Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor első rész.
Hát nem születtem valami daliásnak, három kiló alatt volt a súlyom de 50valahány centi felett volt a hosszúságom, szóval sovány voltam mint az agár, de hát mitől is lettem volna "szép dundi" csecsemő, anyám az 165 cm-es testmagasságához képest terhesen volt 43 kiló... nem volt mit enni. Viszont akkora hajam volt, hogy a "madám" kakastaréj frizurát fésült belőle, miután lemosták rólam a glazúrt. Itt amikor néhány hónap múlva elvittek fényképészhez, már szerintem egészen tetszetős vagyok.
Anyámnak egy rövid ideig volt csak teje, ahhoz, hogy szoptatni tudjon, megintcsak rendesen táplálkoznia kellett volna, de hát nem nagyon volt mit. Én meg még a fogatlan számmal nem ettem a lófasírtot, tápszer meg nem létezett pár hónappal a háború vége után, nagyon úgy nézett ki, hogy éhen fogok halni. Nagy szerencsémre volt egy kecske valahol nem messze, kipróbálták rajtam a kecsketejet vízzel hígítva. Úgy tűnik működött, ha holnap meghalok már akkor is megérte. A megoldás annyira jónak bizonyult, hogy anyám régi kolléganőjének második fia, a Felker "Dodó" is tejtestvérem lett, mert anyjának, a Szilveszter Mancinak is elapadt a teje. (akik figyelmesen olvasták az emlékezetblogot emlékeznek tán a nevekre) Szoktam emlegetni, hogy ezt a makacs, konok természetemet a mostoha "anyatejjel" szívtam magamba, merthogy nem tudom mennyire köztudomású, de a kecskék nagyon öntörvényű állatok.
Szüleim roppant boldogok voltak a jöttömtől, anyám agyon kényeztetett, a széltől is óvott, nálunk állandó vendég volt a Kovács doktor a gyerekorvos, ha bármi gyanúja támadt a mama már hívta, mesélte, hogy sokat sírtam. Mondta az orvosnak, hogy biztos fáj a hasam, mire az visszakérdezett: "Mér' mondta magának? Unatkozik, adjon neki egy újságot!" Beoltottak minden ellen ami ellen csak lehetett, emlékeim szerint amúgy nem voltam beteges, viszont pokolian rossz evő voltam. Talán mert állandóan tömtek. Egyszerűen nem érdekelt a kaja. Ültem az asztalnál mert muszáj volt, berakták a számba az ételt, rágtam, de nem nyeltem le. Ez persze abból az időből volt amire már visszaemlékszem, tehát olyan 4 éves korom után. Arra már csak a legendáriumból emlékszem, hogy mindenféle trükköket találtak ki a táplálásomra pelenkás koromban. Nagyon érdeklődő gyerek voltam és minden jobban érdekelt az evésnél, ezért a figyelemelterelést alkalmazták. Felraktak például egy lakatot a partvis nyelére és azt lecsúsztatták a másik végére a nyél megdöntésével. Én persze szemmel követtem és amikor bámultamban a koppanásnál eltátottam a számat, akkor gyorsan beleraktak egy kanál ételt. Már iskolába jártam, de az étkezés még akkor is egy tortúra volt. A Nene annyira automatikusan mondta ebédnél percenként, oda se figyelve, hogy "egyél Vili!", hogy akkor is mondta amikor már rég üres volt a tányérom, mert kivételesen nógatás nélkül is ettem. Ha valaki jött látogatóba, rendszerint hozott valami apró ajándékot. Ilyenkor elhangzott a "Na mit hoztam neked?" nyálas, felnőttes kérdés (de utáltam, ahogy azt is, hogy "jé hogy nő ez a gyerek, ilyenkor látszik hogy öregszünk", ezeket annyira megjegyeztem, hogy SOHA nem mondom), azonnal kérdeztem "Ennivaló?", ha a válasz igen volt, már pucoltam el onnan. A másik amit utáltam az öltözködés. Most amikor nézem a régi gyerekkori képeket, valóban borzalmas gúnyákat adtak rám. Persze erre is megvolt a magyarázat, a takarékosság. Néhány hónap alatt kinőttem mindent, tehát úgy vásárolták a ruháimat, hogy "jövőre is jó legyen". SOHA nem felejtem el anyám szavajárását, ha valami borzalmasan nagy volt nekem, mindig azt mondta rá, "jó komplett".
Másfél éves koromban lágyéksérvet kaptam. Anyám persze kétségbe esett, különösen amikor az orvos megállapította, hogy ezt operálni kell, a Róbert Károly körúti kórházban csinálták, ahol születtem. Egészen megdöbbentő, hogy emlékszem az egészre. A kórházra, a műtőre ahol felraktak az asztalra, szembe ablak volt és nagy fényesség a lámpáktól és hogy az arcomra tettek egy rossz szagú rongyot (igen akkor még éterrel altattak) és hogy fekszem az ágyban és nem tudok mozdulni, mert homokzsákokat raktak rám, hogy maradjak nyugton. Hamar gyógyultam, de apám szerint míg előtte egy jómozgású élénk kisgyerek voltam, utána sokkal lassabb, esetlenebb lett a mozgásom.
Az állandó erőszakos etetés ellenére nem lettem kövér, amikor már jobban volt mit enni, mindig uzsonnáznom kellett, amit gyűlöltem, mert meleg tejet és vajaskenyeret kaptam, mindkettőt utáltam, hideg tejet kértem, de annyira rettegtek hogy megfájdul tőle a torkom, hogy azt mondták "csak egy kicsit melegítem meg", ami persze nem volt igaz ( mért hiszik azt a felnőttek, hogy a gyerek hülye és mindent elhisz?) meleg volt és undorító, néha bőrrel a tetején, a vajat meg gyűlöltem, de anyám kategorikusan kijelentette, "márpedig vajat enni kell, mert a zsidók is azt zabálják, és ők aztán tudják mitől döglik a légy". A meleg tej ellenére állandóan fájt a torkom, már ott tartottak, hogy kivetetik a mandulámat, de közben valahogy megnőttem és attól kezdve csakis jéghideg tejet iszom, amit szeretek, ahogy miután nem volt muszáj enni, a vajat is megszerettem, de csakis mindkettőből a legzsírosabb fajtát. És olyan 12 éves korom óta soha többé nem fájt a torkom. Viszont az evés a mai napig nem különösebben izgat. Ha éhes vagyok eszem valamit és az se érdekel ha egy hétig ugyanazt mert az van itthon. J Töltött káposztát csinált egy nagy fazékkal Karácsonykor, tegnapelőttig azt ettem minden nap ebédre.
Anyám álma egy szép kövér egészséges engedelmes gyerek volt. Az általános iskolában minden évben volt orvosi vizsgálat, testsúlymérés, magasságmérés, hajban bogarászás tetű serkéket keresve és általános orvosi véleményezés, amit bediktáltak az illető kartonjára. Otthon elmeséltem egy ilyet és mondtam, hogy rám azt mondta az orvos "egészséges, jól fejlett, közepesen táplált". Na EZ a "közepesen táplált" olyan volt az én anyámnak mint egy súlyos becsületsértés. Hogy az ő gyerekére ilyet mondtak! Azt hiszem ettől kezdve kétszeres erőfeszítéssel kínzott az étkezésekkel. Az engedelmességgel azt hiszem nem volt baj, legalábbis az angyalföldi sokgyerekes családokhoz képest, ahol a gyerekek kevés gondoskodást, ám annál több verést kaptak, ennek ellenére rosszak voltak mint az ördög. Én, szerintem, kifejezetten jó gyerek voltam, csak rendkívül élénk volt a fantáziám. Mindig alkottam valamit az elérhető dolgokból, azzal a kevés játékommal amit a szüleim megengedhettek maguknak, illetve hát nekem (meg ami kapható volt, mert a játékboltban leginkább nem volt más mint Rákosi kép a falon), nem azt játszottam amire valók, hanem kitaláltam egyéni alkalmazásokat. A mostani eszemmel azt gondolom, hogy az hogy egyedül voltam, alapvetően határozta meg a természetem fejlődését. Mindig magányos, a magam feje után menő voltam és az is maradtam a mai napig. Ez gyakran okozott ellentétet anyámmal, mert a határozott véleményemet mindig közöltem, sose sumákoltam, pláne hazudtam, és nem kerestem a külön utakat. A szokásos felcsattanás (ezt se felejtettem el soha) mindig az volt "Ez a hülye kölök már megint azt hiszi hogy..." Nem mondom, hogy nem neki volt soha igaza, sőt biztos, hogy gyakran volt hibás a gondolkodásom, de biztosan nem az egy gyerek menedzselésére a leghelyesebb út, ha csak parancsokkal motiválja az ember. Neki megvolt a határozott elképzelése, ahhoz igazodjon mindenki, puntum! Nekem például azért nem lehetett biciklim, mert még jóval a születésem előtt apámmal autóztak valamerre és megláttak egy balesetet amiben agy kerékpárost elütött egy autó. A fiú ott feküdt holtan a vértócsában. És akkor az én jövendőbeli anyám megfogadta, hogy ha gyereke lesz annak SOHA nem lesz biciklije. Nem is lett, az első saját biciklimet közel negyven éves koromban vettem, autóm előbb volt . Viszont szerettem volna biciklizni, ezért ha kaptam néha kölcsön, vagy a Röppentyű utcai "Király" egykori versenyző kerékpár kölcsönzőjéből néha kivettem egy gépet, többnyire összetörtem vele magam. A vezénylés szigorú volt. Minden Karácsony előtt anyám összeszedte a játékaimat, mert "azokat már úgyis meguntad, hisz sose játszol velük", a kedves könyveimet "mert azokat már úgyis kiolvastad", kivitte a "tangóra" eladni és újakat vásárolt nekem belőle, ami persze pénzügyileg rendkívül racionális döntés volt, továbbá az én játékaim soha nem árasztották el a parányi házmesterlakás padlóját, mert minden befért egy eredetleg szemétláda célú, kb 0,6 x 0,5 x 0,4 méteres ládába, amibe minden nap el kellett pakoljam őket. De megintcsak mai eszemmel, az én villámeszű okos anyámnak nem tűnt fel az, hogy mennyi lehetőség lett volna a bennem rejlő, kétségtelen a rengeteg olvasás iniciálta széleskörű érdeklődés kibontásában. Ő éppen ellenkezőleg, a szürkeségbe, a másokhoz való mindenben hasonulásban, a "csak nem kilógni a sorból"-ban látta a jövendőbeli érvényesülés zálogát. Talán a túlságos féltés rettentette vissza attól, hogy egy kicsit szárnyalni hagyjon. Persze nehéz idők álltak mögötte és nehéz időkben is éltünk.
Egyszer mesélte, épp a Rákosi vezette feltörekvő kommunista párt tartott választási naggyülést, ő épp arrafelé tolt engem a gyerekkocsiban én meg elkezdtem vernyákolni, hogy adjanak nekem is a kis, hurkapálcikás papír zászlócskákból, amiket a résztvevők lengetnek, ő meg mondta valakinek, hogy adjanak már nekem is egyet, mire kioktatták, hogy az csak annak jár aki részt vesz a "szimpátia tüntetésen". Az én nagypofájú anyám meg közölte, hogy "nahát nemrég még Cianot, megy Ducét éltették, mindig lengetnek zászlókat, mit számit az?"... csak később jutott eszébe, hogy nem volt egészen veszélytelen már akkoriba ilyeneket mondani.
Nem jártam óvodába és egyetlen gyerek voltam, nem voltak testvéreim, tehát hiányzott a közösségbe szokás. Amikor iskolába kerültem, mai eszemmel már pontosan tudom, hogy abszolút iskolaéretlenül, de ennek akkor örült mindenki, hogy a júliusi születésemmel pont beférek az 1951 szeptemberi iskolakezdésbe, merthogy "évnyertes vagyok", egy olyan világban találtam magam amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Állítólag az első nap után megkérdezték milyen volt az iskola, mondtam, hogy "jó, jó, de holnap már nem megyek". Kezdetben felváltva kísérgettek a "hosszú" úton a Nenével ( most megmértem a Google Earthön, olyan 600 méter a Csata utcai általános iskoláig), aki gyakorlatilag nálunk lakott, csak aludni járt esténként haza a Petneházy utcai lakásába, az osztálytársaim irigyeltek is érte, hogy "neked két mamád van". Apám volt, hogy egész héten nem volt otthon, a Zsírhivatalban (igen, ilyen tényleg volt, akkoriban is megvolt az akkori bolsevik kormánynak a maga szuverenitás mániája) dolgozott mint teherépkocsi vezető, az országot járta és a kötelező beszolgáltatások során összegyűlt, zsírpapírba csomagolt, beládázott sertészsírt szállította Budapestre. Mivel alig volt otthon, velem nem sokat foglalkozott, ott volt arra anyám és a Nene, akik anyáskodtak felettem.
Néha hozott haza egy motorkerékpárt és elvitt egy körre, akkoriban a jogosítvány nem volt olyan szinten szakosított, szóval mint hivatásos sofőr arra is jó volt. Néha, amikor már nagyobb voltam, időnként elvitt különféle múzeumokba, azokat ő is nagyon szerette, sétáltunk és beszélgettünk emlékszem azt mondta a mai világban semmivel se leselkedik kevesebb veszély az emberre, mint az ősemberre a vadonban, csak most a veszélyek másfélék. Akkoriban nem értettem ezzel egyet, de mostanra azt gondolom igaza volt. Kevés beszédű ember volt, öreg korára meg még arról a kevésről is leszokott, csak már felnőtt fejjel értettem meg, hogy anyám egyre jobban elsárkányosodott, ő meg nem ellenkezett, inkább ráhagyta, jobb a békesség, csak néha jegyezte meg a foga közt, hogy "állandan böstörögsz".
Engem soha nem ütött meg se apám se anyám. Szerintem nem volt rá szükség, meg ők se olyanok voltak. Az iskolában viszont kezdetben sokat verekedtünk. A kihúzható tolltartó fedele volt a fegyver amivel egymást ütöttük, de én jó gyerek voltam és elhittem a tanítónéninek, hogy ezt nem szabad, ezért leálltam. Ez hiba volt. A többiek akik sokan voltak testvérek, meg otthon is ütötték őket, ezt a gyengeség jelének vették és hát nem fogták vissza magukat. Mert amúgy a tanerők nem sokat törődtek velünk, ha órán rendben viselkedtünk. Márpedig azt muszáj volt. Órán a hátunk mögé dugott kézzel kellett ülni, aki elővette a kezét ha éppen nem kellett papírra, füzetbe írni vele, vagy más kötelező tevékenységet végezni, már kapta is a körmöst, ami az összeszorított ujjhegyekre mért csapás volt vonalzóval. Beszélni csak ha kérdeztek. Ezzel nekem különösen bajom volt, mert megszoktam otthon, hogy mindenbe belepofázok. Anyám és a Nene sokat mesélt, magyarázott nekem, sokkal többet tudtam a világról mint általában a többi vadóc kölök. A tanerő előadásába is gyakran belepofáztam csak úgy spontán, ez nem mindenki elvárásainak felelt meg, egyik tanítónéni, nevére nem emlékszem, ki is pécézett magának és kifigurázta, hogy én mindenbe mint a kiscsirke bele "kotyogok". Az osztályban mindenkinek van valami csúfneve az enyém ettől kezdve a "Kotykoty" volt, még a technikumba is elkísért. Visszatérve a verekedésre, egy gyerekközösségben mindig is az erő az ami tiszteletet ébreszt. Ráadásul jó tanuló voltam, az egyik legjobb az osztályban, ezt is le kellett rajtam verni, még azokat se tartotta vissza az agressziótól, akik amúgy a házi feladatukat reggelente rólam másolták. Ekkoriban lettem egy időre zsidó. Akkor még nem tudtam mi az, de elkezdtek zsidózni a többiek. Merthogy otthon biztos mondták nekik, hogy ha én jó tanuló vagyok, akkor biztos zsidó is vagyok. Amikor otthon megkérdeztem hogy van ez és mi is vagyok, akkor mondtam nekik, hogy református vagyok, ezt gondolom ők is megkérdezték otthon, hogy micsoda, mert amúgy a Béke téri katolikus templomba jártak ministrálni, ettől kezdve már csak azért vertek mert szemüveges voltam és jótanuló. Nem volt egy vidám gyerekkorom, ma már tudományos elmélete van a gyerekkori abúzusnak és következményeinek, akkor a kutya se törődött ilyesmivel, nekem meggyőződésem, hogy bár akkor nagyon rossz volt, de a jellemfejlődésemnek nagy hasznára vált, hogy felnőttkoromra néha túlzottan is magabiztossá tett az elviseltek túlkompenzálása és az érző megközelítése mindenfajta elnyomásnak, erőszaknak.
Megtanultam például, mennyire erőviszonyfüggő az igazság és a jog. Eleinte mindenki úttörő volt az osztályban, a kisdobos mozgalom majd az azt követő úttörőség csak később lett kitalálva, és nekem az anyám elmagyarázta, hogy az úttörők azok tulajdonképpen azok a tudósok, felfedezők voltak akiknek az emberiség a fejlődést köszönheti. Na ezt a frissen szerzett tudást másnap tovább adtam az osztálytársaimnak, akik ezért kinevettek, hazugságnak tartották, és mivel sokan voltak és erősek, így nekik volt igazuk. Hasonlóan felsültem azzal a képtelen elméletemmel is, hogy minden atomokból áll, mert ha ez igaz lenne, akkor amikor valaki egy éles baltával fát vág akkor az atomnak is szét kellene hasadni, márpedig mindenki vágott már fát és mégse volt atomrobbanás. A jog meg olyan, hogy lehet, hogy nekem van uzsonnám, de joga megenni meg annak van aki az erősebb. Verni a tanárok is vertek minket mint a répát, már persze ha rászolgáltunk, én soha. Van néhány név a terrorista osztálytársaim közül, ilyenek mint a Gólik, Susik, egyszer rákerestem a Googleban, hátha megtalálom valamelyiket és jól elverem így 70 év késéssel, de elenyésztek. Volt egy a Dömötör, már eleve hozzánk bukott túlkoros, aki azzal dicsekedett, hogy a bátyja aki börtönben ül olyan erős, hogy széthajlítgatja a rácsot. Ez persze nettó hazugság, már akkor is sejtette mindenki, de mivel az erőből szólt, így igazságként fogadtatott el. Hát ennyit a jogról és az igazságról, ha azt spontán érvényesülő többségi demokráciába, ami egyértelműen a hülyék diktatúrája, helyezzük.
Másodikos voltam amikor meghalt Sztálin. Nagy volt a felhajtás, amikor temették, Magyarországon is leállt az élet, megálltak a járművek az utcán és egyéb ilyen marhaságok, nekünk is ha jól emlékszem egy percig (de lehet kettő is volt) kellett vigyázzban állni és rászóltak arra aki mozgott. Mindeközben az egész ország ujjongott, de legalábbis az apám, aki nem volt ugyan "ellenzéki", mint szocdemet, aki annakidején amikor éhezés volt és nyomor, reménykedett valami proletár mennyországban, belépett a pártba és a két párt egyesülésekor automatikusan beterelték a kommunisták közé, az ő "ellenállása " annyi volt, hogy amikor kórusban kellett zsolozsmázni, hogy "éljen Rákosi" ő mindig azt mondta, "féljen Rákosi".
Mert amúgy mindenki félt. Valós volt a "csengőfrász", ha éjjel csengettek és ki kellett menni kaput nyitni, gyerekként éreztem a levegőben a rettegést, hogy vajon kiért jöttek a házban. Ahogy korábban egy nyilas, úgy most egy ÁVÓ-s lakott a házban, azt hiszem börtönőr volt, volt egy nagy farkaskutyája, az akkor is húst evett alighanem a rabok kosztjának rovására, amikor mi jó ha hetente csak egyszer láttunk húst a tányérunkban. Viszont talán miatta úszta meg a ház, hogy senkit nem vittek el belőle azokban a nagyon rossz években.
Bár nem volt fürdőszobánk, ott volt a mosókonyha, ami ugye házmesteri felügyelet alatt állt. Volt benne egy mosóteknő állványon, egy nagy, tűzhelybe épített kondér, ami alatt aki épen mosott, a saját tüzelőjével joga volt vizet forralni a mosáshoz és volt egy külön szárító helyiség fregolival. Hetente egyszer itt fürödtünk, vagy ha a mosókonyha netán foglalt volt akkor a Rákos patakon túl a Tripoliszban volt egy kádfürdő, ahol valamennyi pénz ellenében az ember kapott egy kis darab szappant, egy gyékénypapucsot, törölközőt és egy cellát, benne egy kád meleg vízzel, oda is jártunk. Én mivel ennél többször összekoszoltam magam, különösen gyerek koromban, az előszobában a nagy lavórban "fürödtem". Ezzel anyám soha nem volt megelégedve, mert szerinte mindig nagyobb tócsát csináltam mint ami indokolt volt, megjegyzem lehet bennem van a hiba, ezzel minden csatolt barátnőm, feleségem ugyanígy volt és van, "ahol te fürdessz ott minden úszik".
Esténként a "Szabdeurópát" hallgattuk és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ezt tilos és kussolni kell róla, ahogy arról is, hogy néha megjelent a házmesterlakás ajtajában valami lerongyolódott katonaruhás ember, akit anyám, vagy apám ha épp otthon volt, bevitt a mosókonyhába, befűtött az üst alá, ahol az aztán megfürdött és elégette a ruháit, helyette kapott civil ruhát az apáméból és szigorúan meghagyták, hogy erről egy szót se senkinek, különben apát elviszik. És az, hogy "elviszik" az egy olyan, önmagában borzalmas szó volt, ami semmiféle magyarázatot nem igényelt.
Folytatása következik.
