1:00 Varázslatos éjszaka. Semmi szél nem fúj, isteni béke, összefüggő tükörsima jégpáncél fedi a "kis" Dunát, rajta tükröződik az épp csak fogyatkozni indult Hold ragyogása. Távolban a város ünnepi fényei, a friss levegőt harapni lehet. Ha lenne mínuszos hálózsákom, bizisten kedvem lenne kint aludni a decken. De a hajóban sem rossz. Izzik a kandalló ablak mögött a parázs, a digitális hőmérő +30°C belső-, és -7,8°C külső hőmérsékletet mutat.
Este kora-karácsonyi-koccintáson voltunk pár háznyira barátainknál, kicsit elbódított és beszédessé tett a görög édesbor, amit szamár fejjel éhgyomorra ittam, mert enni csak azután kértem amikor már három pohárral magamba töltöttem.
Akik ismernek, tudják, hogy beszédes természetű vagyok, bár sose voltam egy "party-arc" de valahogy ha belelendülök, úgy alakul, hogy egyszercsak én viszem a szót. Na ennek vetett véget a nyaki műtét okozta hangszálbénulás, rekedten suttogok, mint Don Corleone, ami normál hangerőnél elég egy beszélgetéshez, de, és ezt csak most kezdtem észre venni, egy baráti összejövetelben egészen sajátos a társalgás dinamikája. De ha az embernek valami testi baja lesz elkezdi felfedezni, hogy ami korábban természetes volt, az voltaképpen mennyire nem az.
Mert hogy is van ez? Vagyunk páran és megy a beszélgetés. Akinek beugrik valami mondanivaló az PONT akkor és ott kicsit megemeli a hangját, hogy felhívja magára a figyelmet, "közbevág" és kiereszti a mondanivalóját. Na EZ nekem NEM MEGY. És ha lemaradsz az aktuális végszóról, ha nem vagy képes közbevágni, "ráülni" a hullámra, "illeszteni" a mondandódat az abban a pillanatban elhangzott előzőre...... kész, csak legyintek. Mert két másodperccel később hiába van netán lyuk, te már nem passzolsz bele, mert elröpült a végszó, a gondolat. Mintha a puzzle-t próbálnád máshova rakni. Különösen áll ez arra, ha pont te mondanád a poént. A ráadás meg, a torokban kaparó érzés irritálta köhögési rohamok, időnként köpködéssel tarkítva még saját magam számára is nehezen elviselhetők, nemhogy másoknak. Miután ezt már korábban felfedeztem, elkezdtem nem menni emberek közé, mert ettől rosszul éreztem magam. Bambán hallgatni, miközben mások vidáman beszélgetnek....nem volt kedvem. A tegnap esti kicsiny összejövetelre elsőre nem is akartam elmenni. De egyrészt nagyon kellemetlen lett volna távol maradni, másrészt szeretem is őket és jól esett velük lenni. Elején szokás szerint gubbasztottam, de aztán a bor megoldotta a nyelvem (sajnos a bénult hangszálamat nem) és elsősorban kipanaszkodtam magam, másodsorban amennyire tőlem tellett megragadtam a szót. Csak remélem, hogy nem voltam elviselhetetlen. De jólesett végre kicsit megszólalni.
Most azt szólom, hogy minden olvasómnak, barátomnak és tisztelőmnek, vagy aki csak épp idevetődött, békés, boldog Karácsonyt kívánok.
(Tudom, giccs, meg lejárt, agyonjátszott lemez, de nekem ebben a pillanatban mégiscsak ez IS a Karácsony)
22:52 De kiderült, hogy nincs még vége a napnak. Bözsikéék kitalálták, hogy tartsunk "karácsonyi szigetbulit". Bözsike a sziget "majdnem" rangidőse (nála csak egyetlen idősebb házaspár lakik itt), ő most töltötte be a 80-at, valamikor az ő szüleié volt ez az egész sziget amin lakunk. Összegyűltünk hát egy alkonypartyra úgy harmincan, tán valamivel többen is, de az egész szigeten nem lakunk tán negyvenen se, szóval majd mindenki ott volt. Mindenki hozott innivalót, a hölgyek kitettek magukért mindenféle sütikkel, volt forraltbor és vidámkodás, nagy dumálás és nevetések...már aki tudott dumálni, de erről már szóltam. Mondjuk ez a kép beszédes. Az a piros sapkás a sámlin jobbról a harmadik én vagyok. Maci kutya, egy nyugodt labrador kijött a szembeházból megnézni mi újság, odajött hozzám, megsimogattam az okos fejét, mondtam neki "pontosan tudom hogy érzed magad".
