Ma ki se dugtuk az orrunkat a hajóból. Egész nap kitartóan esett az eső. Könyveztem, neten szörföltem, olvasgattam. Szépen mennek  a Rákóczyék az ARC-n. Nézem a hatóránként frissülő térképet a pozicióikkal (http://live.adventuretracking.com/arc2010 Fenix II. 175 ös rajtszám) olyan hajók mennek körülöttük, melyeknek a TCF-je nagyobb (TCF=előnyszám, minél kisebb, quasi annál jobb, tehát ha két hajó egyszerre fut be, az győz akinek kisebb a TCF-je, mert a pályán eltöltött időt ezzel beszorozzák és ebből jön ki a rajt-cél idő, így verhet meg egy hajó olyat is amelyik egy nappal előtte befutott), alig maradtak le a 60 lábas hajóktól. Persze hosszú lesz ez a verseny, legalább két hét, még sokminden történhet és a hosszabb vízvonalú, ráadásul siklásba hozható hajók természetesen jó pár nappal fognak befutni a vízkiszorításos, cruiser kategóriába tartozó túrahajók előtt. Zsóka ír a blogban az éjszakai delfinlátogatóikról ( http://blog.mailasail.com/fenix/24 ) hát ezért (is) irigylem őket. De megérdemlik. Ők azok akik üres kézzel (egészen pontosan ölükben két apró gyerekkel) mentek ki 30 éve Ausztráliába és mindent a saját tehetségüknek köszönhetnek. Ha belegondolok itthon a kicsinyes gáncsoskodó SI (Sárga Irigység) faktorral átitatott közegben nagy valószinűséggel semmire se vitték volna. Ott meg "P" a sajátmaga alapította mérnökcégében a végén 80 főt foglalkoztatott, "ZS" pedig egyetemi professzorságig vitte, legutóbb a Harvardon volt vendégelőadó.

Ezt írtam a könyvről a Fialának. A Q rádiban fog elhangzani.

Ross Macdonald, A Galton-ügy

Az amerikai-kanadai író, eredeti nevén Kenneth Millar  jeles krimiszerző. Bizonyára az én hiányos olvasottságom az oka, hogy mindezidáig  egy sorát se olvastam, de mégcsak nem is hallottam róla. A könyv igazi  izgalmas „letehetetlen” krimi, egyszuszra végigolvastam, pedig egyáltalán nem vagyok krimirajongó. Minden megvan benne ami a műfaj kelléke, gyilkosság(ok),  relytély, csavaros eszű magándetektív, aki ráadásul nem „verhetetlen”, stb. Én a legvégéig nem jöttem rá, hogy a mi az igazság az alapkérdésekben, hogy ki a bűnös és vajh a gazdag örökös igazi, vagy szélhámos, szóval engem sikerült a szerzőnek az utolsó sorokig kétségek közt gyötrődtetni, bár az én drágám, akinek a kezéből néhány oldal után kicsavartam a könyvet, mondván, hogy én kaptam, azt mondja ő az első perctől tudta, hogy  X  a hunyó (na nehogy lelőjem már a poént!), de hát ő sokkal érzékenyebb lélek mint én és női ösztönével ráérez hamar arra, amit én a tapló racionális agyammal akkor se veszek észre, ha kiveri a szemem. Na azért itt errről szó sincs, a történet van annyira csavaros, hogy végig lehessen izgulni. Veres Júlia fordítása tetszetős, sehol sem éreztem azt, amit  manapság gyakran érzek a kiadók „olcsításra” való törekvése során, hogy a kacifántos, csikorgó magyar mondatok mögött érzem az angol eredetit. Praktikus a könyv zsebméretű formája, a beépített könyvjelző, és nagyra értékelem, hogy 2200 forintért nem vécépapírra nyomott könyvet adnak az olvasó kezébe, hanem rendes sima fehér lapokból álló, igaz puhafedelű, de nem első olvasáskor darabokra hulló könyvutánzatot. Tehát a könyv egy ötös skálán legalább négyes, jószívvel ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit félreteszi Tolsztojt, vagy Thonmas Mannt, hogy a nyomorúságos magyar hétköz- és vasárnapjairól  valami könnyebb olvasnivalóval  terelje el a gondolatait.