Említettem már többször, hogy ez hajóépítőblogként indult, aztán életmódbloggá vált és egyre inkább öregedésbloggá válik. Ezt a mai bejegyzést nem ajánlom azoknak akik nem akarnak megöregedni és úgy gondolják, hogy nem is fognak. Mindenki másnak viszont ajánlom, mert főleg a végén fontos megállapítást fogok tenni.

Úgy végződött a múlt hét, hogy városom frissen megválasztott szenátusa (tudatos az antik név, az új városvezetés egy patinásabb történelmi múltban keres mintát a működéshez, a képviselőket a bemutatáskor a polgármester "szenátorokként" említette, bár róla még nem mint "főbíróról" beszélünk, ahhoz hiányzik a közigazgatási felhatalmazás, de talán ha Károly Róberthez visszatérünk az is meglesz, bár most még csak Horthynál tart az ország) a város öregjeit (mellőzöm az eufémisztikus "szépkorúak" kifejezést, aki öreg az öreg, slussz-passz) egy karácsonyi ünnepi műsorral egybekötött ebédre hívta meg az általános iskola tornatermébe. ( a képeket Varga Viki alpolgármester Fb oldaláról loptam, én is fényképeztem telefonnal, de soha többé nem teszem mert pocsékok lettek a képek)

A műsort az iskolások kezdték

nagy tetszést aratva a népes közönség körében

a "harmonikás szakkör" ( igazából http://www.harmonikainfo.hu/) folytatta

 remek szólistákkal. (Sajnos, mint már sokszor említettem az egyfüllel való hallásom nagyon befolyásolja, különösen egy rossz akusztikájú teremben, a hangok, főleg a mikrofonba mondott szöveg megértését, hiába van agyonhangosítva, egy csomó hangszóró szól a terem minden sarkából, plusz a színpadról, csak azt hallom, hogy nagy a zaj, de érteni nem értem. Például a múltheti gyászmisén a templomban is hangosan hallottam, hogy beszél a plébános, de csak valahogy úgy, hogy buahuavaaauahaéá. Valamit segített a halló fülem tenyérrel való kagylózása, sőt megpróbálkoztam egy hallótölcsért is tekerni egy templomi pár lapos kiadványból, de ez meg suhogóvá tette a továbbra is érthetetlen hangokat.  Na ezért dolgozom a saját konstrukciójú hallókészüléken talán segít valamit.)

Aztán szünet következett étkezéssel. Lehettünk bő háromszázan, nem lehetett egyszerű ennyi emberre főzni, de ami még komplikáltabb ezt a mennyiséget felszolgálni. És a felszolgálást személyesen a képviselőtestület a polgármesterrel együtt, néhány segítővel végezte. 

A csapat itt látható, középen a műsor díszvendégével. (Vajon ha már városi rendezvény, miért nem látom köztük azokat a képviselőket akik nem a KEVE civil egyesület jelöltjeként jutottak be a városvezetésbe? Pártok képviselőinek derogál felszolgálni a város öregjeinek?)

Igen jól látjátok Kovács Kati volt  az ebéd utáni előadó. Először is elnézést kérek attól aki most fanyalog, hogy egy nőnél a koráról beszélek, de ez a mai bejegyzésem kifejezetten a korosodásról szól, tehát nem tudom kihagyni. A művésznő beleillett a műsorba, már ami a korát illeti, egy évvel még nálam is idősebb. Viszont fantasztikus volt az az életteli, sokmozgásos előadás amit lenyomott. Igaz ugyan, hogy erőteljes unszolásom ellenére nem volt hajlandó elénekelni a "Ha egy rokkendrollert kaphatnék" című számát, de hát talán nem is egy karácsonyi ünnepségre való (nyilván a felvett zenekari kíséretben ezért nem szerepelt).....bár én nagyon szerettem volna hallani.  Nagyon komoly hangja van és most nem azt mondom, hogy még mindig, vagy hogy a kora ellenére, hanem abszolút értelemben, nem fogott rajta az idő. Pont olyan mint fénykorában. Elképesztő. Külön köszönet Schuszter Andreának A Monarchia szimfonikus zenekar koncertmesterének, hogy elcsábította Kovács Katit Ráckevére erre az előadásra. Nagyon fontos, hogy egy magát valamire tartó városnak legyenek kultúrkötődései. (megkockáztatom, hogy talán még a focinál is fontosabb... bár lehet ezzel a véleményemmel egyedül vagyok itt a focializmus építésnek befejező szakaszában)

Aki régóta olvassa ezt a blogfolyamot, talán visszaemlékszik arra amikor operaelőadásokról számoltam be, hogy ENGEM speciel mennyire zavart, amikor az éhező, tüdőbeteg Mimit hájas idősecske énekesnő adta elő a "Bohémélet"-ben, vagy 1,60 -as hordóhasú tenor a délceg Radamest az Aidában. Nos Katit nem kell behunyt szemmel hallgatni, a lábait sok 30 éves megirigyelheti, a mozgásán meg meglátszik, hogy még ma is teniszezik.

Ennyit a vidám öregségről, jön a szomorú.

Tegnap ismét fogorvoshoz vittem J-t Budára és ha már  ott voltam én is beültem a 30 éve nem látott régi ismerős. dr Gombos Edit székébe nagyra tátott szájjal. Szóval amire számítsatok, a fogaitok elkezdenek majd cserbenhagyni benneteket, de ez még a legkisebb baj.

Utána elmentünk az otthonba Judit papájához. Az "otthon" egy önkormányzati fenntartásban működő intézmény a kerület öregjei számára. Amíg a Mama élt, kettesben elég jól elvoltak benne, de miután meghalt, a Papa egyedül maradva azóta se találja a helyét és erre a körülmények is jócskán rátesznek egy lapáttal. Az otthont folyamatosan átépítik, renoválják, tatarozzák és ilyenkor szegény öregeket, darab-darab pakolják ide-oda. Magamról tudom, hogy minden változásra, legyen az akár pozitív is, rosszul reagálok. Magyarul, utálom. Most képzeljük el, hogy nehezen mozgó, új dolgokhoz nehezen alkalmazkodó embereket összecsomagolnak kevéske maradék holmijukkal és darab-darab, logisztikázzák. Például az Internet egy öreg embernek ablak a világra. Ráadásul nem ért az informatikához, tehát azt tudja, hogy mit szokott megnyitnia  gépében, hogy mivel levelezik, hogy használja azt a minimumot amire szüksége van. Egy átépítésnél MINDEN megváltozik. Az összes eszközt összecsomagolják, darab-darab, raktározzák, aztán időnként akinek szerencséje van visszakap a SAJÁT holmijából valamit. Papa "visszakapott" egy PC-t ami nem volt soha az övé, amúgy meg egy vasdarab, mert még a merevlemezt is kilopták belőle. Ja és Internet hálózat meg már nincs is. Azt is nehezen érti meg, hogy nem az a baj, hogy a pendriveját nincs hova bedugni rajta, meg a CD-t se játssza le. És csak 10 évvel öregebb nálam. És neki még szerencséje van, mert Judit törődik vele, bejár hozzá, viszi, intézi amit kell és amit lehet, de mi van ha egyedül maradsz? Szóval az élet ahogy öregszel, egyre inkább arról szól, hogy hogy lehetne megúszni, hogy "darab" legyél valahol.