Tökjó a kezem. Pénteken varrták, elvileg szombaton kellett volna vele menni kötözésre, de hiába volt szombat olyan quasi "kommunista szombat" a húsvéti péntek odatolása miatt, a helyi szakrendelő zárva volt én meg ezért Pestre nem mentem fel, átköttettem magam J-vel. Vasárnap meg már csak egy ragtapaszt raktunk rá, hétfőtől meg nincs rajta semmi. Az öltések remekül tartják a sebszéleket, gennyedzés nincs, szépen beszáradt, erőkifejtést azért nem erőltetek, de fájni nem fáj, legfeljebb húzódik, kézmosás rendben működik (mondjuk koszolós munkát most amíg a varrat bent van nem végzek)vasárnap este óta már harmonikázok is vele. Rákérdeztem az állatorvos barátomnál mennyi a varrat bentmaradás ideje, azt mondta 8-12 nap, vasárnap kiszedem az öltéseket is és akkor ez a "projekt" is lefutott. Én egyébként azt hiszem ebben is mázlista vagyok, a sebeim gyorsan és gennyedzés nélkül gyógyulnak. Egyszer volt egy sebem ami nagyon lassan jött rendbe, de hát azt komolyan elfertőztem. Amikor a hajót építettem a decken hegesztettem a korlát tartókat és egy fehéren izzó folyékony olvadt vasgömböcske belegurult a cipőm nyelve mögé és beégett a lábamba. Ugye égésre víz kell azonnal ( "azonnal"...cipőt kifűzni, cipő le, zokni le), más nem volt kéznél, mint az a szivacs amivel a hegesztés környékét hűtöttem a deck szélén megálló koszos esővízzel hogy minél kevesebb festés égjen le, azzal a vízzel nyomtam tele a sebet. Aztán kipiszkáltam a megdermedt vasgömböcskét, ami jól beette magát a lábfejembe. Na ez a seb sokáig gyógyult, több mint egy hónapig jártam mezitláb, nyitott sebbel, hogy tisztuljon és szellőzzön, szerencsére meleg nyár volt és szállodában dolgoztam ahol minden szőnyegpadlós.

Na szóval hogy most nincs koszolós és erőszakos fizikai munka idebent bíbelődök, miután a http://kopar.blog.hu/  eheti fejezetét megszerkesztettem ( még egyszer átnézem és megy ki éjfél után élesben) nekiálltam folytatni a régi diák szkennelését. Nem tudom mennyire van még meg az a világ amit 40 évvel ezelőtt fényképezőgéppel megörökítettem, de most amikor nézem a képeket, minden perc ami ott és akkor megéltem felelevenedik bennem. Mondatokra emlékszem szó szerint amik akkor elhangzottak, ami azért furcsa, mert amúgy arra nem emlékszem mi volt tegnapelőtt az ebéd.

Az M/S Petőfi úszódokkban 1978 ( vagy 79) Szilveszterén Amszterdamban. Az a piros alak ott az orr alatt én vagyok.

Ahogy a hajócsavarnak támaszkodva is.

Azóta se jártam Amszterdamban, akkor ilyen volt, azt hiszem sokat nem változott.

A piac az egész világon nagyjából egyforma csak a szag más. Juteszembe amikor még megvolt a kínai piac  a Kőbányai úton a Ganz teleppel szemben a  Fiumei út és a Könyves Kálmán közt, a látvány, az élmény, de még a szag is pont olyan volt mint Bangkokban. Aztán bánatomra letarolták, ami szembe vele most a Ganz épületeiben van, az már nem az igazi. Ezen a képen a kínai kislány miközben zöldséget árul, a leckéjét írja.

A mámik szemmel láthatóan óriási szenvedéllyel zsugáznak, számomra ismeretlen figurás picinyke kártyalapokkal ha jól emlékszem a kép Phuketben készült.

Piac Afrikában Mozambik kikötővárosában. Az egykori portugál Lorenzo Markest akkor már Maputonak hívták. Szocialista támogatásként nulla kilométeres, de rettenetesen  levedlett honvédségi járműveket, meg persze fegyvereket és lőszert vittünk oda, talán még most is használják a kalózok.

Ez már Rangoon.

Rangoon persze nem a piacáról híres, ott van a világ legnagyobb buddhista temploma a Shwedagon, egy domb tetején, amit a trópusi tűző napon elég fáradságos volt megmászni( már a nyílt tengerről feltűnik az aranyozott monstrum) de megérte.

De ez persze nem egy európai értelemben vett templom, hanem egy hatalmas komplexum rengeteg kis építménnyel.

A szőnyeg azért kellett, mert a nap annyira felhevítette a márványpadlót, hogy sütötte az ember talpát. mert persze csak mezitláb szabadott járkálni.

Vele összebarátkoztam. Nekem akkor öreg szerzetes volt, most a képen látom, hogy milyen fiatal. Teljesen másképpen gondolt a világ dolgaira mint én. Mondott olyasmiket amiket azóta se felejtettem el. Hitt a lélekvándorlásban és a meditációban. Csak azt ette, eheti minden szerzetes amit a hívei hoznak neki, naponta csak egyszer étkeznek, mint nálunk a kutya, az a kerek agyagfazék a lába előtt  az ételes edénye, egyáltalában mindenre amire szüksége van csak adományból származhat. Miközben beszélgettünk, egy ember meghajlás mellett átadott neki egy tekercs WC papírt, de mondta, hogy kell mostanában kapnia egy olvasószemüveget is valakitől, mert  a régi már szigetelőszalaggal volt összeragasztva. Pénze saját célra nem lehet. Nem is rossz. Ha a pap sikertelen tevékenységével a hívek körében, nem adnak neki enni és akkor éhenhal. Naponta bejár ide imádkozni, meditálni, meg beszélgetni az olyan tudatlanokkal mint én, de amúgy van a környéken saját temploma és közössége. Kérdeztem mi a dolga ezen kívül, azt mondta, ha például két család összevész, akkor eljönnek hozzá és ő igazságot tesz köztük, amit azok elfogadnak.

Én is leültem meditálni, de nekem kemény volt a kő és a törökülés se ment.

Szóval ilyen antik képek kerülnek mostanában elő a kacatosból.