Tegnap délelőtt még esett az eső. Aggódva figyeltem az eget, mert este 7-re Budapestre kellett menjek, Ádámnak a harmonikatanáromnak volt a diplomakoncertje a zeneakadémián, ott akartam lenni és ugye oda nem a szokásos göncöket veszti fel az ember amikben errefelé járok, vizes csónakba ülve, sárban caplatva, ilyenkor ( de csakis ilyenkor) van kis gond a természetben éléssel. Mázlim volt, miután a csónakot a reggeli ébredés után másodszor is kimertem, hogy ne kelljen vízbe lépnem ahogy kicsolnakázok a mi kis szigetünkről a nagyobbik Csepel szigetre, elállt az eső és nem volt szükség a vízhatlan malaclopóra. HÉV-re szállva az első ami feltűnt, hogy a kocsit belül teleplakátozták ezzel.
Szép új plakátok, olyan A 2-es méretben, minden falra, meg az ablakok közé is jut belőlük, nehogy valamelyik utazó figyelmét elkerülje. Sok gondolat kavarog bennem, de megfogadtam..... aki olvas tudja.
Halottak könyveit olvasom. Nem csak a szerzők holtak, egykori tulajdonosuk is. Valaki meghalt, meghalt az özvegye is, aztán aki megörökölte a könyvtárát, nekem adott egy csomót belőle amikor a lakást eladták. Megvallom életemben talán ha 1-2 Kolozsvári Grandpierre Emil könyvet olvastam, látom rosszul tettem. Az utazás közbeni olvasáshoz találomra lekaptam a polcról egy vékony kötetet (nem jó többkilós könyveket cipelni), címe "Béklyók és Barátok". Azokban a könyvekben amikben nem fikció van, hanem gondolatok, mindig mindenkinek az a "jó könyv" amit olvasva képzeletben a homlokára csap és azt mondja képzeletbeli szájával, hogy "Dehiszen ezt akár én is mondhattam volna!", "Demilyen igaza van!" , "Hogy tökönragadta a lényeget" Miközben a HÉV pattogott velem a botrányos sínpályán, gyakran ragadott el ez az érzés. Hogy mi ebben a mérhetetlenül szomorú? Hogy az önéletrajzi történet a háború utáni időkről szól, olyan írta aki negyed évszázada halott, de minden megállapítása igaz a mára. Ha netán valakit a tartalom érdekel https://moly.hu/konyvek/kolozsvari-grandpierre-emil-beklyok-es-baratok. Idézek belőle :
Kényszerű választásra azok szorítottak, akik szétfoszlatták színműírói álmaimat, a féltehetségek. Ez az emberfajta vagy világosan látja, vagy ösztönösen érzi, hogy fogyatékosságaira egyetlen orvosság a hatalom. Ez az a sámli, amire állva nagyobbnak látszik mint valójában. A szomorú nem ez, hanem az, hogy a közönség ritkán lát át a csaláson
Azóta senki nem tudná elszámolni, hányszor találkoztam ezzel az embertípussal. az eljövendő "személyi kultusz" sorozatban előállított káderével, amely mint az áradások után leülepedő iszap lepte el egész környezetünket, a hivatalokat, a hatóságokat, a művészeti és irodalmi intézményeket, a csiga fénylő nyálával jelölt meg mindent, amit tisztátalan testével megérintett.
Ekkoriban tárgyalták Németh Antal igazolási ügyét (a háború után különféle bizottságok vizsgálták felül, kinek volt valami bűne, elsősorban a nyilas múltat kutatták) a Rádióban. 1940-ben ő rúgott ki a Rádióból. ő, aki ugyancsak a hatalom adta nagyok sorába tartozott, most visszarúghattam volna. Nem e célból. csupán puszta kíváncsiságból néztem be a terembe és fölfordult gyomorral hagytam el. Olyanok fogtak össze tönkretételére, akikhez képest ez az inkább közigazgatási, mint rendezői alkatú egyéniség zseninek látszott.
Az valami paranoia bennem, hogy miközben e sorokat olvasom, majd feltekintek a velem szemben a termeskocsi falára akkurátusan kiragasztott Brüsszelt gyalázó plakátra a Nemzeti Együttműködés Rendszerére gondolok?
Amúgy Ádám koncertje nagy siker volt, megismerkedtem a professzorával is és megerősített benne, hogy nagyon jó a srác.
