,Pfhúú.... Iszonyatos a rendetlenség a hajón, kupacokban a motyó, kaja semmi vásárolni kell menni, de én azért irkálok amíg J kávézik. Szóval az a helyzet, hogy kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Dr Rácz Tamással még  a Bisset könyv kapcsán és e blog nyomán ismerkedtünk meg pár éve. Van egy hajója Horvátországban. Ez az. Pár hete felhívott, hogy nincs e kedvünk kimenni vele pár napra a hajóra kicsit vitorlázni, meg éppencsak annyit szerelni, hogy ne legyen nagyon unalmas a hajózás. Visz-hoz autóval, szóval volt kedvünk hozzá. lindultunk 15-én hajnalban és este már az Adria kellemes langyos vizében úszkáltunk, ami az utazás (meg az azt megelőző hetek hősége)  után fantasztikus volt. Nagyon rámfért egy kis pihenés, mert amit írtam a fáradtságról az teljesen igaz volt, csak azt nem írtam a tegnap részletezett okokból, hogy nem Amapolán pihenek, hanem a Varunán. Varuna egy szigeten áll kikötőben, ide Zadarból mentünk komppal.

Ez olyan másfél óra, onnan még kicsit autózni kell. A komp magas fedélzetéről remek kilátás nyílik Zadarra, meg a kikötőben álló böhöm luxushajókra, manőverező vitorlásokra, de hamarosan mi is "igazából" hajózni fogunk!

16:26 Zuhog kint az eső, folytatom a blogot. Egyelőre 3:1-re vesztésre állunk a cuccokkal folytatott csatában. Minél többet elpakolok annál több jön elő olyan ami nem is volt velünk az Adrián. J teljesen feladja időnként, egyszer azt kiabálta sírós hangon, hogy "Elegem van, vissza akarok menni!!" Kétségtelen, hogy ha nyakig bent van a tengerben akkor érzi magát igazán jól. Én már vacogtam, de őt úgy kellett kiimádkozni a vízből. De félre a nyafogást nézzük mi volt aztán, hogy megérkeztünk a szigetre. Én mindenáron be akartam menni a tengerbe lemosni az egésznapi (meg az előző kétheti) fáradságot. persze amikor már a fürdőlétra tetején volt a lábam elkezdtem félni, hogy milyen hideg lesz a víz, de ehelyett szinte meleg volt, egészen megdöbbentett, szerintem volt vagy 26-27 fok. Mindjárt kiment belőlem minden ami rossz, csak élveztem a víz simogatását, a csendet és nyugalmat. Másnap körbenéztünk a hajón.

Itt láthatók a képek a belső terekről. Varuna úgy 30valahány éve készült  azt hiszem a USA-ben, minden szempontból prámiumkategóriás hajó volt, újkorában valami 270000 dollár volt az ára ha jól emlékszem T elbeszélésére. Ő is ilyen retro lelkű ember mint én tehát ilyen oldtimer hajóra vágyott, ezért volt képes a neten kikutatni ezt a hajót és elmenni érte Kanadába megvenni, persze már az eredeti ár töredékért vásárolta meg, mert hát a 30 év azért eléggé árcsökkentő tényező. És itt következnek a gondok. A gyártó mindent belerakott a hajóba ami az adott korban szem szájnak ingere volt, minden minőségi és borzalmasan bonyolult.

Én mindenesetre javasoltam kiírni a gépházajtóra, hogy  "Mensch wenn du diesen raum betrittts, dann lass alle hoffnungen drausen!"( Dante Pokol nemtomhanyadik szín," Ember ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel!) Rejtélyes csövek kanyarognak a zsúfolt gépházban, minden szerelhetetlen, hozzáférhetetlen, áttekinthetetlen  és bonyolult. Bár van egy hatalmas vastag service manual a hajóhoz, de ha valami kell, az pont nincs benne. T amikor megnézte az addig csak a neten látott  hajót miután benézett a gépházba, azonnal 20000 dollárral  csökkentette a kikiáltási árat, amit Bob a tulaj szomorúan tudomásul vett. Ezután megvásárolta és elhozta az Adriára, ahogy az akkor először felhúzott és most fóliatakaró alatt pihenő magyar lobogón mutatják a feliratok. Sajnos a magyar hatósági előírások miatt végülis a hajó USA lobogó alatt hajózik, merthogy azoknak a mienknél komolytalanabb és tengerhez kevésbé értő hajózási hatóságai nem tartanak igényt rá, hogy ötévente megnézzék egy rakás pénzért, hogy nincs e lejárva a mentődoboz dátuma, meg van e pecsét a tűzoltó készüléken, ami igazolja, hogy valóban zöldben áll a mutató. No szóval hála az eltelt éveknek a hajón sorozatban jelentkeznek a valaha minőségi alkatrészeken az elhasználódás, illetve az elmúlás jelei. T ezt valami felhőtlen optimizmussal kezeli, én  egy mérföldet nem mennék addig a hajóval, ameddig minden rendszert cafatokra nem szedtem és így meg nem ismertem, minden kopó alkatrészt ki nem cseréltem, fel nem újítottam, de hát mindenki másképp csinálja. Szóval első nap elkezdtük felrakni azt a darut a farkorlátra amit T itthon csinált a gumicsónak motorjának a gumicsónakba süllyesztése megkönnyítésére. Merthogy egy hatalmas motor van a csónakhoz, szükség esetén az egész hajót elviszi, de erőművész kellene a felszereléséhez. A motorhoz volt egy "hám" amivel a darura lehetett akasztani, de előző generációk szétbontották és azóta nem sikerült rájönni hogy is kell befűzni, ezt J segítségével sikerült megoldani, 1:0  a javunkra, büszkén is mutogatjuk a fényképen. A daru korlátra való szerelését is megoldottuk, ez már nem ment olyan könnyen, mert hiába mér ki az ember mindent a hajón, a műhelyben készítés közben állandóan próbálgatni kellene, ez még nekem is probléma, hát még T-nek akinek a műhelye Pilisszentlászlón van, míg a hajó ugye...De némi szolid sikitózásá és  nyers erőszak után a daru a helyé (2:0 ide), majd vele a motor immáron a kibillenés ellen veszélytelenített hámban leeresztettetett  (van ilyen szó? a helyesírás ellenőrző aláhúzta, de én állandóan nyelvújítok) és mi boldogan száguldottunk a hullámos vízen pattogva egy szembeszigetre, ahol J-vel felfedeztünk egy igazi homokos partszakaszt, ez igen ritka az Adrián, mert amúgy inden sziklás, ráadásul gyakori a tengeri sün, mérgező, az ember talpába beletörő tüskékkel, nem is merek másban mászkálni, mint búvárbakancsban. Szóval remekül telt a nap. Vérszemet kapva másnap elhagytuk a kikötőt és Varunával szembeszélben motorozva ( gentleman don't beat the wind, bár ez esetben J kormányzott, amit imád) áthajóztunk egy kellemes öbölbe, ahol horgonyt vetve fürdés, étkezés, szieszta volt a program. Visszafelé a viharos szélben egy mizzennel és génuával mentünk, ami rendben is volt nagyon, szépen kiegyensúlyozott volt a hajó raumban, de T nem rajong viharos szélben a halzolásért, úgy, hogy megpróbálkoztunk egy szamárfordulóval. Azám! De hiába pörgette J a tőle telhető legnagyobb sebességgel jobbra a kormányt, hogy jobbcsapásról szélen átforduljunk, a szembehullámokon megtorpant a hajó és ehelyett visszaesett félszélbe és onnan se té, se tova! Merthogy félszélből leesni se tudtunk bőszélbe, annyira nyomta a mizzent a szél, minden leesési kísérletnek ellenállt a hajó, csak félszél és éles menet közt lehetett válogatni, mindezt persze továbbra is jobbcsapáson. Mindeközben sodródtunk a sziklák felé! Két lehetőséget láttam a kilábalásra, az első, ráengedni a mizzenre, de ennek akadályát láttam abban, hogy a hátsó vantnik a bum kiengedásét eléggé korlátozták, alba nem volt, nem akartam égnek állítani a bumot, pláne így meghalzolni, aztán fene tudja hogy lehúzni onnan, inkább az egyszerűbb megoldást javasoltam, motor indít és szépen megcsináltuk a szamárfordulót gépi segítséggel. De persze miután kerültük a halzveszély miatt a hátszelet kellett legalább még egyszer csapást váltani hazafelé. Rábeszéltem a kapitányt egy halzra, nagy bajunk nem lehet ezzel a kis mizzennel, gondoltam megcsinálom a fékezett shottolást kézzel, behúzás nélkül, de bevallom túlbecsültem az erőmet, úgy rántott át leebe a kézben tartott csigasorral a bumm mint a pelyhet, sok volt a szél, olyan hetes körüli, néha tán több is, de a hajónak meg se nyekkent a dolog, persze időben kiengedtem a trawellert (leekocsi, gleitwagen) ütközésig, ütközött is, hiába kapaszkodtam bele teljes erőmből, de bírta, azért az amerikaiak se ma kezdtek hajót csinálni. Ezután már csak egy oldalszeles kikötés várt ránk a tarajos vízen, zsúfolt marinában a nehezen manőverezhető longkieles hajóval. Mit mondjak. Ahogy a képeken is látszik a hajók puffertávolságban vannak egymástól és hiába a rengeteg kiakasztott fender, csak ellengedeznek ha odanyomja a hajót a szél, egy kis festéknyomot sikerült a mellettünk álló hajóra kenni, de szerencsére nyom nélkül lejött egy kis mosószeres szivacsolással.

Másnap egy régi godjával ismertetett meg T. Beázik az első kabin ha esik az eső. Hiába slaugolja, nem tud rájönni hol megy be a víz, mert csak esőben ázik be! RP Ausztráliából most alighanem elmosolyodik, neki két évébe telt amíg a vadiúj hajóján megtalálta a folyás okát, nekem az első autómon SOHA nem sikerült megtalálnom hol jön be a víz esőbben, pedig órákat slaugoltam. Szóval a víz már csak ilyen. De nekem szerencsém volt! (ráadásul alatta aludt J, szóval volt motivációm) Mint a képen látszik a  már feltárt hiba, a hatch sarkában egy repedés alatt annyira megnyílt a laminálás, alighanem gyártási slendriánság miatt (bár 30 évig ha bírta azért az nem nagyon rossz ), ahol a fedél keretét a deckre illesztették, hogy ha az ember türelmesen öntözte, egyszercsak megjelentek alul a kabin mennyezetén a cseppek a műbőr borítás szélén. Ehhez ronggyal elgátolva, szakaszosan kellett fentről szorgalmasan áztatni a keret környékét. Miután kivéstem és sikítóval kivagdaltam a gyenge részeket Epokittal megfoltoztam és bár pár nap múlva megjött bőséges esővel a bóra, ami pontosan ugyanaz mint a Balatonon a háromnapos északi, többet egy csepp eső se jött be! Ez már 3:0 !

Na itt bíztam el magam. T már itthon mondogatta, hogy nincs megelégedve a motor ( egy hathengeres jókora Chrysler) hűtésével, alighanem cserélni kell az impellert a vízpumpában.Na másnap mondom T-nek "most cseréljük!". Miután a viharos szél és a tegnapi ugyancsak viharos kikötés után nem igazán akaródzott hajózni, neki is láttunk. Aztán amikor a kezemben volt a szivattyú akkor láttam, láttuk, hogy nem az impeller itt a bibi, hanem az egész. Attól eltekintve hogy T mit kínlódott amíg kiszedtük (ő volt bent a motor mögött), ahogy a mellékelt színes ábra mutatja az állapot elszomorító. EZT itt a hajón javítani képtelenség. Szimmering, csapágyak, tengely, tömítések összerohadva. Ami a gond, hogy hiába jött haza velünk a cucc, itthon ehhez semmi nincs, merthogy minden USA szabvány, MINDEN méret collos, ezek ilyen méretekben számolnak, hogy 7/64, meg 5/32, nem vicc láttam T eredeti fúrókészletét a millimétert hírből se ismerik, borzalom. mert ha DIN szabvány lenne, bemegy az ember a roncsokkal az SKF-hez, vagy a FAG-hoz és megkap mindent. De ehhez?? Szegény T (meg szegény mi, mert ezekután persze lőttek minden hajózásnak, a kikötőbe ki-be csak motorral lehet és szabad közlekedni) kereshet hozzá alkatrészt a neten, ha talál egyáltalán. De a helyzet még drámaibb, ha hozzávesszük a speciális horvát hozzáállást az idegenforgalomhoz, úgy általában. És most egy kis kitérőt teszek. Én igazából a világban való jövésmenésből nem igazán az idegen városok épületeit, a múzeumok kincseit, a zabálást a mediterrán éttermekben, a szép tájakat élvezem, hanem a helyi emberekkel való beszélgetést. Minden nyelvi nehézség ellenére például a Fülöp szigetekből annak a katonának az elbeszélése maradt meg bennem a legjobban, aki naponta ment ki a fegyveres csónakokkal harcolni a külső szigetekre a lázadókkal. Engem a leghatározottabban zavar az, hogy a horvátokkal beszélgetni lehetetlen a végletekig kiélezett merkantilista légkörben. Egyszerűen vannak ők és vagyunk mi. Ők üzemeltetik a szolgáltatásokat, mi igénybevesszük, MINDENÉRT fizetni kell. Ha a hajó a saját horgonyán áll bárhol, egyszercsak megjelenik valaki és követeli a sápot, mert az állam bérbe adta neki a tengerpartot. A kikötőben 10 kuna (400 Ft) a parti villany de nincs mindig, csak 8-12 és 16-22 óra közt. Bedobod a zsetont és három órára jön az áram, aztán kikapcs. Ha kell még, dobj be újabbat! Ugyanezért a zsetonért kapsz 40liter vizet. Ha reggel 6 és 7, valamint délután 4és 5 közt akarsz a klotyóra menni nyugodtan összesz@rhatod magad az ajtóban, mert akkor tilos bemenni mert takarítanak. A "vendég" olyan mint a fejőstehén, húzd meg magad, fizess, naná sokat, aztán húzz el a fenébe! Ahogy egy kicsit is lassítottunk az autóval, mert kerestük hogy hol kell befordulni, meg hát NYARALUNK, nehogymá száguldozzunk, AZONNAL valaki nyomta a dudát mögöttünk, vérig sértődve, hogy az ötvenes táblánál nem mehet nyolcvannal, hogy aztán másfél órát üljön a háza előtt a padon a tengert bámulva. Mert amúgy mint a tetűk, csak ülnek és beszélgetnek egész nap, ha arrébb kell menni már betegek, legalábbis vonszolják magukat. És most vissza a vízpumpához! Itt fizetni kell a tengeren való hajózásért, a kikötőért, a megérkezésért, a belépésért, mindenért. De vannak megátalkodott személyek akik mindezt kifizetik és még ezek után is jól érzik magukat. Hát kieszelték, hogy aki három éve van itt, az köteles kihajózni az országból nemzetközi vizekre és ha annyira szeret itt, akkor lépjen be újra, természetesen újabb sáp lefizetése ellenében. Nyilván rájöttek, hogy ha belépnek az EU-ba, akkor nem kérhetnek a tagországok állampolgáraitól sarcot a belépésért, ezért utoljára még megvágnak mindenkit. Namármost szegény T ha nem tud a szivattyújához javító készletet szerezni záros határidőn belül, akkor nem tudja elhagyni az országot és nem tud visszatérni, ezért majd jól megbüntetik. Megpróbáltunk bemenni a luckakapitányhoz és elmagyarázni a problémát, de csak a vállát vonogatta, alighanem nem is értette a dolgot, mert alig beszélt angolul. Elküldött a policijára ahol a 8 órai nyitvatartás ellenére 9 után szédelgett oda egy finánccsaj és 10 után egy rendőrlányka, a rendőr semmit, a finánc keveset beszélt angolul, de SEMMIT nem voltak hajlandók tenni, javasolni (azon kívül, hogy menjünk vissza a luckakapitányhoz) a probléma megoldása érdekében. Mindenki csak a vállát vonogatta és lesírt róluk, hogy "menj már a 3,14csába a problémáddal!". T nagyokat tudna mesélni róla, hogy a kikötői személyzet olyan mint a fóka a cirkuszban a jutalomhallal, csak akkor csinál valamit, ha lobogtatod a jattot, mert ha nem, akkor ott tesz keresztbe neked ahol tud, márpedig ha ott a hajód a kezei közt akkor erre ezer lehetősége akad. Viszont!  Azt meg kell hagyni, hogy nincs felesleges b@sztatás. Tehát, bizonyára talán mert a hajózás szempontjából ez is egy hozzánk képest komolytalan ország, végülis csak párezer kilométer tengerpartjuk és pártízezer négyzetmérfüld tengerük, meg  nem csak az emlékekben létező tengerhajózásuk van szemben a mi bányatavainkkal, folyóinkkal, Balatonunkkal, senkit nem érdekelt, hogy egy nagyjából háromszemélyes csónakban nyolcan ülnek, hogy ott úszik a tengerben mindenki ahol akar, nem jön a rendőr, hogy a halászok csónakjaiban amivel viharos időben is kimennek kenyeret keresni tuti nincs egy darab mentődoboz se. És annak ellenére, hogy tán jogszabály sincs rá, egy darab falfirkát se láttam, takarítják a házuk előtt a járdát és a drága édesvízzel öntözik azt a kevés növényt amim megterem a sziklás agyagos földjükön. Ezért aztán öröm volt odamenni, de nem volt hagy szomorúság eljönni onnan.

De vissza oda, hogy szivattyútalansággal sikerült mozgásképtelenné tenni a hajót és ezzel a 3:0-ról Varuna 3:1-re szépített (bár a szivattyúgond lehet, hogy legalább hárompontos, szóval egál), nem maradt más hátra mint bánatunkban mindenféléket dolgozni, végülis mint tudjuk "cruising is maintenance in exotic places", szóval igyekeztünk hasznosan eltölteni a "nyaralást". T korábban beszerelt egy pót horgonycsörlőt, mert a régiben nem bízik, de ennek még semmi villanya nem volt bekötve, ezért dacolva a nehézségekkel behúztunk kábelt a távműködtetésre a cockpitból, meg helyi működtetésre az orrdeckről. Alighanem működne is, ha T nem hagyta volna egy fontos alkatrészét itthon. Ehhez sokat kellett bujkálni szűk helyeken, a lánckamrába való folyamatos felhidalást fürdőgatyába tárolt szerszámokkal meghagytam T-nek, végülis a legfőbb élvezet mindig a kapitányé. Amúgy az amerikaiak zseniálisan a szalonon átvezető kábelpályát a mennyezet műbőr burkolatán zippzárral zárták le, egyszerűen leesett az állam amikor láttam, sajnos a 30 év alatt a zippzár működtethetetlenné vált, mert a műanyag fogai összegyógyultak, ezért már a korábbi tulajdonos is felvágta és összevarrta amikor a hangfalát, meg a hangulatvilágítást vezetékezte. Az orrkabinban naponta feldúltuk az ágyainkat részben az alattuk tárolt anyagokhoz való hozzáférés, részben a lánckamrában való matatás miatt, szegény J amint felkelt már takarította is el a matracát, mert perceken belül  szerszámok borították a deszkát. Felszereltünk még egy horgony és deckmosó szivattyút kapcsolóstul, kipuhatoltuk hogyan kell a hátsó fekáliatankból kiüríteni az anyagot, ennek kapcsán a gépházban kissé felszaporodott a speciális varunakoktél (fagyálló, tengervíz, olaj és sz@r keveréke) ezt kimostuk tengervízzel és T nagyívű terveket készített, hogy egyszer mit fog tenni a gépházban matatástól állandóan letörő melegvízcsonk helyére. Egyszer meglepett a drága parti táp a kinti fí kapcsoló folyamatos verésével, de mielőtt nekiálltam volna komolyabban testzárlatot keresni, hálistennek beugrott nekem, hogy van egy stecker a padládában a rendszerben, amit bolygattunk, megfordítottam a villásdugót ettől minden megjavult, azaz a nulla a fázis és a védővezeték a helyére került. Amúgy szórakozásnak maradt az úszás a tengerben a kikötő végében, egyszer elmentünk világítótornyot nézni és én egy kicsit sznorkeleztem, de sivár a tengerfenék errefelé, halak alig, leszámítva a párcentiseket, bár a hajó mellett kenyérmorzsákkal J akinek különös tehetsége van mindenhez ami állat, tenyérnyi halakat etetett állandóan.