Délután 2-re ez volt az állapot.
( a lábak függőlegesek, csak a kamera objetívje torzít "dongásan" természetszerűleg)
Bevallom, soha a büdös életben nem csinálok még egy ilyet. Túl nagy munka volt a 12 könyökfa, szinte 24 különböző állásszögű végének kifaragása. Eleve ELVILEG a fele a tükörképe a másik felének, tehát elvileg se egyforma, de miután a fa nem műszeripari alapanyag, milliméteres különbségek már ebből is adódnak, de a hatszög se volt matematikailag pontos, amit a valaha működött kőműves lerakott alapnak és igazodni kellett hozzá, szóval elképesztően macerás volt szépen megcsinálni a 12 karpántot. De nem hibáztam. De ha még egyszer kellene ilyet csinálnom, valami egyszerűbb megoldást választanék, inkább collos deszkából kívülről-belülről rálapolnék 45 fokban egy-egy fogófát és 2-2 100-as szöggel hozzászögelném a lábhoz, illetve a szelemenkoszorúhoz. Statikailag ugyanilyen jó lenne és nem lenne csúnyább sem. De hát az ember mindig utólag okos. Visszanézve a naplóban, egy hét ment rá erre a munkára és ráadásul ebben a pokoli hőségben. Azzal vígasztalom magam, hogy "amibe nem halsz bele attól megerősödsz". Nos ez most egészen igaz, egy hete még elég rossz volt az erőnlétem, mostanra határozottan rendbejöttem fizikailag. Ha optimistán mérlegelek, a hangom is javult valami keveset, az a horgász akivel pár napja beszélgettem a reggeli séta során, megerősítette, hogy szerinte is javult a beszédem. Most, hogy elmúltak a támdeszkák, a hosszú alumínium létrával is be tudtam állni leszedni a nagy fenyőfáról a "Tengerész" (rajtszám C 13), szegény, egykori kedves, mára szomorúan kimúlt saját építésű hajóm horgonykötelét, amivel a koszorút a magasba csigáztam.