Ma vitorlás verseny nézéssel kezdtük a napot. Kiautóztunk a Kopaszi gátra, ahol a régi telelő helyén pár éve egy nagyon szép parkot alakítottak ki. Azért megjegyzem érdekes, hogy ha netán visszajönnek a befagyott vizes telek, hova mennek a hajók tetelni? Merthogy régen kettő ilyen volt Budapesten, a másik az újpesti volt. Bár azt hiszem nincs is szükség telelőre...merthogy elfogytak a dunai magyar hajók. Nincs árúszállítás, az a nem túl sok városnéző, diszkóhajó dolgozik amíg kitart az üzlet, aztán ha netán beállna a Duna, vagy olyan mértékű jégzajlás lenne, hogy veszélyeztetné a hajózást, majd elpucol valahova ahol meg tudja húzni magát arra a pár hétre. Mindenesetre a Kopaszi gát példásan kultúráltan néz ki, hallottam mindenféléket harangozni a médiában ezzel kapcsolatos korrupciógyanús dolgokról, de egyrészt a média mindenféle hülyeséget felkap, az a hülye aki fenntartás nélkül elhiszi a híreket, másrészt ha ez kell, hogy valahol a korábbi orbitális szemét, mocsok, rendetlenség helyén rend, tisztaság, grafittitalanság, kutyaszartalanság, tiszta nyilvános WC melgvízzel, kézmosó folyadékkal (!!!) működő kézszárítóval (uramisten ez nem is Magyarország!!) legyen, akkor egyszer ebben a szerencsétlen országban, bizonyára véletlenül, de jó helyre ment a korrupciós pénz. Azt én se tudom, hogyan éri meg annak a cégnek aki az egészet üzemeltetei, mert működő kocsma azt hiszem az egész területen csak egy van és oda nem jár ki a világvégére az aranyifjúság, szóval nem látom a bevételt, de örülök, hogy van ez az egyetlen hely Budapesten, ahol rendben vannak a dolgok quasi "közterületileg".

Na szóval Micro Magic verseny volt ma, az első négy pályafutamot megtekintettük. Nem láttam még olyat, hogy a vitorlázás ne járjon állandó "szereléssel" ez alól a modellversenyzés se kivétel. Itt éppen a Belo szereli a sokszoros győztes 111-es rajtszámú hajójának rigjét. Kicsit egyszerűbb kikapni az árbocot, mint Amapoláét, de a hidegben fagyott ujjakkal a cérnavékony (merthogy az is) shottokat fűzögetni nem is egyszerű.

A szabályok, bár azonosak az "igazi" vitorlás versenyszabályokkal, de azért nem annyira szigorúak, például a rajt előtt egyöntetűen megegyezett a mezőny, hogy szabad bóját érinteni, és ahogy elnéztem a jobbcsapás szabályát se mindenki vette túlságosan komolyan. Szerencsére itt nem okoz igazán havariát egy ütközés, a párdekás hajók vidáman rohannak tovább, amint sikerült kiszabadulniuk a "tutajból". A képen, ami a rajtlövés (na jó, az egyszemélyes zsűri "RAJT" kiálltása) pillanatában készült, látszik, hogy a frührajtot se büntetik szigorúan, legalábbis egy ilyen örömködőversenyen, csak az jött vissza aki mondjuk fél méternél többet "volt bent". (a rajtvonal a két fehér bólya közti egyenes, de a túloldali csak a legszélső hajó vitorláján át látszik) rendkívül élvezetes egy ilyen verseny látványa, ilyen lehet egy "igazi" vitorlásversenyt nézni helikopterről. Minden hiba, minden szélforduló látszik. Folyamatosan ellenálltam a vágynak, hogy valakitől a futamok szünetében elkérjem a távirányítót, hogy egy kicsit élvezkedjek a hajójával, mert nem akarok beleszeretni, nem kéne most egy újabb hobbi, talán ha kész lesz Amapola, szóval soha.

 A pályán amúgy ugyanolyan ádáz harc folyik, mint a "nagyok" versenyén, a parton álló versenyzők szeme folyamatosan bűvöli a hajókat, a feszültség kiül az arcokra.

Fél egykor ettünk egy felejthető kínait az Egressi sarkán, aztán beugrottunk a lányomhoz, aki tegnap este SOS jelzéseket adott, hogy nem gyullad be a gázkonvektora. Szegényke szőrmecsizmában, kötött sipkában fogadott, 12 fok volt a lakásban. Ez a konvektor amúgy már akkor is betegeskedett, amikor szegény anyám élt ott, de amikor indult a fűtési szezon gond nélkül beindult, most viszont egy két, vagy háromnapos, az egész Angol utcát érintő gázleállás után nem volt hajlandó begyújtani. Na nekihasaltam és megoldottam a dolgot, bár szükségem volt a "telefonos segítségre". Ismételten bebizonyosodott, hogy az a leggazdagabb akinek vannak barátai, Marácz Sanyi gázszerelő egyből mondta a frankót, mit kössek le a piezoról és máris szikrázott, tíz perc múlva le is lehetett venni a szobában a nagykabátot.

Kaptam Emailben két antik szakácskönyvet Dobrovicz Józsi régi kollegától, amikor mondom "J"-nak mit kaptunk, egyből kérdezte, "Nem a Zilahy féle?" De modom az egyik az, 1892-ből. Mondja megvolt neki valahol ronggyá használva, elődök által levesbe áztatva. Van több szakácskönyvünk is, meg minden receptet eltesz amit újságban talál, de csak olyat hajlandó főzni amit ő is szeret, pl. hiába könyörgök egy szalontüdőért zsemlegombóccal, azt utálja, ergo én se ehetem. Viszont engem meg a pacallal lehet kizavarni a világból, azt a frottírtörölközőt egye eki akarja, már többen mondták korábbi feleségeim, barátnőim, hogy "Mert nem ettél még abból amit én főzök!" Nos többen kipróbálták rajtam, kevés olyan van amit zsigerből elutasítok, de a pacalpörkölt maradt ebben a kategóriában. Ezekkel a régi szakácskönyvekkel amúgy két baj szokott lenni, egyik, hogy nem is ismerjük sokszor azokat az anyagokat, fűszereket, amiket használ, a másik meg az, hogy elvileg ismernénk, csak ki tudna venni mostanság a Tescoban mondjuk  borjúmájat? Annakidején amikor elfogyott az "Ujpest" hajón a hús és Törökországban kellett húst venni, ott ugye nincs sertéshús vallási okból, csak borjúhús volt. Na 30 éves koromban ettem életemben elöször borjúhúst. Amúgy tudjátok miért eszünk annyi sertéshúst, miért lett a magyar konyha meghatározó húsfélesége? Mert a török 150 évig azt nem rekvirálta el, marhát, birkát vitte ahol érte, ergo disznót makkoltatott a nép.

Amúgy ha már hajó és főzés, idemesélek egy történetet. Egy szovjet aldunai kikötőben, ha jól emlékszem Izmailiában a szakács, nevét fedje jótékony homály, trippert kapott, ami ugyan étkezés útján nem tejed, egész másképp kapják, de a szigorú élelmiszerhigiéniai szabályok szerint haza kellett jönnie és amíg itthonról nem küldtek helyette mást, a bócman, Heizer Feri főzött. Szerencsére hála a derék jó sváb mamájának, remekül főzött, soha olyan jól nem éltünk, mint az alatt az egy hét alatt amíg itthon le tudtak akasztani a szögről egy szakácsot. Egyik nap kérdi tőlem:

-Elek, szereted te a sárgaborsó főzeléket? (ehhez hozzátartozik, hogy amikor Veszprémben töltöttem a katonaidőm utolsó nyolc hónapját, volt, hogy egy héten négyszer ettünk sárgaborsót, olyan okos volt a szervezés a Magyar Néphadseregben, hogy a parkettásból csináltak szakácsot, a cukrászból meg rádiórelé kezelőt, szóval évekig rá se tudtam nézni a sárgaborsóra, bár mostanság már megeszem)

- Jézusom, utálom mint a szart! Miért kérded?

- Mert az van kiírva. (egy hétre előre mindíg megszerkesztette a szakács az étlapot, amit a parancsnok, meg a KISZ, meg a Párt, meg a Szakszervezet jóváhagyott)

- Te.. én se szeretem. Akkor azt mondom, hogy azt nem tudok főzni. Mit ennél?

- Mondjuk rablóhúst.

- Akkor azt csinálok.

Így lett rablóhús a sárgaborsófőzelék helyett. Ha már "pótszakács" van, csak azt ehet a legénység, amit az főzni képes!