Emlékezetblog hetedik fejezet, negyedik rész.  

Szerettem volna elkerülni az időben való bakugrásokat a visszaemlékezés során, de egyrészt össze-vissza jutnak eszembe a dolgok és jó lenne nem elfelejteni ami egyszer már az eszembe jutott és rögzíteni valónak ítéltem, másrészt nem lenne túl jó, ha az azonos tárgykörben, de időben különböző síkokon történtek messze esnének egymástól. Konkrétabban, tegnap elkezdtem boncolgatni a honvédségnél történteket. Az igazi írók ilyenkor jegyzetelnek ha nem akarják, hogy feledésbe merüljenek a dolgok, a Roald Dahl volt, hogy az autójára a porba írta fel az ujjával az egyik legzseniálisabb történetét  iníciáló mondatot (rabiátus férj beragad a liftbe), hogy el ne felejtse, Jókai tele volt cetlikkel, de egyrészt én nem vagyok író, másrészt ez nem egy igényes regény csak egy kesze-kusza visszaemlékezés, szóval jó lesz ez így is.

Tehát Magyar Néphadsereg. Miután a felsőfokú technikum nem volt még főiskola, ergo két évre hívtak be sorkatonának és nem egy évre mint az egyetemistákat. Előtte fizettem éveken át  a "honvédségi hozzájárulást", amit aztán ugyan visszafizettek, de persze a pénz már csak a felét érte, mert az infláció már akkoriban is létezett. 1969 október 1-én vonultam be a Kinizsi laktanyába az MN 5011 alakulathoz. Ezt a számot akkoriban szigorúan titkosan kellett kezelni, ahogy a fegyverünk sorszámát is ( ez utóbbit sose tanultam meg, pedig állítólag illett volna de felhívták rá a figyelmünket, hogy  a ravasz kémek gyakran jönnek olyan dumával, hogy "és a fegyvered számát tudod e fiam, mert én még emlékszem az enyémre az első világháborúból", na az ilyennek ne dőljünk be! Remélem ma már nem lőnek főbe érte, hogy kikotyogtam a légvédelmi tüzéralakulatom számát. Tegnap már kifejtettem rövid véleményemet erről a becsületsüllyesztőről. Sokak visszasírják, úgy gondolják, hogy a "férfivá érés" fontos állomása volt... hát aki ettől lett "férfi" azt sajnálom. Nekem MINDEN szempontból visszalépés volt az addigi életemhez képest. Említettem, hogy éretlenül léptem ki az iskolából az életbe, de ezt hamar kinőttem a szerencsés munkahelyi és baráti környezetben. Ezért eléggé kialakultan léptem be a laktanya kapuján, nem messze az Osztyapenkó szobortól az M1-M7 találkozásánál.

(forrás Fortepan 87142 Urbán Tamás)

Pár nap ottlét után átvezényeltek három hónapos híradós alapkiképzésre a budaörsi reptér mellett lévő Vasvári Pál laktanyába, ahol nagyüzemi, ezer éve bejáratott módszerekkel irtották ki a zsenge civil ifjakból az addig szüleik és tanáraik által fáradságos munkával beléjük táplált, és a polgári életben fontossággal bíró, egyéniséghez kapcsolódó erényeket, és helyettesítsék a seregben elengedhetetlen, ősi falkaösztönök kibontakoztatásával. Akkoriban a kantinban még szabadon lehetett sört fogyasztani és némi odakacsintással pálinkát is bele, a sofőrök ez utóbbit a málnába töltve fogyasztották. 18 éves zsenge mamakedvence tacskókból olyan gyorsan lettek masszív alkoholisták, hogy az ember csak nézett. Ott még ÉN IS ittam. Nem sokat és nem vált az életem részévé, de hozzá tartozott az élethez. A napi tevékenység, tantermi oktatás, körletmunka, alaki kiképzés minden órájában járt a "cigarettaszünet", de aki nem bagózott, könnyen elkapták egy kis különmunkára, ezért MINDENKI dohányzott, kivéve engem, arra nem szoktam rá. Mindig mindenkinek hiányzott valami felszerelési tárgya, mert ha valaki elhagyott valamit akkor ahelyett lopnia kellett, nehogy ki kelljen fizetnie, ezért a lopás teljesen elfogadott napi foglalkozás volt, különösen rovancsolás előtt. A nemrég végzett rajparancsnok hadnagyom el is dicsekedett vele, hogy ők a tiszti iskolán a végére egy katonát fel tudtak volna szerelni a fegyver kivételével mindennel a lopott készletből. Amikor később Veszprémben naponta ment a teherautó az ellátmányunkért a Jutasson lévő központi élelmiszer raktárba, a kísérő hivatásos, vagy továbbszolgáló tiszthelyettes mindig lapos aktatáskával ment be és dagadt aktatáskával jött ki a raktárból. És nem a mi szaláminkkal volt kitömve, mert ő onnan már csak hazament. A "katonás" megjelenésről a sok hivatásos alkoholista tiszt jut az eszembe a lezabált zsírpecsétes zubbonyával és a gumis nejlonnyakkendőjével. A bajtársiasság azt jelentette, hogy MINDENT letagadni,

(bocs, EZT nem tudtam megállni) a legpofátlanabbul hazudni bármiben ha azt  a falka érdeke úgy kívánta. Ahogy én láttam (és látom azóta is) az összetartó erő a közös piálás. Én előtte se ittam és azóta se iszom, én már így fogok meghalni. Az alkohol és az ezzel könnyen megszerezhető felmentés az élet súlya alól nem vonzott soha, mert nincs szükségem ilyen irányú "feloldozásra" (hogy hogy és miért lettem ilyen erről még fogok írni, de amire 24 éves lettem, már "kész" voltam és ilyen is maradtam azóta is). Ez az életben gyakran megnehezítette a beilleszkedésemet, a seregben se tette könnyűvé, de nem is akartam beilleszkedni, sőt igyekeztem amennyire csak lehetett kivülállónak maradni, SŐT annak is látszani. Nem hatott rám a férfitársaságokat általában összetartó erő, a "rúgjunk be együtt halihó" lebírhatatlan életérzés. Nem voltam soha absztinens ( sőt ahogy mondtam fentebb egy-két sör, de soha több időnként lecsúszott), de ahogy egy tengerész kollégám megfogalmazta "ahogy te NEM iszol, az már nem normális". Na ez sokaknak nem szimpatikus, ezekkel soha nem barátkoztam, ha meg beosztotti viszonyba voltam, akkor kerültem a konfliktust. Ez nem mindig könnyű, de megszokható és ott a seregben óvatossággal sikerült megőriznem a "dicsfeny" lapomat ( ahova a dicséreteket és a fenyítéseket feljegyzik) hótisztára. Nem volt egyikem se. Sőt mivel jól lőttem és jól tanultam és a szokásos fegyelemsértésen, azaz lerészegedve időn túli kimaradáson, vagy egyéb szabályszegésen se kaptak el, kétszeres  "kiváló" katona voltam, mindig az első hullámban kaptam meg a következő rendfokozatot, MIKÖZBEN  elöljáróim nagyjából utáltak, mert lesírt rólam a másság, nálam pocsékabb katona nem létezett a seregben. De hát mint valami nagyon okos ember mondá, "Mindenek felett az idő az úr", minden ott eltöltött nap eggyel rövidítette a még hátralévőket, az ember egyre öregkatonábbá válik és egyre kevésbé figyelnek rá. Amivel csak lehet és amiből csak lehet kihúztam magam, mert az egész csak arra volt jó, hogy aznap mit lehet megúszni. Megoperáltattam magam aranyérrel, orrsövényferdüléssel az MNKK-ban (Magyar Néphadsereg Központi Katonai Kórháza), alaposan kivizsgáltattam magam gerincsérvvel, mert belefért a két évbe, ebben a minőségeben voltam műtős is, mert ha már ott voltam befogtak és szívesen csináltam, mert volt értelme, a nővérkék meg szerettek, mert segítettem nekik és kedves vidám fickó voltam pizsamában (mégse egyenruha bár honvédségi). Már öreg katona voltam és nyugalmas helyem volt Kamaraerdőn egy kihelyezett adóházban ( civil ruhám beakasztva a rádiós kocsiba az R112-es adó mögé, abban dobbantottam rendszeresen hazavillamosozva)  amikor beütött a ménkű. Laza társaságunk időnként levonult Veszprémbe oda telepített adó és relétechnikánkat kezelni és ott is elég lazán vette a szolgálatot. Szentkirályszabadján a csapat úgy döntött, hogy egységesen beruccan a faluba egy alapos ivászatra, ezért az adókocsit kivették a rendszerből, felszálltak az autóra és nekiindultak. De pechjükre a helyi veszprémi helyőrség ügyeletes tisztje úgy döntött, hogy ő most épp náluk fog ellenőrizni, ezért egy UAZ-zal és egy őrkatonával kilátogatott hozzájuk. De nem talált senkit. Felszedegette a kábelcsatorna tetejét, ott megtalálta a fegyvereiket, bekapcsolta a szolgálati rádióvevőt, azon bömbölt a "Szabadeurópa", amúgy mindenütt kosz kupleráj, már mindenki öregkatona volt, mi hivatalosan a pesti alakulathoz tartoztunk (ott volt a dicsfenylapunk), ők meg ugye messze voltak.  Aztán az "ÜTI" a falu kocsmájában megtalálta  az embereket is. Nagy balhé lett, kitalálták, hogy mostaztán aki lemegy azt véglegesen le kell vezényelni, azaz a veszprémi C század állományába helyezni két váltásnyi katonát, két tisztes rendfokozatú váltásparancsnokkal. Hát az egyik én lettem, pedig benne se voltam az elkövetésben, de az elöljáróim engem utáltak a legjobban, végre törleszthettek. Így lettem az utolsó 8 hónapomra Veszprémbe száműzve.

"Megjöttek a pesti gecik!!" Ezzel fogadtak minket újdonsült helyi elöljáróink, akik végre örültek, hogy lesz kin megtorolni azt a sok vélt vagy valós megaláztatást amit "fentről, Pestről" kaptak az évek során. Ez is egy olyan "katonás" tapasztalat volt, a vidékiek többnyire utálták a budapestieket, ma már csak Orbán Viktoron érzem ezt a hagyományt. A lényeg, az utolsó 8 hónap alatt egyszer sem voltam otthon, kivéve a leszerelés előtti egy hetet. Ennek története van, ezt még elmesélem, aztán elég a seregből. 

Mint már említém, ott raktak nekünk keresztbe a helyi főnökök ahol csak tudtak. Látós főtörzs elvtárs szolgálatvezető amúgyis emberevő Potrienszerű  alkat, aki a személyi ellátásunkért volt felelős, különösen. Miután a technika amit üzemeltettünk a budapesti alakulathoz tartozott, a szeptemberi HM szemle ami a veszprémi helyőrséget érintette, alkalmat adott arra a helyi "erők"-nek, hogy megmutassák, a szemlére való felkészítés a mi technikánk dolgában "nem az ő asztaluk". Vigyük fel Budapestre a karbantartó műhelybe az összes, gépkocsikba telepített állomást. Mi persze örültünk neki, "haza" megyünk, de a főtörzs azt mondta csak abban amiben jöttünk, leszedte rólunk a gyakorló gúnyát, kimenőben mentünk vidáman robogva a 8-as úton, HISZEN már tán csak két hetünk volt hátra a seregben. Budapesten a főnökök tudták mivel tartoznak a veszprémi "büntetetteknek", minden nap otthon a családunknál aludtunk, csak napközben dolgoztunk a műhelyben és egy hét után a kiglancolt rádiós gépkocsikkal vidáman indultunk vissza Veszprémbe utolsó napjainkat eltölteni a seregben. Aki nem élte meg az nem tudja milyen érzés. Na abban biztos voltam, hogy erre az utolsó pár napra a vén emberevő nem fog nekünk gyakorló gúnyát, meleg alsóneműt kiadni, szóval anyukám csomagolt nekem jégergatyát, pulóvert, mert szolgálatba ki kellett járni és már október volt, azzal alá lehetett öltözni a nyári zubbonynak. Ebben a minőségben ért bennünket a HM (hadügyminisztériumi) szemle. Különösen nem érdekelt már minket "majdnemcivileket" a dolog jártunk felváltva szolgálatba Szetkirályszabadjára meg Márkóra. Na fent vagyunk a Csatár-hegyen Veszprém felett néhányszáz méterrel, a 24 órás szolgálat második napjának délelőttjén. Már csak a délutáni váltást várjuk és az egész katonaságból ezen kívül már csak egy ilyen 24 órás szolgálat vár ránk. Az éjszaka hideg volt, itt ezen a kieső helyen távol mindentől, őrséggel és egyéb feleslegességekkel nem foglalkoztunk, ha valaki jön úgyis kiszólnak telefonon. Átaludtuk békésen az éjszakát, én már neki is vetkőztem mert gyönyörű napos, és hirtelen meleg idő lett, kimenő nadrág van rajtam és a civil kék-fehér csíkos bolgár tengerészpóló amit éjszakára vettem fel a zubbony alá, épp a pókerkártyáról radírozom a cinkelést kenyérbéllel, amikor a "Beles" honvéd felkiállt és az ablakra mutogat "FŐNÖKÖK!!.../... Milyen főnökök??...Hát tisztek!"  Semmire se volt már idő, ott állt az ajtóban egy százados meg egy főhadnagy. Szép vasalt igazi hadügymisztériumi ellenőztő személyek. Én kilépek eléjük, sapka nincs rajtam, így nincs tisztelgés se, csak mondom a nevem és hogy szakaszvezető és mint váltásparancsnok, de a százados leint és szól: "Mondják, igazából KICSODÁK maguk???" Most mit mondjak erre? Hagyom hogy kihúzza belőlem az igazságot, hogy hát erre a pár napra már nem gondolták, hogy minket ellássanak itt meleg ruhával, ezért vagyok én épp tengerésznek öltözve, a Beles meg megpróbálja elmagyarázni, hogy azért van alsógatyában mert melege volt, de azért van rajta a téli köpeny mert fázott. Közben a szemlézők körbenéznek, az asztalon halomban az üres konzervdoboz, rettent kosz mindenütt, a befogadott kóborkutya farokcsóvalva kunyerál, előttük áll négy állítólag katona, amiből az egyik egy matróznak látszó nagybajuszos egyén azt állítja hogy ő egy szakaszvezető. Udvariasan elbúcsúznak én kikísérem őket és egy kicsit se erőltetem a katonás stílust, kézfogással búcsúzunk, ezzel részemről letudtam a HM szemlét.

Namost mindeközben ODABENT Veszprémben még a fűszálakat is megfésülték, mert ugye HM SZEMLE!!! A századparancsnokunk délben hívatta a Krupánszky szakaszvezetőt aki az én váltóm volt és elkezdett vele ordítani mint a sakál, hogy mit képzelünk mi, hogy tengerész trikóban mászkálunk fent szolgálatban a hegyen és egyáltalán mi ez az egész disznóság!!?? És szegény Krup azt se tudta miről van szó, hisz ott se volt, az egészről tőlem értesült a váltásnál délután. Nyilván a két "nehéztiszt" kihasználva, hogy gyönyörű az idő, felautózott a hegyre és ha már ott voltak, körbe néztek látva a honvédségi technikát. És hát belénk botlottak, aztán lementek Veszprémbe és elújságolták mit láttak, és nyilván mindenki betegre röhögte magát ... kivéve a századparancsnokunkat Hasznos százados elvtársat. Krup mondta, hogy alighanem a főnök megvár engem odalent, mert ezek után lesz hozzám néhány szava. Ha lesz hát lesz...majd kiderül. Vilmapuszta C század, leugrom a platóról, a százados akivel mindezidáig nem voltunk egy kicsit se jóban, áll az ajtóban és vár. Volt pár afférunk a nyolc hónap alatt, olyan nagyon sokat már nem tud velem csinálni erre a pár napomra. Rámnéz, én meg őrá. Hosszú szemkontaktus és képtelen vagyok szomorú bűnbánó pofát vágni. Azán sóhajt, megcsóválja a fejét, majd legyint egyet és otthagy a fenébe. AKKOR kezdtem el egy kicsit tisztelni.

Na ennyit a létező szocializmusról és a vele való civil és fegyveres kollaborációról.

Folytatása következik.