Na ha eddig nyafogtam az Erkel színház opera előadásainak "túlmodernizálása", a rendezések, díszletek erőltetett volta miatt, most nem szólhatok egy szót se a tegnapi Turandot előadásra. De hát ehhez az kellett, hogy a kínai Nemzeti Opera jöjjön ide egy parádés előadásra. Itt mindenki úgy volt öltözve, ahogy egykoron a "Tiltott Városban" nézhettek ki császártól udvaroncon át a pórnépig a megjelenítettek és egy fillért se spóroltak meg a díszleteken se. Hiába, a kínaiak ha valamit nagyon akarnak, legyen az Land Rower koppintás, vagy Turandot, azt igyekeznek tökéletesre csinálni. Persze ahogy a luxusterepjárónál, az operánál is felfedezhetők a "kínaizmusok", leginkább a felhasznált anyagok másságában. Ezzel nem akarom az előadás vitathatatlan nagyszerűségét rontani, de hát egy alacsony kövér kínai akármekkora tenor hangja is van, mégsem ugyanaz mint a Pavarotti amikor még csak magas volt, de nem elhízott. Szóval a "gyenge láncszem" nekem Li Shuang volt, J kifejezetten röhejesnek találta ahogy egyensúlyozott a magas talpú csizmájában, amit nyilván azért adtak rá, hogy legalább a válláig érjen Wang Weinek, mármint Turandotnak a jégszívű hercegnőnek, aki annak ellenére, hogy Kalaf herceg oldalhájától a karjait nehezen tudja a combjai mellé szorítani (meg se próbálja, nagyjából az egész darabot kitárt karokkal énekli végig) a darab végére mégis beleszeret. De a hangja nagyon jó volt sőt majdnem nagyonnagyon jó és ez végülis opera, nem a Casablanca ahol minden nő értelemszerűen Humphrey Bogarttal (vagy legalábbis magyar hangjával Kálmán Györggyel) álmodik a film után. Az összes többi szereplővel szemben még ez a külalki kifogás sem merülhet fel, Ping, Pang és Pong udvaroncok szellemesek és erőteljesek mind hangban, mind megjelenésben, Kalaf apjának baritonja szívetmelengető, de nekem a csúcs Liu a rabszolgalány volt Yao Hong megjelenítésében (mekkorát röhöghetnek a kínaiak ahogy mi leírjuk és kimondjuk a neveiket), aki halkan is tud borzasztóan szépen énekelni, egyszer nekem egy majdnem igazi operaénekes mondta, hogy az a világon a legnehezebb dolog. Mintegy ellenpontként viszont a zenekar mindent beleadott, húzták fújták, ütötték az instrumentumokat ahogy csak bírták, gyakran az énekeseket is elnyomva zenéltek, mondjuk rengeteg a fortissimó a darabban, de talán a szerző nem azt értette ezen amikor beleírta a kompozícióba, hogy le kell nyomni az énekeseket. De mindezen fanyalgásokat zárójelbe téve, megérdemelt volt a tomboló siker, magam is pirosra tapsoltam a tenyeremet, mert feledhetetlen előadást láttunk tegnap este.
A stéggel haladok, persze nem olyan sebességgel mint szeretném, de ez mindig így megy.
