Nem vagyok lelkes sportközvetítés néző. Ez alól még az olimpia se kivétel. Odafigyelek... úgy félfüllel, de alapvetően nem gondolom a nemzeti büszkeségem (van egyáltalán olyanom??) alapvetésnek az aranyéremszámolgatást. E vonatkozásban Pottyondi Edinával értek egyet: „Döbbenetes, hogy milyen agresszíven követeli az ország az aranyakat. Mintha járna, mintha a tévénézés jól megérdemelt jutalma lenne..... az ezüst vereség, a bronz csalódás, a negyedik helytől lefelé már csak lemondó sóhaj.... a magyar nézők számára az aranyéremnél kevésbé előkelő eredmény már szinte kevésnek is számít. Amilyen könnyen belenyugodott a magyar ember abba, hogy a fizetések, az egészségügy vagy az oktatás az első ötvenben sincs, olyan öntudatosan hisztizik az olimpiai elsőségért...".
De tegnap valahogy rácuppantam a képernyőre. És nem bántam meg, lehet ma is tévézni fogok. Először is nem tudtam arrébb kattintani a női íjászatról. Először két koreai lányka lőtt a helyezésért. Sajnos a közvetítés... nem szállnék bele az általános közhangulatkeltésbe a kommentátorokkal kapcsolatban, mely leegyszerűsítve kimerül a gyalázásban, Knézy Jenővel, Vitray Tamással, Szepesi Györggyel való méltatlan összehasonlítgatásban, de lehetne "felhasználóbarátabb". Mert gyanítom a nézők többsége nem íjászatszakértő. Tehát sokminden olyan dolgot tudni szeretne, ami egy expertnek egyértelmű. Például, hogy milyen messzire lövöldöznek ezek a filigrán koreai babák (tényleg ennivalóak, patyolat ruhácskájukban kackiás kalapkájukban, koncentrált szigorú arcocskájukkal). Mert a képernyőn csak az látszik, hogy kihúzzák az íjat, néhány másodpercig koncentrálnak, aztán elengedik és rezzenéstelen arccal nyugtázzák a bemondott eredményt, miközben vált a kép és mutatja totálban a céltáblát a becsapódó nyílvesszővel. De az ember oldalát az furkálja (legalábbis az enyémet, "jó-jó, de milyen messze van az a céltábla?" Mert nagynéha mutatnak nagytotált a levegőből, és bizony nézők hosszú sora üli végig a lelátót az Invalidusok sétánya két oldalán (most nézem a Google Eathön, hova rakták a lámpaoszlopokat??). De NEM MONDJÁK, pedig kifúrja az oldalamat a kérdés. Na szerencsére nekem Google a barátom, hát többnyire megtudom amire kíváncsi vagyok. Szóval 70 méterről lőnek egy 1,22 m átmérőjű céltáblára, aminek a közepén a tízes kör átmérője mindössze 12,2 cm, a 9-es 24,4, a 8-as 36,6, a 7-es 48,8. Tovább részletezni felesleges, mert 7-esnél rosszabbat nem lőtt senki, azt is talán csak kétszer és nagyon rossznak számított, mert a háromlövéses sorozatok körátlaga 27-28 közt mozgott, de az alatt az idő alatt amíg néztem, kétszer is előfordult 30-as eredmény, azaz három tízes egymás után. Kétszer volt, hogy valamelyikük a tábla közepébe, tehát a tízesen belüli, mindössze 61 mm átmérőjű köröcskének PONT a közepébe talált. ELKÉPESZTŐ! Ja, és mindeközben lobognak a lelátó tején a zászlók, szóval fúj a szél, az ellövéstől a célba csapódásig meg eltelik legalább fél másodperc! Végülis a két koreai lány szerzi meg az arany és ezüstérmet, hatalmas sikernek számít, hogy egy francia versenyző elcsípi a bronzot, ezzel letúrva a dobogóról a koreai Jeon-t. Mert ha nem sikerül megvernie akkor hármas koreai győzelem lett volna, aranyérmes Lim, ezüst Nam, így harmadik egy hosszú név Barbelin. Én mind a három koreait pontosan egyformának néztem, nem tudtam őket egymástól megkülönböztetni, bevallom az elején amikor elkezdtem nézni, azt hittem mindig ugyanaz lő. Csak egy idő után tűnt fel, hogy nem egyforma színű a pólójuk.
A másik ami felragasztott a képernyőre, az országúti kerékpározás. Már a francia táj, a végén Párizzsal is lenyűgöző, de a verseny hangulatának én nem tudtam nem rabjául esni. Eleve az egy őrület (legalábbis nekem nem bicikliversenynézőnek), hogy emberek képesek 273 km-t biciklizni versenytempóban egyvégtében. Aztán amikor már "csak" 70valahány km van hátra a célig akkor a kommentátorok megjegyzik, hogy "hát lassan elkezdődik a verseny hajrája", és TÉNYLEG elkezdődnek a "szökések", a mezőnytől való elszakadást kezdik egyesek, akinek a neve számomra teljesen ismeretlen, de ők a bennfentesek gőgjével emlegetik őket (na ez persze az én szégyenem nem az övéké), részletezik az intimitásokat... de ez engem egyáltalán nem érdekel, viszont magával ragad az az elszántság amivel ezek a gladiátorok tekerik a pedált. A "végén" ... szóval az utolsó olyan 50 km-en már Párizs belvárosában nyomják a köröket dombnak fel, dombról le. És nemcsak aszfalton, hanem hepehupás macskakövön is! Mindezt 40-60 km/h sebességgel, de lejtőn lefelé biztos többel is. És tombol a pálya mellett Franciaország lakosainak tizede, Párizsnak meg a negyede. És a drámák! Amikor valakinek leesik a lánca, defektet kap, biciklit, vagy csak defektes kereket kell cserélnie. Amitől az embernek minden haja szála az égnek áll, a fantasztikusan versenyző, a cél előtt magabiztosan vezető Remco Evenepoel (Belgium) kerékpárjának első kereke kitörik a cél előtt néhányszáz méterrel!! És SEHOL a szervizautó a tartalék biciklikkel! Látszik az őrjöngés a versenyzőn, ahogy félredobja a bringáját és kétségbeesetten tekintget hátra és integet. De szerencsére csak 15-20 másodperc, már rakják is alá az új gépet és lejtőnek felfelé betolja egy segítő sebességbe... ÉS GYŐZ, 6:19.34 időeredménnyel. A második Valentin Madouas (Franciaország) +1:11-el, harmadik Christophe Laporte (Franciaország) +1:16, na itt már csak 5 század másodperc különbség volt, de az igazi szenzáció, amitől majd eldőltem, negyedik a magyar Valter Attila, a harmadikkal megegyező időeredménnyel, mindössze célfotóval eldöntve!! Az a magyar akiről gyakorlatilag az egész verseny során kép egyáltalán, de hang is csak alig esett. Miután ez egy olyan verseny, ahol nincs rádiókapcsolat a versenyzők és külső segítőik közt, senki nem tudja igazán a mezőnyhöz képest hogy áll, így a kommentátorok se tudták végig, hogy merre is teker a magyar a mezőnyben. Én most azt mondom, hogy sportszakmailag ez az eredmény jelentősebb akár az aranyérmeknél is amit magyar az olinmpián eddig elért és ezután elérhet. (na jó kicsit nagyképű megállapítás, pláne azután, hogy előrebocsátottam tökhülye vagyok a versenykerékpározáshoz, de én a felfokozott érzéseim alapján ítélek....ezek a palik majd hat és fél órát tekertek mint a gép egyfolytában... aztán utána nem estek össze, hanem a bringáikat a kerítésnek támasztva békésen ölelkeztek, beszélgettek). Csak magamat ismétlem, ELKÉPESZTŐ.
Majd írok még az elmúlt napokról, de most az olimpia kiütötte a mesélőkémet.
