogy a vége felől baltával hasítom le a már a rönk többi részével kapcsolatban nem lévő darabokat, szintén gyermetegnek bizonyult, a vizes fa bütüjéről szinte lepattant a fejsze, ráadásul az ember oldalra sokkal kisebbet tud ütni mint felülről lefelé. De nem adtam fel. Íme az eredménye egy fél órai munkának.

És akkor szembesültem azzal, hogy annyira elfogyott az erőm, hogy még kimászni a mederből a szerszámokkal is elég nekem mára. De összepakoltam, eltalicskáztam a szerszámokat, aztán leültem a sámlira a cserépkályhának döntve a hátamat, mert a kezem és a lábam a gumicsizmában majd lefagyott és vártam, hogy nagyjából helyreálljon az erőnlétem. Aztán mentem vissza körbefényképezni az eredményt. 

De a téltemetők megúszták.

Aztán átöltöztem a "játszóruhából" bentibe, leszófáztam és azonnal elaludtam. Sajnos meg kell barátkozzam azzal a szomorú gondolattal, hogy ez a fa, amiből pedig egy havi fűtés kitelne a jövő télen, ottmarad örökre, mert már kevés hozzá az erőm. Nem az anyag a veszteség, ott egye meg a fene, megveszem a tüzelőt a boltban, szerencsére nem kell koplalni miatta, de az, hogy "nekem ehhez már nincs erőm" elszomorít.