Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor ötödik rész.

Nagyon nehéz négy év következett. Egyrészt megmaradt az "iskolaéretlenség", mert örökké legalább egy évvel voltam lemaradva az osztálytársaimtól, akárcsak mint induláskor általánosban az elsőben, akik  zömmel '44-esek voltak, szemben velem júliusi '45-össel,  másrészt én még  a tényleges koromnál is éretlenebb gyerek voltam. És az iskola nagyon kemény volt.... legalábbis nekem. Az csak a naiv elképzelésekben van, hogy aki okos szorgalmas, az tanul és kitűnik. Biztos ez is igaz, talán nem voltam elég okos sem, de kell az otthoni háttér. Az általánosban megszoktam, hogy igazából nem kell az iskolában tanulni, csak odafigyel az ember az órán és akkor jönnek a jó jegyek. Itt ez kevés volt. És a tankönyvekben sincs benne minden, mert vannak dolgok, amik annak aki a könyvet írja olyan természetesek, hogy nem írja bele. De aki nem tudja, nem beszéli a "nyelvet" az megakad akár egy szón is. Ilyenkor az a gyerek akinek van otthon háttere megkérdez valakit, aki egy mondattal helyreteszi. Ahogy a Reich Pista bácsi műhelyfőnök mondta "ti iparági gyerekek vagytok"....szóval az osztálytársaim apja, vagy valaki  a családból azt hiszem többnyire legalábbis villamosipari szakmunkások, középkáderek voltak, ha elakadtak, volt kit kérdezni. Nekem nem volt ilyenem. Érdekesek voltak így utólag a nyári "termelési gyakorlat"-ok. Egy hónapot mindnyájunknak el kellett tölteni az iparban. Az osztálytársaim többségét "kikérte" valamelyik cég, ez olyanoknál volt akiknek kapcsolatuk volt valahol, nekem persze nem volt ilyenem. Ezek rendre dicséretet kaptak a vállalattól, ami beszámított a műhelygyakorlat osztályzatba, én persze nem kaptam ilyet, pedig igazán igyekeztem az OVIT-nál (Országos Villamos Távvezeték).

Elemi problémákkal küzdöttem, az elsőből kishíján kibuktam,

szóval mind fizikailag, mind szellemileg fejletlen voltam. Keményen küzdöttem és minden félévben sikerült egy picit  kapaszkodnom felfelé, de valahogy mindig a saját hibám elkövetése UTÁN tudtam meg mit is kellett volna tudnom, szóval a saját káromon tanultam. Hazudnék, ha azt mondanám nem nyomasztott súlyosan a sikertelenség. Osztálytársaim eltűrtek, de éreztem, hogy nem vagyok "befogadva". Nem igazán barátkoztak velem, hisz aki gyenge, azt kilöki a falka.  Ennek ellenére határozottan élveztem a nyári nagyvisnyói sátortábort, az osztálykirándulásokat és  a végére, mert nagyon akartam, valamennyire belerázódtam mind az iskolába, mind a közösségbe.

Voltak nálam sikeresebben beilleszkedő "menők" akik kibuktak mellőlem, nem lett belőlem jeles tanuló, de megtanultam amit kellett és a végén 4-esre érettségiztem. ( sajnos kitartó keresés ellenére se találom az érettségi bizonyítvány/technikusi oklevelemet, de nem nagy baj, azt hiszem életemben ez volt az utolsó alkalom, hogy szükségem lett volna rá) Van néhány dolog, amit soha amíg élek nem felejtek el. Annyit küzdöttem a szakmai tárgyakkal, hogy a végére a magyar tételek felét egyszerűen nem volt időm átvenni. Szóbeli érettségin kihúztam Szabó Lőrincet. Mit mondjak, nem voltam nagyon tájékozott, viszont dumálni már akkor is nagyon tudtam. ( azt hiszem a rengeteg elolvasott könyvtől). Elmondtam ami nem sok eszembe jutott, de a vizsgaelnök aki alighanem irodalomtanár lehetett, közbevágott, válasszak egy tetszőleges Szabó Lőrinc verset és elemezzem. EGYET se ismertem, DE tudtam hogy van egy olyan, hogy "Materializmus" (https://krk.szabolorinc.hu/05/06.htm). talán még arra is volt pofám hogy mintha kutatnék az emlékezetemben, melyiket a sok közül, kivágjam, hogy akkor legyen a "Materializmus". Mondta az elnök "JÓ". Kizárólag annyira emlékeztem az egészből, hogy sok egyforma hosszú verssor és van benne egy sor ami úgy szól, hogy "Az anyag öngyilkossága az élet". És rákezdtem, hogy a vers olvasójának már elsőre feltűnik, ami szerintem a költő elsődleges szándéka volt, a vers szerkezete, mondjuk inkább úgy, külalakja. Mintha a mondanivaló lényege lenne, hogy olyan legyen ránézésre is mint egy faltörő kos, mint ami a vers olvasóját le akarja teríteni, (közben meg-megálltam tűnődve, mint aki keresi a megfelelő szavakat, ami amúgy teljesen igaz volt, csak nem a sokból hanem a kevésből) és bár a vers hosszú, de szerintem az eszmei mondanivaló a vers közepe táján van, szóval nem a végén van a csattanó, a legerősebb mondat (naná, az egyetlen amire emlékeztem)"Az anyag öngyilkossága az ÉLET!"  ELÉG mondta az elnök, a négyest elfogadja? És mitteszisten elfogadtam.

A dumálás fontos volt például történelemből. Osztálytársaim nagyrésze mint  a tűztől félt a tantárgytól és a "Srénétől" aki tanította. Nem volt könnyű eset kétségtelen, de hamar rájöttem, hogy az összefüggések a mániája. Kedvenc kérdése volt a "Mi tette lehetővé...?" Az évszámokat SOHA a büdös életben nem tudtam megjegyezni ( máig így van, komolyan, nem tudom a szüleim, a gyerekeim, feleségeim születési dátumát, sokáig a sajátomat se tudtam). Viszont más mindent ami elhangzott igen. Így az évszámokkal volt bajom, de ha bármilyen szituációban sikerült rámutatnom bármilyen általam fellelni vélt összefüggésre (még ha nem is volt olyan) és hozzá megfelelő lassú elgondolkodó pofát vágtam, megvolt az ötös.

A szaktantárgyakkal persze nem lehetett hadoválni, azokkal egyedül kellett megküzdenem. Mondom, nem volt könnyű, NAGYON magányos voltam, nem voltak se felnőtt segítőim, se  barátaim, de végülis megmérettem és nem találtattam könnyűnek. Így utólag, jó iskola volt. Lehetett volna jobb is, például sokkal hasznosabb lett volna ha a valamiért fontosnak tartott lakatos szakma elsajátítása gyanánt mindenkit megtanítanak hegeszteni, mintha hasábot reszeltetnek velünk fél éven át életlen reszelőkkel (azt hiszem ezt az ostoba reszelésmániát azóta se sikerült kinőnie a műszaki káderképzésnek), és a fa villanyoszlopra mászás tudományomnak is csak egyszer vettem hasznát amikor a balatoni telkemen egy darabig loptam a villanyt, mert a szolgáltató nem volt hajlandó kiszállni bekötni, de például annak, hogy megtanultam esztergagépen, marógépen dolgozni, annak később mind a tengeren, mind utolsó munkahelyemen a NOVOTEL szállodában a hajóépítés fusizás során nagy hasznát vettem. A géptermi és labormérések meg kifejezetten sokat adtak hozzá a későbbi pályámon való hasznosíthatósághoz.

Volt szerencsém is, ami persze akkoriban nem tűnt annak, 16-17 éves koromban egy súlyos gyomorrontást Sulfaguanidinnal kezelt a körzeti orvos, ami nekem megártott, gyógyszermérgezést kaptam tőle, de ezt senki nem vette észre. De egyszercsak egy nagy  kék folt lett a karomon. Orvos mondta biztos megütöttem, mondtam, hogy biztosan nem, de ő meg mondta, hogy biztos csak nem emlékszem, de hát egy ekkora folt csak erős ütéstől keletkezhet amire biztos emlékeznék, de megdumáltak. Aztán elkezdtek apró piros pöttyök jönni mindkét lábfejemre, lábszártamra. Orvos elküldött bőrgyógyászatra, azok meg laborba. Megyek a labor eredményért, mondják meg kell ismételni a vizsgálatot. NEKEM már akkor gyanús volt a dolog, mert tanultam a technikumban, hogy ha egy mérés eredménye hihetetlen, akkor azt meg kell ismételni.  Na megvolt a második vérvétel, amit annyira komolyan vettek, hogy mondták, a szüleimmel menjek vissza az eredményért, merthogy kiderült, a véremben nincs kimutatható mennyiségű trombocita, ami az alvadásért felelős alkotórész, azaz a legkisebb sérüléstől is elvérzek. Szóval a nagy kék folt, meg a sok pici piros a hajszálerek bőr alatti bevérzésétől volt. Nagy volt  a beszarás, mert ez a betegség apai ágon örökölhető, kérdés hogy volt e ilyenje valakinek, végülis hosszas vizsgálatok és injekciós kezelések, után megállapíttatott, hogy a betegség hálistennek nem öröklés, hanem gyógyszerallergia következménye volt. De emiatt tornából felmentettek vagy két évig, mert egy orrvérzésbe is belehalhattam volna. Mázli még, hogy a betegség specialistája akit a szakmában "véralvadásos" Kovács doktornak hívtak pont a közeli Róbert Károly körúti kórházban székelt, így a legjobb kezekbe kerültem. Szegény alighogy kigyógyított, belehalt egy gégeműtétbe, mert éjszaka megnyílt a sebe és a saját vérébe fulladt bele, így utólag azt gondolom azért volt specialistája a kórnak, mert ő is ebben szenvedett. 

 Kevés kivételtől eltekintve nagyon jó tanáraink voltak, a technikum a Nehézipari Minisztérium alá tartozott, tehát nem volt adminisztratilag az oktatási tárca alá rendelve, a tanárokat úgy gondolom az ipar legjobbjaiból válogatták össze és ennek megfelelően alighanem meg is fizették őket. Amit megtanítottak nekem, abból nagyon sok dolognak hasznát vettem az életben, sőt ha belegondolok mindent ott tanultam meg, legfőbbképpen azt amit a gépelemek, mechanika tanárom Szaniszló Tibor mondott az érettségi banketten és SOHA AZ ÉLETBEN nem fogom elfelejteni, Én nektek azt akartam megtanítani, hogy ha bármilyen problémával szembekerültök az életben, akkor legyetek képesek megkeresni hozzá a megoldást, hogy hol találjátok a "puskát". Ehhez tartom magam azóta is. Mára úgy néz ki a dolog, hogy legfontosabb tudás, jól guglizni. Ezért hibás a lexikális tudás divatos lebecsülése, mert aki legalább nagy vonalakban nem tájékozott, az elvész a részletekben, nem érti a válaszokat mert nem tud kérdezni sem. Aki kérdezni tud az már egy nagyon fontos szintjén áll a tudásnak.

 És aztán négy év után, 1963-ban elballagtunk a technikumból.

Baloldalt szerénységem, középen a Krén Jocó, jobbra a Kelemen Feri. Jocó volt a legjobbképű srác akivel életemben találkoztam, de később valahogy magába zárkózott, éves találkozóinkra nem járt (összetartó osztály lettünk miután felnőttünk és ebbe már én is beletartozom, mert idővel mégiscsak felnőttem és utolértem a többieket) úgy egy éve kaptam a hírt, hogy már nem él. Feri igazi intellektuális éleseszű humorgyáros volt, de a viccei soha nem sértettek senkit, amikor még évente találkoztunk régi osztálytársak, kedvenc beszélgetőpartnerem volt, sajnos ő is befejezte, amikor három éve bekerült a honvédkórházba, már pontosan tudta, hogy élve nem kerül ki onnan. Még megcsinálta élete utolsó tréfáját, kihívta a TEK-et, hogy itt valami katonai puccs készül. Nem tudtak már mit csinálni vele, mert papírja volt róla, hogy végső stádiumban van, büntiből elvették a telefonját. De előtte pontosan megtervezte a saját temetését.

Nos eltelt a gyerekkor. És ezzel megint tartok egy év szünetet az emlékezetblogban. Rengeteg minden kavarog még bennem, emlékezetszilánkok, immáron nem időrendben a régmúltból, apám anyám  a békekölcsönjegyzéskor, anyám ahogy a konyhaasztalon rendezgeti az élelmiszerjegyeket és tervezi a heti étrendet, a történetek a mezitlábas légóparancsnok asszonyról a vaskalapban( ahogy anyám  a rohamsisakot nevezte) oldalán gázálarctokkal amit amikor megtaláltam  a légópincében  a fene evett meg hogy megtarthassam de nem engedték ahogy a két kardot sem amit ugyanott találtam, az általános iskolai osztálytársam a Nagy Endre aki olyan zseniálisan tudott történeteket hazudni hogy mindenki tudta hogy hazugság mégis tátott szájjal hallgatta már dolgoztam amikor egyszer összefutottam vele az utcán villamoskalauz egyenruha volt rajta de azt hazudta tengerész és ha kell valami "kintről" csak szóljak és ő behozza mert szabad kijárása van az országból a Tihanyinak (iskolatársunk volt és tornász válogatott) is most hozott pingpongütőt, a Szabó család első adása amiben a Szabó bácsi gyári szarkákat akar lebuktatni nyugdíjba menetele első napján akik a kerítésen át lopják a textilt de leütik őt, anyám története a barátnőjéről akinek a levente iskolás fiát elvitték  a nyilasok kispuskával védeni Budapestet az oroszok ellen és a csikorgó hidegben a Duna jegén átbotorkálva éjszaka egy szánkón húzta haza a fia tetemét amit a sok behavazott hulla közül csak úgy tudott felismerni hogy mindegyiknek elsöpörte az arcáról a havat, a Bata néni a környék varrónője akihez mindenki odahordta a varrnivalót a Béke és a Petneházy utca sarkára és egyszer voltam nála és bokáig ért a rongyhulladék a lakásában, a kenyérillat a Jász utca-Frangepán u. sarkán lévő pékségben ahová sütni vittük a kenyeret a hosszúkás kosárban amit anyám bedagasztott és hogy azóta is keresem azt a rozskenyérízt amit ott ettem egyszer jártam arra felnőtt fejjel és üveges műhely volt a helyén most meg már a ház sincs meg, a házban lakó lakatos aki beletörte a kapukulcsát a zárba és apámnak kellett helyette megcsinálni, a végrehajtó aki lepecsételte a Rinn néni lakásának ajtaját de a Lali a fia bemászott a pici fürdőszoba ablakon és kilopták az értékeiket a foglalás elől, az Emma néni akinek sokjegyű szám volt tetoválva a karjára de amikor kérdeztem miért senki nem akarta nekem elmondani, az ebéd amit mindig megettem az első emeleten a verandás lakásban lakóknál és csak felnőtt fejjel tudtam meg hogy anyám és a Nene vitték mindig fel mert otthon nem ettem volna meg, az orvosi vizsgálatok ha az ember megbetegedett a körzeti orvos Gátai doktornál ami akkoriban még úgy volt hogy felváltva mentek be férfiak és nők ötösével és ott mindenki elmondta mi a baja és az orvos meg vizsgálta és a többi addig vetkőzött vagy épp öltözött és hallotta ahogy a másik épp bevallja hogy mi a baja szóval nem volt személyiség jog meg titok és a Gátai meg azt mondta a bácsinak hogy miért olyan sovány nem zabál maga?, a borbély a Jász utcában akit utáltam mert ahányszor csak elvittek hozzá nyiratkozni mindig tele volt  a gallérom szúrós apró hajszálakkal, a két ötven filléres gombóc fagyi amit  a kitűnő bizonyítványomért kaptam a Béke tér sarkán szembe a Tanácsházával a cukrászdában, anyám története a nyilas szomszéddal aki amikor meglátta az amerikai bombázó köteléket az égen beszaladt a pisztolyáért miközben (ahogy anyám mondta) a gépek "a pokol faszában magasan" fent csillogtak az égen vagy százan de mondta a nyilas hogy nemsokára jönnek a németek a csodafegyverrel ami olyan mint egy elemlámpa csak rá kell irányítani a repülőkre és azok lezuhannak, hogy utólag mennyire bánom hogy általánosban nem mentem az iskolazenekarba de még karénekre sem mert olyan "buzis" dolognak tartottam és szégyelltem pedig Nemesszeghy Aurél tanár úr kezei közül olyanok kerültek ki mint a Tomsits Rudi trombitás, vagy Kállai Kiss Ernő a klarinétkirály (első eggyel alattam, másik néhány évvel felettem járt a Gömb utcai suliba)  és biztos eszembe jut még egy sereg szilánk, de egyszer minden véget ér így ez a hat fejezet is, melyben igyekeztem felidézni a személyemet érintő 1901-től 1963-ig tartó időszakot. A folytatás már a felnőttkorom története lesz, a megírása meg a következő télen. Szóval egy év szünet ismét az emlékezetblogban. Még annyit, hogy eredeti teveim szerint 80 évig fogok élni (na jó most hozzáteszem, hogy legalább),addig vettem meg a téli tüzelőt is tavaly, szóval befejezem az emlékezést is addigra. Nem tudom mennyire volt érdekes amiket összehordtam ahogy a statisztikából látom néhány százan legalábbis belenéztek, rákattintottak minden fejezetre, amitől tartok PONT akiknek írtam, a gyerekeimnek, nem sok figyelmét keltettem fel, de TALÁN majd egyszer ha én már nem leszek, de az Internet még lesz... talán.