Idő....mint tegnap. Hajnalban ugyan még látszott a felkelő nap vörös korongja, de hideg van, odakint mindent hófehér zúzmara borít, a nap meg elbújt. Szóval egyelőre firkálok, aztán ha kicsit kijavul, kivonulok, mert ez a rádió dolog azért nagyon piszkálja a csőrömet. Az imént rámskipeolt a Kisember, hogy bevállaljuk e Deni kutyát egy hétvégére és bájdövéj megjegyezte, hogy írjak még történeteket, mert neki tetszenek a meséim. Kicsit bizonytalan vagyok, ugye ez egy alapvetően hajóépítés, hajósélet blog és csak lazán tartozhat(ná)nak bele eredeti szándékaim szerint az ettől független dolgok, de hát az élet alakítja a folyamatokat, ha "van rá igény", végülis a politikai kirohanásaim, vagy a vízerőművel kapcsolatos örökös szélmalomharcom is itt van, ha nem unalmas, éppen mesélhetek is. Főleg, hogy időjárásilag ma se nagyon leszek aktív a hajóépítésben. Szóval pár napja említettem a Felker Józsit, akiről kiderült, hogy (kicsi a világ) más is ismerte az olvasóim közűl. Én csak Dodónak hívtam, mert apró gyerek korunk óta ismertük egymást és a szülei így hívták. Amikor meg ugyanott, a Vegytervben kezdett el dolgozni ahol én (lévén fiatalabb nálam, egy évvel utánam végzett a technikumban), utánam mindenki ott is Dodónak szólította. Az ismeretségünk és a "tejtestvérségünk" nagyon régről datálódott. A Szilveszter Manci (Dodó nagymamája) és anyám együtt dolgoztak a Vadas testvérek Petneházy utcai zokni és harisnyagyárában. Amikor abba a korba ért a Manci néni lánya, a Dodó mamája, ő is ott kezdett el dolgozni. Abban az időben még 12 órás műszakok voltak, a gyerekeket, ha ügyes kezük volt és szorgalmasak voltak előszeretettel foglalkoztatták a nappali műszakban, anyám mesélte, hogy az volt az első munkája, hogy "tucatolni" kellett, azaz a pár zoknit orránál-sarkánál egy-egy öltéssel egymáshoz ölteni és 12-esével becsomagolni. Nagy dolog volt az akkortájt, a nagy gazdasági válság idején, anyám 13 évesen gyakorlatilag családfenntartóvá vált, mert egyedüli kenyérkereső volt a négytagú családban. Szóval a két lány együtt dolgozott és később is egymás látókörében maradtak, ez az akkori időkben sokkal természetesebb volt mint manapság, az angyalföldi prolikörnyezetben nemzedékek nőttek fel úgy, hogy ismerték egymást felmenőktől "lemenőkig". A két lány annak rendje-módja szerint férjhez ment (a szingliség akkoriban nem volt divat, aki mégse házasodott, azokat vénlányoknak és öreglegényeknek hívták, ami nem volt egy dícsérő jelző), A Manci megszülte sorban egymás után a három fiát, anyám meg engemet. De közbejött a háború. A férjeket elvitték a frontra, hol hazajöttek, hol soha többet, nekem szerencsém volt, amikor már közel járt a front egyik "eltáv" alatt megfoganni, apámnak meg pár órával Budapest körülzárása előtt hazaszökni, miután az egyetlen "sarzsi" egy zászlós, aki életben maradt a századából, az életbenmaradt néhány embernek adott egy-egy nyílt parancsot, hogy menjen ki merre lát, mert részéről befejezte a háborút és nekik is ezt tanácsolja. Ez egy szállító alakulat volt, mindenki sofőr volt, beültek egy autóba és sorba látogatták a lakhelyeiket, aki már otthon volt elbúcsúzott a bajtársaitól, az utolsó eldobta az autót. Nos amikor a rádió bemondta, hogy Budapest körül bezárult a szovjet csapatok gyűrűje, anyám és nagynéném zokogni kezdtek, mert ez azt jelentette, hogy apám vagy soha, vagy csak hosszú hadifogság után térhet haza, ehhez képest óriási volt az öröműk amikor pár óra múlva csengetnek, apám áll a kapuban, vállán egy zsák sárgaborsóval. Na jöttek a ruszkik, apámat eldugták, amíg a helyzet valamellyest kiegyenesedett és már nem fogdosták az embereket az utcán "kicsi robotyi"-ra, én meg csak fejlődtem "odabent", de hát enni nem volt nagyon mit. Apám vidékre járt a vonat tetején utazva hátizsákkal, minden nélkülözhető holmit élelemre cserélve, emlékszem milyen dühhel mesélte még akkor is amikor nagyfiúként hallgattam a megalázó eseteket, amikor a mocskos parasztja, aki életében csak szalmazsákon és lópokrócon aludt, de most az általános éhezés hirtelen az élet császárává tette, amikor az ágyneműt kínálta neki, csak úgy foghegyről vetette oda apámnak,
-Aztán sifon e? Meride akkő!
Amikor a mutter bevonult velem a Róbert Károly körűti kórházba, hogy világra hozzon, 42 kiló volt felöltözve a kb. 1,65-ös testmagasságához, elképzelhető milyen kondícióban lehetett a szülés után. Négy foga ment rá a mészhiányra, mert a csontrendszerem kialakításához mindent magamhoz szedtem a szervezetéből. Én gond nélkül kibújtam, sovány voltam mint az agár, de amúgy egészséges és szemmel láthatóan farkaséhes, csakhogy anyámnak alig volt teje az alúltápláltság miatt. Ilyenek, hogy tápszer, pár hónappal a béke kitörése után csak a mesében léteztek, se a sárgaborsót, se a lófasírtot nem voltam hajlandó megenni, nagyon úgy nézett ki, hogy éhen fogok pusztulni. És akkor jött a kínszülte ötlet, pár házzal arrébb a Mici kecske szerencsére (meg az enyémre) túlélte a háborút, próbáljuk ki a kecsketejet! Hogy hogy működik majd, senki nem tudta megjósolni, de kipróbálták rajtam. Adták egyharmadba, két rész vízzel higítva, mert azt kikétszerkettőzték, hogy alighanem zsírosabb az anyatejnél, én meg benyakaltam a cumisüvegből és szemmel láthatóan gyarapodtam tőle. Hát jelentem a kísérlet sikerült, ha holnap meghalok, már megérte. Más kérdés, hogy ezt az iszonyatos makacs, a kecskékre jellemző természetemet alighanem az "anyatejjel" szívtam magamba. Már egészen fejlett csecsemő voltam amikor szereztek még pár doboz Ovomaltin tápszert is (már nagyfiú voltam amikor a beszáradt maradékát a dobozzal együtt egy első világháborús bajonettel vagdaltam szét elrágcsálva a sziklává szikkadt darabjait, csodálatos, de most is emlékszem az ízére), de igazából a kecsketej tartott meg evilágban, hála Micinek, de főleg a gazdájának, aki igazából nem volt hajlandó semmit elfogadni a tejért cserébe, bár egyéb módon igyekeztek neki meghálálni anyám és a nagynéném, aki "vénlányként" második anyám volt amíg csak élt. Na aztán rá majd egy évre megszületett a Felker Józsi, anyatej dettó kevés volt, de hát ott volt a Mici, nahát így lett a Dodó az én tejtestvérem!
18:23 Működik a rádió! Csak szétkaptam összedugtam, összeraktam és máris jelez, lehet csatornát váltani, szóval minden úgy néz ki, ahogy kell. Hogy adóként hogy működik, azt persze ellenállomás hiányában nem tudtam kipróbálni, de ahogy kapcsolgattam a csatornákat egyszercsak idegen beszélgetésre lettem figyelmes, természetesen nem akartam beleszólni, mert én komolyan veszem a rádiózás szabályait, de ha vevőként működik, akkor feltételezem, hogy adóként is, de hát ezt még bőven lesz alkalmam kipróbálni. Le is fényképeztem, de ide betenni "természetesen" nem tudom, mert hiába tudom ugyan átméretezni a remek photoshop programommal, hogy a felbontás beférjen ide anélkül, hogy hosszan tartson a megnyitás, de a kapott file az nem JPG, hanem PSD, amit már semmivel nem tudok megnyitni és ide betenni. Ez biztos egy pofonegyszerű probléma egy "írástudónak", de számomra ezek a rövídítések értelmezhetetlenek, ha valakinek van ötlete mit kezdjek a problémával írja már meg a vilmosbartyik kukac hotmail.com-ra! Na szóval a lényeg, rádió remek. Rákezdett az eső délutánra, elbújtam a fuxba, magamra zártam a tetőt és elővettem egy, a "Ráckeve II" utászhajó bontásakor kukázott kabinlámpát, ez világított a kormányállás plafonján, és "szgyelano v CCCP" (aki nem tanult oroszul,"készült a Szovjetunióban"), kicsit rozsdás, kicsit ütött-kopott, de kicserélem, újragyártom jobb anyagból amit kell és ez lesz a cockpitban a világítás LED-es fényforrással. Persze egyszerűbb lenne venni egyet a boltban. Bizonyára nem is lenne egy komoly összeg. De én valahogy szeretem, ha szinte mindennek, amit berakok a hajómba saját története, előélete van. Ahogy végignézek a dolgaimon, minden "beszél" hozzám. Aztán szokás szerint jól kifagytam ott elől a vasfalak közt, vígasztalanul kopognak az esőcseppek a decken, úgy döntöttem mára elég, visszavonultam a szalonba, begyújtottam a kályhába, mert idebent is már csak 19 fok volt, még megnézem mi jött mailben, aztán vacsora (közben TV híradó, hogy ne csak a blogokból tájékozódjak) és elhanyatlok egy könyvvel a kályha mellé. Ma szomorú estém van, magányos vagyok, oldalbordám kétnapos halogatás után kihajózott egy teljes napra ügyintézni, csak holnap tér vissza. Harpi4 írt egy remek tengerésztörténetet a mai kommentek közé, ajánlom azok figyelmébe, akik amúgy nem olvassák a hozzáfűzéseket.
Antymix felhívott és elmagyarázta, hogy tudom használni a képszerkesztőt. Ez lett az erdmény. A szenvedés mostmár azzal van, hogy az átméretezéskor ki kellene találjam a végleges képméretet Ez egy szenvedés, ugyanis a ténylegesen szükséges képméretet előre nem lehet tudni, csak amikor már bent van a kép a szövegben. Innen törölni, visza a szerkesztőbe, növelni, vagy csökkenteni, eltalálni ötödszörre, borzalom. ha így fog menni ezután, alighanem kihagyom a képeket, de ezek nélkül sivár lesz a blog. Korábban a legutóbbi géppel való küzdés előtt úgy működött a képek beillesztése, hogy rákattintottam, ekkor bekeretezte a képet, a sarkokra vagy az oldalakra kattintva és húzva a kijelölést lehetett a képméretet változtatni. Most ha rákattintok a képre, az bekékül és semmit se tudok vele tenni, max törölni. Mára feladom, a képek ekkorára sikeredtek, oszt jóccakát. Kis magyarázat: A "kagylót" a gyári beakasztós és mágneses rögzítésen túl egy tépőzáras hevederrel is biztosítottam nyugalmi helyzetben. A második képen látszik amikor ki van oldva a tépőzár, a harmadik a helyet mutatja, ahova a negyedik képen látható módon a mágneses talp rögzíti. Ha nem kell, csak egy mozdulat, a régi hátizsákból kitermelt heveder fülekbe kapaszkodva lerántom a falról és elrakom.