A képen Behemót kakas és legjobb barátja Őzike látható. Állítólag elválaszthatatlanok. Behemót M2 kakasa, aki sok évig látta el itt a szomszédban "kakasi" funkcióját a baromfiudvarban. A MeToo mozgalommal mitsem törődve elég gorombán bánt a tyúkokkal, de a pulykákat sem kímélte. Még Lujzát az emut is terrorizálta, bár objektív okokból nem szexuálisan. De aztán utolérte minden férfi sorsa, elkezdett öregedni és a fejére nőttek a "nők". Az egyik pulykalány "megemberelte" magát, elégtételt vett a rajta esett rengeteg erőszakért és rettenetesen megverte kakas urat. Az öregség (tizenéves már) másban is mutatkozott, daganat lett a lábán, ezért bentlakó lett a madárkórházban, akikkel M2 kihelyezett ápolói kapcsolatban van. Behemót megcsendesedve, testi vágyai és lehetőségei fogytával úgy tűnik elégedetten tölti öreg napjait állandó orvosi felügyelet alatt, helyét a baromfiudvarban új kakas, Zeusz vette át.
Úgy tűnik engem is elővett a hanyatlás, rohadt napokon vagyok túl. Elkezdett fájni a nyakam. Mondom "biztos elaludtam", van ilyen bár nekem nem szokott, pláne hogy nap közben jött ki, de egyre jobban fájt. Na mondom kicsit bemozgatom, hátha ellazul. Na EZT nem kellett volna. Három kemény éjszakám volt, erős fájdalmakkal. A legkisebb hajlító, vagy pláne forgató nyomatéktól a csillagokat láttam, attól is könnyek szöktek a szemembe, ha az egyik oldalamról a másikra akartam hengeredni, pedig még alvásra is felvettem J nyakmerevítő gallérját (neki már volt ilyenje). A PC előtt ülve az a fejmozdulat is erős fájdalommal járt ami a monitorról a billentyűzetre való le-fel tekintéshez szükséges, csak a szemüveg alatt pislogtam a szemem kigúvaszva mozdulatlan fejtartással. Nyilvánvaló a nyaki csigolyák közé (ropog mint a fene ha mozgatom a fejem) beszorult az ideg. A második nap betapétáztam a nyakam hátul, fültől fülig Flectorral és lóadag Ibuprofent vettem be, mert még a testhőmérsékletem is felmászott 37, 3-ra. Enni csak tejbegrízt szürcsölve, mert se a számat rendesen kinyitni, se rágni nem tudtam a fájdalomtól, de még fogat mosni se. Mostanra 3 nap után fájdalom nélkül alszom, de bólogatni, fejet forgatni még nem merek.
Könyvekről. Említettem tán, hogy betűmániás vagyok, ha nem fúrok-faragok- hegesztek stb akkor írok olvasok. Vonaton most egy kukázott könyvet, a Török Rezső 1939-es "Jó házból való tanársegéd" című művének reprint kiadást. Nem mondom, hogy oda vagyok érte, azt hiszem, hogy bár a felénél se járok még, de tudom a végét. Nyelvezete kifejezeten vicces, mert például egy rég elmúlt kor szlengjét próbálja egy olyan szereplője szájába adni amit SZERINTEM maga a szituáció zár ki. Az orvos szakmai részek pedig kifejezetten idegesítően unalmasak. De mint korrajz tanulságos lehetNE a mai ifjúságnak, HA érdekelne rajtam kívül (aki meg nem vagyok se mai, se ifjúság és beszélem nemcsak azt nyelvet, hanem az előtte és utána lévőt is) bárkit is igazán az a kor. Mindazonáltal ha már belekezdtem végig is fogom olvasni, soha nem tudhatja az ember mi válik hasznára még egy ilyen avítt lektűrből is.
Lefekvés után egy 1835-ben fogant, 1920-ban kiadott, ugyancsak kukázott kőnyvre alszom el. Azt kell mondjam Edward Bullwer Lytton nyelvezete, bár mai érzékszervekkel dagályos és unalmasba hajlóan aprólékos, de még mindig közelebb áll hozzám, mint a Török Rezső 120 évvel modernebb stílusa. A szerző jeles angol államférfi, szóval nem a mai tahó politikus mintaképe, felmenői és leszármazottai is "szőrők" és earlök, ez a regénye "A diktátor" ( https://moly.hu/konyvek/edward-lytton-bulwer-a-diktator) egy nevezetes, valóságban is élt történelmi személyiség köré szőtt tragiko-romantikus kaland történet, mely annyira megihlette Richard Wagnert, hogy nagyoperát írt belőle.
Cola di Rienzi egy kifejezetten Orbán Viktor-szerű történelmi hős, aki kezdetben az igazság, szabadság bajnoka a nép bálványa, de megrészegülve saját hatalmától és elbukva az őt kezdetben támogató bunkók cserbenhagyása okán (bár még csak a könyv felénél tartok, de látom hogy ez lesz, meg meg is googleztam a személyt) csúnya véget ér, ahogy remélem magyar reinkarnációja is fog. A helyszín a mediterrán Európa a középkori pestisjárványok idején, amikor Itáliát a kiskrályok cafatokra szaggatták, az erőszak volt az úr olymértékben, hogy még a Pápa is Avignonba menekült vagy 70 évre, illetve csak egy menekült a többi hetet ott választották és töltötte ki hivatalát. Ezt a könyvet, ha az ember képes túltenni magát a kétségtelenül a maitól jelentősen eltérő stílusán, azért érdemes elolvasni a magamfajtának, mert megóv attól az általános becsípődéstől, hogy "jajdesz@r itt és most nekünk, ilyen sz@r meg reménytelen még sose volt". DEHOGYNEM! És még lesz is sokkal sz@rabb. Vagy legalábbis dolgozunk rajta. A "nép" megbízhatatlan, utál adót fizetni, közterheket viselni, könnyen lelkesíthető, de mindenkit utál aki kiemelkedik a soraiból és valahogy olyan az egész, hogy kiemelkedni is csak azoknak sikerül akik erre igazából érdemtelenek, csak az marad fenn aki vaskézzel kormányoz, de az meg abba bukik bele a végén. És ez alighanem ismétlődik évszázadonként legalább egyszer, bár mostanára ez is gyorsulni látszik.
Említettem, hogy Sefcsik Józsi járt nálam a múlt héten, na ő hozott még két könyvet kölcsönbe. Harmadiknak rossz időre a kevésbé nyakfájós napokra Szvetlana Alekszijevics 2015-ös irodalmi Nobeldíjas " Elhordott múltjaink" c. regényét "fogtam be". Na ez aztán.....Igazából eláll tőle a szavam. Riportregény melyben azok a posztszovjet emberek szólalnak meg akik végigélték, szenvedték, nyomorogták valamely, időszakát a létező Szovjetuniónak. Aki beleolvas ebbe a könyvbe (én legalábbis így érzem) minden korábbi elképzelést, legyen az BÁRMI is a "szovjetekről" (mert van ebben mindenféle nációjának visszaemlékezése annak a hatalmas VOLT uniónak) nyugodtan elfelejtheti. Olyan borzalmas emberi szenvedések, amiket ép ésszel felfogni sem lehet. Tegnap ezt a könyvet vittem ki a hajóra elalvás előtti olvasásra és nem működött az ami máskor mindig, hogy belealszom a könyvbe. 3 órakor raktam le, de négykor még mindig ébren voltam, annyira gyötörtek a gondolatok. Felfoghatatlan, megemészthetetlen, irracionális képek, csak magamat ismétlem szóban és elmében, ha az ember mégis megpróbálja, ahogy más könyveknél megszokta, beleélni magát az ábrázolt sorsokba, úgy érzi, hogy azonnal le kell magát öntenie acetonnal és felgyújtani, ahogy ezt egyik, csak úgy érintőlegesen említett szereplő tette. Nem szoktam keresgélni szavakat, de itt nem találok olyat ami igazából jó lenne arra, hogy érezd mibe zuhan bele aki elkezdi olvasni. Kiemel a valós életből, dobál 100 éven át előre-hátra az időben és térben, elveszi a józan eszed, hited bármiben is, úgy kell belőle kimászni, mint egy rémálomból és még akkor se hiszed, hogy kint vagy. Mert BÁRMIKOR visszajöhet. Mert semmi se változott azon feltételekből, melyek közt mindez megtörtént.
Különösen vicces mindezek után amikor kiáll egy 40-50 éves taknyos a kamerák elé és azt mondja "a kommunizmusban ez meg az volt". MELYIKBEN? PONTOSAN MIKOR? PONTOSAN HOL? Nemhogy év, de hónap nap, óra, perc és koordináták pluszmínusz századfok pontosságal.
Még viccesebb bármiféle hit. Vagy nem is vicces, halálosan veszélyes. Mert minden bajt valamiféle hit okozott. Hitt a kínzó és hitt az áldozat, akik ráadásul állandóan cserélődtek. Számomra ha van egyáltalán tanulság, azon kívül hogy minden reménytelen, az az, hogy az alap értékektől való eltérés hosszabb távon mindig halálos. Tehát ha kilépünk a becsület, igazság, emberség háromszögből BÁRMILYEN indokkal, pillanatnyilag nemes célnak tűnő elmélet, ábránd, nagy terv, világmegváltó idea, történelmi nagyság csábítása okán, annak rettenetesek lesznek a következményei. Mindig.
