0:48 Fárasztó napom volt. Hol is kezdjem.

Vagy egy éve mákszemnyi apró elváltozások lettek a mellkasomon. Nem izgatott különösebben, de egyre szaporodtak, olyan lett tőlük a bőröm mint a smirglipapír. Aztán észrevettem, hogy zuhanyozáskor, törölközéskor  le tudom őket dörzsölni, szóval valamit "termel" a bőröm. Nem vagyok hozzászokva, de hát nem is izgattam magam különösebben. De középen egy nagyobb foltban egy dudor megmaradt, ami érzékeny volt ha a ruha, vagy az autó biztonsági öv dörzsölte, amikor meg a zuhany erős vékony vízsugarai érték kifejezetten fájt. Általában minden bajommal úgy vagyok, hogy "majd elmúlik". De ez kitartott és határozottan nem tetszett. Túl sokat hallani a melanomáról, azaz a rosszindulatú bőrrákról, egyéb testi bajom miatt felkeresve a helyi sebészetet ahol teljesen véletlenül egy barátom rendel, megmutattam neki. Miután bőrgyógyász nincs a környéken, beutalót adott a Mária utcai klinikára. Én már olyan óvatos vagyok, hogy mindent amibe belekezdek előtte megguglizok, a Mária utcai bőrklinikáról elég súlyosakat olvastam, szóval felkészültem. A múlt hét csütörtökön reggel 4-kor ébresztettem magam, Sz kutyát aki ragaszkodott a szokásos reggeli sétához rövid útra vittem, a reggelit kihagytam, autóval, majd HÉV-vel végül BKV-vel értem el a klinikát. A rendelés 7-kor kezdődik, gondoltam, ha jó korán érkezem, tán megúszom a tömeget. ROSSZUL gondoltam. Hét előtt 3-4 perccel érkeztem, a sorszámkiadón már csak a 63-as számot sikerült letépnem. Hétkor megnyíltak  a menny kapui  azaz a három darab ablak mögött ülő betegfelvevők felett a táblán világtani a sorszámok, olyan fél nyolcra az enyém is. Mint Pelikán gátőr, "akkor még nem sejtettem", hogy ez még semmi reménykedésre nem ad okot. Beregisztráltak és közölték "15-ös vizsgáló". Elég jól beszélem a nyelvet, odataláltam és leültem az ajtóval szemben. Időnként behívtak valakit, bár minden ajtón sorszámkijelző van, de a technikát nem használják, a kijövő betegek elmotyogják a következő beteg nevét, szóval fülelni kell, aki süket mint én eleve hendekeppes. Jó sokat kellett várni, de ahogy elkezdtem reggelizni, szólítottak. Fiatal lányka volt az orvos, ránézésre rezidens ( az "én időmben" úgy hívták "cselédkönyves orvos"), bár bizonytalan vagyok, nekem már mindenki gyerek, megkukkantotta  a mellkasom, csak legyintett, "nem bőrrák", kérdeztem akkor mitől fáj, azt mondta "nem érdekes". De ha már levetkőztem kicsit körbekukucskált a kézi mikroszkópjával, és amikor a hátamra ért, mondta "de ez viszont AZ!" Hát azt ugye én ott a jobb lapockámon nem láttam. Mondta menjek ki és várjak. Vártam ismét egy órát, aztán újra hívtak. Addigra jött egy másik kislány is, akinek megmutatta az első, hogy hogy is néz ki az én szép melanomácskám, had tanuljon belőlem, elvégre ez okatóklinika, ahol kitanítják a fiatalokat, akik aztán így el tudnak menni élhetőbb országokba orvosnak.  Kaptam három beutalót, laborra, mellkasröntgenre és ultrahangra, azt mondta ezt a lakóhelyem szakrendelőjében intézzem, aztán ha nincs más sebészem, akkor jöjjek vissza és megoperálnak. Mondtam van már sebészem, ennek megörült, adott még pár papírt, egy sebészeti használati utasítást, hogy mennyivel kell körbevágni meg hogy szövettan, továbbá  egy papírt egy azonnali vérvételre ott helyben, csak az ujjával mutatta merre, aztán mehettem. Az ujj irányában volt egy csomó ajtó, egyikre se volt persze kiírva, hogy "labor", ismét csak a nyelvismeretem segített, némi kérdezősködés a betegtársaktól és máris ott álltam egy ajtó előtt, olyan tucatnyi várakozó mögött. Hamarosan nyílt az ajtó és mi mind elkezdtünk hadonászni a papírjainkkal a kilépő fehérköpenyes nő orra előtt, aki rezignálta közölte mindenkivel, hogy "igen, megcsinálom, ezt is megcsinálom, ezt is megcsinálom", majd becsukta az ajtót és egy darabig nem történt semmi. Aztán megjelent mögöttünk egy nő és azt mondta, "aki vérvételre vár az hozzám is jöhet".  Ezzel a sokaság nagyrészét elcsábította, én maradtam két  előttem és egy utánam érkező nővel és milyen jól tettem, hamarosan szólították a következőt, majd az utána következőt, majd engem. A vérvétel és az azt követő adminisztráció kb tízszer annyi ideig tarott mint az itthoni szakrendelőben, cserébe akkora lila foltot szúrt a hölgy a karomra, amekkorát itthon sose sikerült nekik. Ezután mehettem Isten hírével, 12-re már ki is léptem a kapun és azt hittem ezzel a klinikával kész is vagyok.

Következő lépés volt a helyi labor, röntgen és ultrahang. Labor másnap ment simán, röntgenre csütörtökre kaptam időpontot (azaz miután éjfél elmúlt mára), de az a fránya ultrahang csak szeptember 3.-ára volt ütemezhető. Szégyenszemre igénybe vettem az összeköttetésemet (tényleg szégyellem, milyen alapon élvezek én előnyt, csak mert barátom az orvosigazgató... de hát ki az aki ne venné igénybe?) így tegnap sikerült lezavarni a röntgent és az ultrahangot, három lelet ilyen rövid idő alatt ez magyar rekord. Jófej voltam, mert kifelé menet a betegfelvételen töröltettem a nyilvántartásból az immár feleslegessé vált röntgen és az UH előjegyzésemet.

Sajnos alábecsültem a műtétet, a sebész barátom nem vállalta, azt mondta, helyben nincsenek meg a megfelelő műtéti körülmények, visszautalt a klinikára, ezt abszolváltam ma. (illetve ugye tegnap, merthogy már holnap van, ugye  érthető)

Tanulva az előző hetiből korábban mentem. 3-kor ébresztettem magam a telefonnal, de 2:58 perckor magamtól felébredtem. Szerencsés vagyok, ébredés után nem vagyok "kómában" mint sokan, pillanatok alatt teljesen éber vagyok, talán a tengerész tréning, ahol gyakran ébresztettek mélyalvásból sürgős munkához. Szmájli kutyának elmagyaráztam, hogy most nem megyünk sétálni, éjszaka van, ő ezt fegyelmezetten tudomásul vette és visszafeküdt a helyére. Ezúttal sietősebbre vettem a tempót és fél hatra ott voltam a klinika várójában. Bevallom azt hittem első leszek. HÁT NEM. Voltak ott már vagy harmincan. A sorszámkiadó hatkor nyit, de papírokkal a kézben állt egy sor egy ablak előtt ahol fogadták a pácienseket, papírom nekem is volt, biztos ami biztos, beálltam a sorba. Lépegettem ahogy haladt a sor, DE közbe 6 óra lett és beindult a sorszámkiadó és az emberek ugráltak sorszámot tépni, HOPPÁ! Kiugrottam én is a sorból és téptem.....na de mit kell tépni? Mert a menüben van egy csomó sor, melyik vagyok én? Töprengeni nincs sok idő, mert kezek nyúlkálnak és a sorom is megy, tépek egy sorszámot a "műtét-varratszedés" (végülis műtéti időpontot kérni jöttem) és egyet az "onkodermatológia" menüből, ez olyan jól hangzik, egyik 11-es a másik 14-es nem rossz helyezések) aztán ugrok vissza a soromba. Odaérve a pasas látva a beutalómat mondja "tépjen sorszámot!". Mondom "de melyiket?" Legyint "ott van a kezében!" Szóval ezek szerint tökmindegy melyik sort választom a menüből. Még jó, hogy észnél voltam, mert addigra a sorszámok már vagy harminccal arrébb járhattak. Ezekután már csak a 7 órás hivatalos kezdést kellett megvárni, amikor elkezdtek megjelenni az "erdményjelzőn" a sorszámok. A 11-essel indultam, de homokszem lehettem a  gépezetben, mert elakadtunk. Kérdezi a nő, "akkor maga műtétre jött?", "Nem de olyan nem volt a menüben, hogy műtét előjegyzés, merthogy nekem az kéne". Ő valami kezdő lehetett, mert sokáig pöcögtette a keyboardot, szerencsére volt mögötte egy segítő aki irányította, így némi hezitálás után közölték, menjek a második emelet 207-208-as szoba ajtaja elé. Nekem ennyi tapasztalattal a hátam mögött már maximálisan kiélesedtek az egészségügyi rendszerérzékelő reflexeim, azonnal kérdeztem, "melyik a kettőből az igazi ajtó, ahol lesbe kell állnom"? (merthogy ha az ember nincs résen és nem találja el a jó ajtót, azonnal ráront a konkurencia a kilépő asszisztensre a papírjaival és én helyből lemaradhatok akár tíz hellyel is), de mondták mindkét ajtó lehetséges. A 14-es "tartalék" sorszámommal megajándékoztam még egy kislányt aki a kilencvenvalahányas sorszámával csüggedten ácsorgott a falnál, mert persze ilyenkorra már ülőhely nincs, Odaérve a másodikra megnyugtató volt, hogy csak ketten várakoztak a 207-208 előtt. A megnyugodás egy óra múlva, amikor már  voltunk ott vagy húszan és még mindig nem szólítottak senkit határozottan feloldódott. Aztán elkezdték szólongatni a népet név szerint,  bár minden ajtó felett számkijelző, de ezt se használják, viszont itt legalább hangosan kiabáltak, de sajnos nem engem. De aztán egyszercsak hallom a nevem, DE mindkét ajtó csukva! És nekem meg nincs hangom csak suttogni tudok a műtétem óta, elönt a düh, a tőlem telhető leghangosabban felsuttogok, "hallom a nevem, de TE HOL VAGY???!" Kiderül, hogy a túloldali lépcső mögötti rejtekajtóból szólítottak. Innentől sínen vagyok, NA NEM ANNYIRA, hogy műtéti időpont birtokába kerüljek, de egy újabb egyperces vizsgálat ( ez fontos mert mint a kiadott papírból megtudom, egy dermatoscopia ért 448 pontot, sőt kontrollvizsgálat és konzilium is volt {ez utóbbi leginkább velem} amiért 354-et kap a szakintézet) után újabb papírokat kapok kézbe és egy oktatást, hogy mostantól várjam, hogy majd telefonon hív a Julika és közli a műtét időpontját. Rákédezek mi az időbeni prognózis (mert itt maguktól nem mondanak semmit nekem kell észnél lenni, mint űzött vadnak), Julika 2 héten belül, műtét meg mondjuk őszig valamikor. 11-re már kifelé préselem magam a hallban várakozók között, akik már szerintem több százan is lehetnek. (A "préselés" nem túlzás, meg akartam látogatni a férfivécét távozás előtt, mert hosszú még az út hazáig és nekem a prosztatám diktálja a napirendet, hát csak lapjával tudtam átpréselni magam a várakozók tömegén.)

Most elég viccesre vettem a mesét, de EZ BORZASZTÓ. De ugye rendezzünk olimpiát, mert már minden más rendben van ebben az országban, ahol 34522 idióta odabuszozik csápolni a Margit szigetre, a vallási vezetőjének hazudozását végighallgatni, aki szemében a meghatottság könnycseppjeivel tekint le bamba, de hazafias elégedettséggel fertőzött híveire.