Tegnap nehéz napom volt. Pedig voltaképp semmi fizikai tevékenységet nem végeztem, mégis úgy zuhantam be az ágyamba mint a kő, ráadásul már éjfél előtt, ami emberemlékezet óta nem fordult velem elő (gyakran éjjel 2-3 óra van, mire kivonulok a hajóra aludni), de még úgy is holtfáradt voltam, hogy előtte szófán a házban átaludtam a TV híradót és utána még vagy egy órát. Korán keltem, mert a szántóföldi rituális kutyafuttatás után már a nyolctizes HÉV-vel Budapest felé zötyögtünk J-vel. Ez a nap az ̶ö̶r̶d̶ö̶g̶é̶ egészségügyé volt.
Most itt tartok egy szünetet ( milyen szomorú, hogy erre pont március 15.-én a szabadság ünnepén kell sort kerítsek), mert ami következik, arra ígéretet tettem valakinek, akit a történetben személyiségi jogi okokból csak "Bulldog doktornő"-nek fogok nevezni, hogy mielőtt kikerül ide, előtte elküldöm neki és a hozzájárulást kérem a közléshez. Mert bár nevek és pontos helyszínek nem lesznek, de ha valaki mégis veszi a fáradságot a nyomozásra, a résztvevők esetleg beazonosíthatók és nem szeretném, ha bárkinek is kellemetlensége lenne belőle. Ami a szomorú, hogy az ilyesfajta óvatosság Első vagy Nagy Fülkeforradalmár hatmillió félkegyelmű kegyéből (3 millió rászavaz, három meg nem megy el szavazni mert olyan tapló, hogy a saját sorsát is leszarja) második uralkodásának tizenharmadik évében egyáltalán nem indokolatlan. Én persze beazonosítható vagyok, de engem már nem zavar az ilyesmi. Az életemet leéltem, nincsenek már túszaim akik örökösen kinövik a cipőjüket és szeptemberben iskolába kell indítani őket, olyan felelőtlenül élhetek, ahogy csak úri kedvem diktálja. Ha valaki úgy gondolja, hogy az öregkornak nincsenek előnyei, nos ez azért maga a szabadság. Azt mondhatom amit gondolok és csak azt csinálom amihez kedvem van. Szóval megírom a délelőttöt és ha megjön hozzá a jóváhagyás be fogom rakni ide a blogba. Addig hallgassátok a többit.
Kijőve az intézményből, tömegközlekedtem, hogy csatlakozzak J-hez aki a papájához ment szokásos heti pátyolgatásra a Peterdy utcai "otthonba", amit én csak aggok házának hívok. Papa, aki csak tíz évvel öregebb nálam nagyon örült nekem, de én valahányszor odamegyek .....hát mit mondjak... MINDENT meg fogok tenni, hogy ne jussak ilyen helyzetbe. Nincs az intézménnyel semmi bajom, az ott dolgozók mindent megtesznek ami tőlük telik, de azt, hogy ágyban fekve mozgásképtelenül, bepelenkázva töltsön az ember éveket, én nem nevezem életnek. Nem akarom így befejezni. Remélem lesz annyi erőm, hogy ha oda jutok, befejezzem valahogy a saját akaratomból.
Hogy valami pozitív is legyen, a Keleti pályaudvar közelében a Bethlen Gábor utca sarkán lévő utcai könyvesbódé előtt elsétálva láttam, ahogy a kirakott használt könyvek turkálója körül tucatnyian, zömmel fiatalok, válogattak a 350 forintos, tehát mai szemmel a régi "olcsókönyvtári" könyvek árszintje könyvek közt. Szóval IGENIS az emberek olvasnak. Talán mégse egészen reménytelen a jövő.
( a kép csak illusztráció, hogy mégse legyen olyan sivár a mai lap)