Fent van a szigetelés a keleti homlokzaton. Hálistennek vége a vakaródzásnak, a karjaim belső oldalán a csalánkiütés szerű viszkető bőrpírnak. Már nagyon elegem volt ebből az undorító melóból. Viszont a ház falának hőátbocsátási tényezője, az a bizonyos "U" érték ezzel lecsökkent 0,3 W / m2 K alá. Ez persze még mindig legalább a duplája egy passzív házénak, de nem az volt a cél, a falak hőszigetelése a háromszorosára javult az eredetinek, ezzel én beérem.
Miközben szabtam, ragasztottam, csavaroztam a falra a lapokat, éktelen csipogásra lettem figyelmes. A jelenség ismerős, történt már ugyanilyen, körbenézve észre is vettem az okot. Egy énekesrigó csinálta a ricsajt. Az a helyzet, hogy amikor a fiókák megnőnek akkorára, hogy már próbálgatják a szárnyacskáikat, kiröpülnek a fészekből, de még igazán nem tudnak repülni, az még eltart pár napig. A fészekbe éppen ezért már nem tudnak visszamenni, ilyenkor a talajon bujkálnak és az anyjukat hívogatják, aki a hangjuk után keresi fel a szerte-szana kószáló fiókáit és etei őket odalent szorgalmasan, de még azután is sokáig amikor már röpülni tudnak, de egyedül még nem találják meg a táplálékot. Sokszor láttuk, ahogy a méretre már az anyjuknál egyáltalán nem kisebb, kifejlett fiatalok kergetik a szülőt, hangosan kaját követelve. Nos a lárma oka az én macskám volt aki becserkészte az egyik "földönfutót", azzal szemezve, moccanástalanul lelapulva, mint a kígyó az áldozatát megbűvölte a madárkát, miközben az anyja hangosan anyázta a macskát a feje feletti ágról. De baj még nem történt, csak szemkontaktus volt, gyorsan hívtam J-t aki minden tiltakozása ellenére a házba transzponálta a macskát, a kisrigó meg fürgén elugrált rejtettebb terepre amikor hozzáértem