Szeretem a régi filmeket. Nemcsak az örök Charlie Chaplint, de szinte mindent. Mostanra az ifjúságom filmjei is alaposan "régiek" lettek, ahogy én is. Mostanában Columbot nézek. Láttam valamennyit már, tudom a végét, de mégis örvendezve várom, hogy a csetlő botló, gyakran kissé túlságosan is esetlen, bugyutára formált hadnagy a végén mégiscsak behúzza a csőbe a bűnöst. Úgy látszik ahogy öregszem úgy leszek egyre gyermetegebb. Az is szokásommá vált, hogy ahogy nézem a régi sztárokat, közben az okostelón guglizom az életrajzukat, mert érdekelnek, mostanában főleg az, hogy élnek e még és ha már nem, hány év adatott meg nekik. Ahogy nézem legtöbbjük már nem él, pedig aligha lehetett anyagi akadálya az orvosi kezeléseknek, de sokuk még a hetvenéves kort se élte meg, de még az ennél korosabbak legtöbbjét is túléltem már. Sokat foglalkozom a korommal, talán túlságosan is sokat, ez nem tudom mennyire természetes, de mindenesetre gyakran gondolok rá, hogy "mennyi lehet még hátra", érdemes e még ebbe, vagy abba belekezdenem "erre a rövid időre" és főleg, hogy mennyire lesz nyomorult a vége. Érdekes, miközben egyáltalán nem félek tőle. (azért ez utóbbi nem egészen igaz, amitől nagyon félek az az öregkori elhülyülés)
Szóval a legtöbb sztár már rég nem él, édesanyám ifjúkori ideáljának Clak Gable-nek még a hatvanadik születésnapját se sikerült megélnie. De tegnap nézem a "Gyilkosság tervrajz alapján" (Blueprint for murder)-t és benne az egyik hölgyszereplőt, a csodálatos Janis Page-t. Na ő az üdítő ritka kivétel, az egykori énekes, színész és "pin up girl" akinek a második világháborús USA bombázógépek oldalára festették fel az intim fehérneműs képeit a szerelők, holnap lesz 100 éves!! Egy élő tanú Holywood történelméből! Ilyen volt
Ilyen lett.
Szóval őt kell életkorban utolérjem.