Nemrég írtam valamit egy tengerész Fb. oldalra, amire egy volt kollégám (akinek amúgy egy bejegyzésére írtam quasi válaszként azt a "valamit"), felszólított, hogy máshova is írjam meg, ahol többen olvassák, merthogy olyan jó. Hát nekem csak ez a blogom van, amit olvasnak ahányan olvasnak, nem számítok "influencer"-nek ezzel a néhány tucat olvasómmal, de hát nekem csak ez van, a celebséghez több kell mint ami én vagyok, ezért csak itt tudom megosztani. De ahhoz, hogy folyamatában érthető legyen miért is írtam amit írtam, előbb ide kell idézzem az ő megszólalását.
Feleségek, menyasszonyok, barátnők
„Mindig annak a nehezebb, aki otthon marad!”
Nehéz és kényes téma. Nemrégiben kaptam ledorongolást, miért nem írok a hozzátartozókról? Megpróbálok csínján bánni ezzel a kérdéssel.
Vegyünk egy példát: hadd fogalmazzak nagy általánosságban, nehogy valamilyen hasonlóságot véljen valaki is felfedezni a való élet és az itt leírtak között. Férfiember vagyok, nem tudok a szebbik nem agyával gondolkodni. Amit, - mint egy hímsoviniszta - gondolok erről a témáról, azt iratom le a szebbik nemhez tartozó leányommal. Vegyünk egy példát: az ember leánya úgy-e megismerkedik egy jóvágású, délceg ifjúval, aki a tengert járja, külföldi cigarettát szív, jó olasz, spanyol cuccokat hord, a dolláros boltban szerzi be a fogyasztási cikkeket, hazatérvén majd’ felveti a pénz, szórakozásra, jobb éttermekre is futja, ne adj Isten, nyugati kocsival fuvarozza szíve hölgyét. (Félreértés ne essék, a hetvenes évekről írok.) Lehet ennek az embernek ellent állni? Persze, hogy nem! Sürgősen bele kell szeretni. Így telnek a hónapok, hetek, napok, amikor érkezik egy fránya távirat: tengerészünk jelenjék meg a Mahart központban, vegye fel útlevelét, menetjegyét, napidíját, és induljon el mondjuk Triesztbe. A pályaudvaron várakozás, bőröndök, matrózzsákok halmai, kollégák, ideges, semmitmondó beszélgetések - már itt sem vagyok, de még ott sem -, hozzátartozók, feleségek, pityergő gyerekek; talán akkor döbben rá a leányzó először, mit is jelent egy „vizenjáró” ember társa lenni. Vonat el, hölgyünk haza - immáron egyedül. És jönnek a hetek, amire megérkezik az első levél - szerencsés esetben még a hazautazók hozzák -, melyben tengerészünk elpanaszolja, hogy oly’ nehéz volt elhagynia a hölgyet, az otthont, és milyen gyötrelmek várnak rá a hajón, milyen rossz állapotban van a bárka, mennyi a nemszeretem ember…, egyszóval: minden rossz! Mit lehet egy ilyen levéllel kezdeni? Elolvasni és válaszolni. De hova? Emberünk ugyan megírta, merre hajóznak, szerencsés esetben címlistát is küldött, megadta a forgalmi osztály telefonszámát, ahol érdeklődhet a potenciális tengerész-ara, így szépen megírja a levelet, majd postázza, és várja a választ, ami jó, ha egy-két hónap múltán megérkezik. Teljesen idejétmúlt, már régen megoldott problémákat felvetve, és mellesleg lángoló szerelemmel teli sorokkal. Megkapta-é, és mikor az emberünk a levelet, vagy csak bolyong a világban, küldözgetik az ügynökségek a fránya hajó után, ami nem hajlandó ott és akkor lenni, mikor az iromány megérkezik. Szerencsésebb esetben sikerül egy-egy rövidebb telefonbeszélgetés, semmitmondó témákról: „Hogy vagy?”, „Mi újság?” - no erről jobb, ha a marinájó néha nem is értesül. Ha emberünk grafomán, ontja a leveleket, írja az élménybeszámolókat - merre járnak, mit látnak, mik a tervei a jövőre nézve, - és kezd a leányzó orcája elkomorulni. Mégsem olyan rossz azon a sokat szidott hajón? Közben ő dolgozik, tanul; fiatal lévén jár szórakozni is, ismerkedik nem olyan délceg, de otthon lévő fiatalemberekkel… kezd terhessé válni az a tengerész, aki a távoli vizeket járja, ki tudja, milyen hölgyek ágyában köt ki; de legfőképpen: nincs otthon! Ettől függetlenül a levelek jönnek és mennek, bekövetkezik a várva várt pillanat, 6-8-10 hónap után haza eszi a fene ezt a csavargót! Ismét pályaudvar vagy repülőtér; alig lehet megismerni emberünket: szakállt növesztett, hajat vágatott, kis pocakja eltűnt, vagy éppen előjött - igencsak megváltozott a kifakult emlékképekhez képest. Zsákja, bőröndje tele a nyugati világ kincseivel, amit szíve hölgyének lábai elé szór. Következnek a mézes hetek - ha van rá lehetőség, alig kelnek fel az ágyból -, minden nagyon szép, nagyon jó. Közben ott az a torokszorító érzés: nemsokára minden véget ér, tengerészünk ismét eltűnik a balfenéken. És netán, ha frigy lesz ebből a kapcsolatból, legközelebb már egy, a házasságot még alig ismerő asszonyka pityereg a repülőtéren. Talán szerencsésebbek azok, akik asszonyként engedték el férjüket hajózni? Lehet. Ők már ismerték azt az embert, aki hajóra szállt. Kevesen voltak ilyenek, de voltak.
Többször is hallottam már, ha problémák merültek fel: tudta a leány, hogy kit választ; tudta, hogy mit vállal! Dehogy tudta! Addig a pillanatig, amíg a férj, élettárs, barát - lehet választani - el nem indult az első útra, addig csak találgatnak, milyen lesz, milyen lehet a távollét? Nincs egy segítő társ, a problémák tömkelegét egyedül kell megoldani, ha sikerül. Ez bizony jókora talpraesettséget, bátorságot, önállóságot feltételez. És érkeznek a gyerekek! Újabb gondok és örömök forrásai; szerencsés esetben férjuram hazaérkezik a szülésre, ha nem, a gyermek már lassan járni tanul, mire először megpillantja. Távolról gyereket nevelni, a személyes kontaktus hiányában lehetetlen. Az atya meg csak csodálkozik a hajón, hogy a fenébe nem lehet bizonyos problémákat megoldani, mikor ő pillanatok alatt végére tud járni a dolgoknak? Persze. Ott, a hajón, ahol fogalma sincs, hogy valójában mi is történhetett otthon?
Gyermeknevelés, munka, háztartás vezetése - taposómalom, amibe bele lehet fásulni, fáradni. Öröm az ürömben: a férj néha azért hazaérkezik, hozza a javakat, pár hónapig belekotnyeleskedik mindenbe, megjavítja, ami elromlott, néhányszor berúg a barátaival, romba dönti az asszony gyermeknevelési szisztémáját, mondván: az alatt a pár hónap alatt, amit otthon tölt, hadd ne kelljen fegyelmeznie a csemetéit! Eleinte kicsit idegenként mozog a hazai környezetben, felborítja a már kialakult, megszokott életformát, de azért jó, hogy ott van!
Előbb-utóbb felmerül, mi lenne, ha… ha az asszony is megismerné azt a különös világot, ami férjét odavonzza a tengerekhez. A szerencsésebbje már nászútként kap ilyen lehetőséget, leutazni élete párjához egy viszonylag közeli kikötőbe, és ha nincs különösebb kötöttsége, elhajózni távoli vizekre. Na, most megismerszik az ember alaposan! Egy kabinban összezárva, akár hónapokig. Van, aki jutalomnak kapja, és van, aki büntetésnek érzi; mivel az a fránya hajó végigtáncol a viharos tengeren, alaposan próbára téve azokat, akik nem szokhattak hozzá. (Volt, aki télvíz idején utazott le az Al-Dunához, szállt be újdonsült férjéhez egy hírhedten rossz mozgású hajóra, és hajózott el a viharos vizeken Casablancába, ahol mindössze pár órás rakodás után indultak is vissza ugyanoda, ahonnan elindult. Mondanom sem kell, a tenger nem változott; ugyanaz a szél dúlta a vizeket, mint jövet, szerencsétlen menyecske úgy érezte, ezzel büntette a sors! Semmit nem látott a világból, csak a háborgó vizet, és a kedves férjet. Rosszabb példa: a fiatalasszony beszállt, a hajó elindult, és ment, ment jó pár hónapig. Ugyanis megkerülte a Földet. Bizonyára maradandó élmény volt hónapokat egy szűk kabinban tölteni férjével; nem tudni, azóta is együtt vannak-e, és férjura hajózik-e még egyáltalán?)
Ezeket az utakat megnehezítette, sokszor lehetetlenné tette, ha a gyermekek kicsik voltak. Kisebb hajókon, a Földközi-tengeren még elment a dolog, pár hét, egy hónap még belefért; csemetére vigyázott nagypapa, nagymama, anyós, após, de a több hónapos távol-keleti utakat már csak gyermektelenül, vagy serdültebb csemeték esetében lehetett megkockáztatni. Maradtak helyette a kikötői látogatások, pár nap, pár hét; mikor feleségnek érezhette magát az ember leánya. Ezek inkább bevásárló utak voltak, a férjek bűnbánatot érezve nejükre bízták összespórolt valutájukat, kis kárpótlásként a hosszú távollétért.
Nagy hajókon ritkán fordult elő, hogy nem utazott velünk feleség, élettárs. A hajó mérete, az érdekesebbnél érdekesebb kikötők csábereje nagy volt. Akkoriban eljutni Bangkokba, Szingapúrba szinte lehetetlen volt; csak azok a szerencsés kevesek tehették meg ezt az utat, akiknek a férje ezt a hivatást választotta. Többen rendszeresen visszajártak; akadt olyan feleség, akinek több hajózása volt - gyermektelen lévén -, mint sok tengerésznek. Néha sikerült fiúsítani a lányokat, néha nem. Férfitársaságban csak másképpen mentek a dolgok; bár igyekeztünk lakatot tenni a szánkra, azért néha mégis elhangzott egy-egy cifrább káromkodás a hölgyek jelenlétében. „Hű, a teremburáját!”, „A macska rúgja meg!”, „Ejnye, bejnye!”, „Azt a fűzfán fütyülőjét!”, „Teringettét!” - nem az általunk használt indulatszavak voltak! A lányok szép időben jól elvoltak: fürödtek a medencében, napoztak, olvasgattak, kötögettek, varrogattak, majd este a hajó bárjában társadalmi életet éltek, és hízogattak szépen! Kikötőkben kirándulás, vásárlás volt a program. Némelyiküknek életre szóló élmény maradt egy-egy ilyen út. Mi csak ezt tudtuk nyújtani kárpótlás gyanánt az állandó távollétért. Furcsa házasságok voltak ezek, ennek ellenére, visszaemlékezve kollegáimra, nem volt több a válás, mint az itthoniak között. Sok asszony becsülettel kivárta a férjét, élettársát, vállalta a nehézségeket, felnevelte a gyerekeket. Mások pár év után kerek-perec kijelentették: vagy ő, vagy a hajó! És ilyenkor a férj meghátrált, és beadta a felmondását. Így, belegondolva, minden tengerésznek volt társa, a fiatalabb generációt nem számolva. Mindössze egy agglegényről tudok, aki a negyvenes évei közepén is egyedül volt - irigyelte is őt mindenki! (Puff! - ez egy tockos volt nejemtől!) Jó volt valakihez hazajönni.
Soroljak negatívumokat? Mindnyájan emberek vagyunk, gyarlók. Férjurammal is előfordult, hogy félrelépett valamelyik kikötőben, főleg Távol-Keleten, azzal mentegetőzve, hogy ennek csak egészségügyi okai voltak, feszítette a tesztoszteron; bár néha inkább az egészségük látta kárát. Vonzotta őket a ferdeszemű lányok egzotikuma. Az otthonülő asszonypajtás sem volt ment a csábítás ördögétől! Mindkettőjüknek lelke rajta, ha megtették; sok szemrehányást nem tehettek egymásnak!
Kik választottak minket? Nem meglepő, hogy a központban dolgozó hölgyek is kivetették hálóikat a hivatalos ügyek miatt betérő tengerészekre; nékik legalább volt fogalmuk arról, milyen, embert próbáló egy ilyen kapcsolat. Akadtak, akik külföldről hoztak asszonyt haza: Romániából, az akkori Szovjetunióból - hajjaj, azok az al-dunai kikötők, - akadt, aki Thaiföldről hozott egy ferdeszemű szépséget - és volt kolléga, aki a távoli Guyanából nősült, és él már több évtizede párjával! Hadd legyek jóhiszemű! Ritka volt, hogy a hölgy anyagi érdekekből ment feleségül egy hajózóhoz - lehet, hogy ez is előfordult. Ez mindenképpen negatívum! Találkoztam olyan kollégával, hogy a nej a férje által hazautalt fizetést eltapsolta, majd egy hosszú útra is lekéredzkedett úgy, hogy már volt egy új barátja. Jól érezték egymást férjével, hazatért, miután férjura - pótolandó a veszteségeket - még pár hónapot lent maradt. A hónapokkal később hazatérő tengerészt összecsomagolt holmija fogadta, és otthonában más volt már az úr, nem ő!
A Mahart feltételeket szabott a felségek lent tartózkodásához. Egy éves munkaviszonyhoz kötötték a kikötői látogatást, öt év után jöhettek útra a nejek, kétévente. A rendszerváltás után már csak a mentőcsónak befogadóképessége, és a férjek pénztárcájának szűkössége szabott határt a lent tartózkodók számának.
Mit írhatnék még erről a témáról? Erről inkább az érintett hölgyek fogalmazhatnák meg gondolataikat, az ő szemszögükből bizonyára másképpen festettek a dolgok. Jó is volt, rossz is volt a nők jelenléte a hajón. Tengerész - babona: a nő szerencsétlenséget hoz a hajóra, hisz ott van maga a hajó, mint nőnemű lény - az angolban nem véletlenül a „she” - többre nincs szükség. Marhaság! Kicsit feszélyezett ugyan, viselkedni kellett, nem engedhettük el magunkat úgy istenigazából, de azért jól esett az asszonyi csivitelést hallani, főleg, ha a csivitelő a fiatalabb korosztályhoz tartozott. Néha szemet gyönyörködtető látványban részesítették a bámészkodókat, akik napozás közben lepték meg a szebbik nemet.
Mindennapos volt, hogy a hazautazók kis csomagokat vittek haza az otthoniaknak - férjek, barátok küldeményeit, leveleit. Velem is előfordult, hogy a reptérről, vagy a pályaudvarról nem hazataxiztam, hanem először a rám bízott küldeményeket kézbesítettem. Mi, tengerészek, feltétel nélkül megbíztunk egymásban; nincs tudomásom arról, hogy a csomagok, levelek ne érkeztek volna meg a címzetthez, még ha az napokig is tartott. Jobb volt személyesen átadni a küldeményeket; ha erre nem volt lehetőség, postáztuk a csomagokat.
Csattanóként még valami: mibe került egy ilyen látogatás a tengerésznek? Az utazást ő finanszírozta, csakúgy, mint a felesége napi étkezési költségeit. Mikor áttértünk a dollár elszámolásra, volt hajó, ahol naponta egy ötöst kellett befizetni, és a férj - megsimogatván az asszonyka fejét - bízvást mondhatta neki: „Te drága!”
(Kécza Sándor)
Na erre válaszoltam a következőt:
Nekem az első házasságom ment rá a hajózásra. Az alábbi történetet csak mesélték. Tengerész építkezett. Összekuporgatott valutáját ügyesen forgatva évek alatt szép házat épített. A család közben szaporodott, a tengerész meg ugye behajózott. Hazajőve nagy boldogság. Ünnepi este, vidámság, zenemókakacagás. Másnap reggel leül a reggeliző asztalhoz. Gyerek mondja neki, "oda ne ülj az anya helye". Arrébbültem. "Oda ne ülj, az a nagymama helye". Arrébbültem. "Oda ne ülj, mert az a nagypapa helye". Arrébbültem. "Oda ne ülj, mert az az én helyem". B+ KÖRBEÜLTEM A SAJÁT HÁZAMBAN A SAJÁT ASZTALOMAT ÉS NEM VOLT HELYEM! Hogy keretes legyen az írásom, a második házasságom meg a szárazföldi életre ment rá, szóval nem lehet azt mondani, hogy csak a tengerészházasságok vannak veszélyben. Pillanatnyi feleségem már a harmadik. Szoktam neki mondani "Nem tudom milyen lesz a következő feleségem, de IDÁIG te vagy a legjobb."
Viszont hogy mennyire nem hajózásfüggő a dolog, neki én a negyedik férje vagyok, pedig egy percet se hajózott és csak egyszer volt özvegy.
Más. Mindenfélét tanítottak nekem az életemben, kazánfűtéstől ívhegesztésen és a Fourier sorokon át egészen az akkoriban a mérnökképzésben nélkülözhetetlennek tartott dialektikus materializmusig, de közgazdaságtant soha. Ezért aztán eléggé visszafogott vagyok az ilyen kérdésekben, mert igazából anyukámtól tanultam a tárgyban a legtöbbet, aki már apró gyerekkoromban két dolgot kötött a lelkemre, a WC-ből amikor kijövök el kell oltani a villanyt, mert az pénzbe kerül és SOHA nem szabad kölcsönkérni, mert minden baj abból származik. Apukám még azt is hozzátette, hogy aki pénzt AD kölcsön, az meg pénzért vesz magának ellenséget, mert attól kezdve akinek kölcsönadott az utálni fogja. Ezért aztán spórolós lettem, állandóan oltogattam a villanyokat, sőt különösen amióta tengerész lettem (hajón az édesvíz kincs) mindig elzárom a csapot amíg szappanozok, vagy a fogamat csiszatolom. És valóban ritkán adtam kölcsön is és csakugyan észre kellett vennem, hogy nagyon kellemetlen célozgatni rá, hogy akinek kölcsönadtam néhány hétre, az amikor évek múlva megemlítettem, hogy "talán..mostmár", az mintha haragudna rám. Szóval ilyesfajta képzetlenség okán meglehetősen bizonytalanul tapogatódzom a Covid 19 világjárvány okozta gazdasági válság magamban való feldolgozásával.
De nagyon fúrta az oldalamat, ahogy elsőre magamban megfogalmaztam "HOVA LETT APÉNZ??"
Mert iskolázatlan elmémmel elsőre ez jutott az eszembe. Hogy a járvány miatt ugye sokan nem jutnak jövedelemhez, mert nem dolgoznak, hogy nem keletkeznek termékek, szolgáltatások, amiket nem adnak el, ezért cégek maradnak bevétel nélkül. Mindeközben a pénz nem ég el, nem semmisül meg, VALAHOL megvan. Innen egyenes következtetés, hogy ha megvan, akkor miért tűnik el mégis?
A következtetés, NEM TŰNIK EL. MEGVAN. Csak nem kering. Olyan a gazdaságban mint a vér a szervezetben. Ha leáll a szív, a vér megmarad, csak keringés hiányában megszűnik a sejtek oxigén ellátása, meghal az élet.
Mi a megoldás? Keringetni kell valahogy a vért. Hogy lehet a pénzt keringetni, ha amúgy a járványvédelem miatt azokat az egyéneket, akik normális esetben napi munkájuk során folyamatosan pénzt kapnak és adnak ki, megfosztjuk a "kapás"-tól? Mit csinál az orvos? Adja a vérhigítót, értágítót hogy szűnjön az infarktusveszély, csökkenjen a vérrögképződés, ne legyen stroke, szinte semmi se számít, csak maradjon a keringés, mert ez a legfontosabb. Fizika ez, egészen pontosan hidraulika, nyomás, térfogat Bernoulli leírta már 1700 valahányban és MILYEN érdekes, habár fizikusként híresült el, de orvosi diplomája volt!
Jódarabig azt hittem, hogy hülyeség a helyzeten kölcsönökkel, meg segélyekkel segíteni, mert igazából mindez csak pénznyomtatás, gerjeszti az inflációt és fokozza a társadalmi feszültségeket. Mert nem a keringést segíti, hanem növeli a vérnyomást. De ma rájöttem, hogy tévedek. A kamatmentes kölcsönök (amiket nagy valószínűséggel soha nem fognak megadni az érintettek, egyszer valahogy mint behajthatatlant "le fogják írni" őket), igazából pénzt nyomtatnak, amit kiszórnak azoknak akiknek nagy szükségük van rá. A pénznyomtatás meg ugyanaz mint a vérhigítás. Az, hogy a pénznyomtatás megdobja az inflációt, mindazoknak akiknek a zsebében megált a pénz, mert bevételük van, de kiadásuk nincs, azzal, hogy a megállt pénz egyre kevesebbet ér a bankszámlájukon, PONT kipumpálja azt azoknak akiknek meg szükségük van a pénzre. Nem épp a legelegánsabb megoldás, de alighanem az egyetlen lehetséges, HACSAK nem vesszük evidenciának, hogy dögöljön éhen mindaz aki most fizetés nélkül maradt. Már csak azon a kis rossz érzésen kell magamat túltenni, hogy egyre kevesebbet ér az a pénz amit havonta kapok nyugdíjként, vagy őrzöm a bankban rosszabb napokra.
