Tegnap kénytelen voltam törölni azokat a telefonszámokat a régi telefonomról amik nem fértek rá a SIM kártyára, hogy átmentsem őket az újra.
Persze rengeteg volt a szükségtelen, olyan nevek akikről már akárhogy is igyekszem visszaemlékezni, fogalmam sincs kicsodák. Amikor még nem boldog nyugger voltam, a munkám során rengeteg ilyen halmozódott fel a telefonban, korábban nem töröltem őket, mert egyrészt minek ha elfér, másrészt hogy "hátha". De persze soha nem kell majd tudnom, hogy egy 15 évvel ezelőtti szállodai felújítás során ki volt a kivitelező sittszállító alvállalkozójának sofőrje, vagy mi a zsírfogó szippantósok Womásának telefonszáma. Ezeknek az időknek örökre vége és ez nagyon jó így. A szomorúbb az volt amikor olyan névhez értem akit nagyon is jól ismertem, barátom volt, de soha többé nem fogjuk egymást felhívni, mert nem él már. Nem is gondoltam, hogy ennyien vannak. Különös dolog a halál tudomásulvétele. Az, hogy megtudjuk a tényt az csak egy dolog a folyamatban. Mindenki lassan hal meg a tudatunkban. Eszembe jut boldogult édesanyám. Amikor hazajöttem a kórházból, ahol már csak az új beteget láttam abban az ágyban aminél előző nap délután még úgy búcsúztunk, hogy majd "holnap". Nem tudtam sírni. Valamilyen rejtélyes okból kimostam az összes holmiját amit kiadtak és gondosan beraktam a szekrénybe a helyükre. Elmostam az edényeket amikből utoljára evett és beraktam a helyükre a konyhaszekrénybe. Bezártam az ajtót magam után amit mindig ő szokott és minden héten elmentem megöntözni a virágait, de ahányszor megérkeztem az ajtó elé, nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy ha csöngetnék, nyitná az ajtót mint mindig. A temetésén sem tudtam sírni. Évek múlva szökött könny a szemembe, amikor a gyerekemet költöztettem a halála óta üresen álló lakásba és összepakoltam a holmijait, hogy elvigyem egy templomhoz ahol ilyesmiket gyűjtenek. Úgy tűnik csak akkor jutott el a tudatom mélyére, hogy NEKI ezekre már soha többé nem lesz szüksége. Tolsztojnak volt egy novellája ami arról szól, hogy halott katonatiszt barátját öltözteti díszegyenruhába a temetéshez. A vállapokat a zubbonyra zsinórokkal kellett felerősíteni, amiket belül masnira kötöttek, hogy tisztításkor a könnyű legyen kioldani. És benne akkor tudatosodott IGAZÁN, hogy meghalt a barátja amikor eszébe jutott, hogy nyugodtan csomóra kötheti, mert ezt az egyenruhát már SOHA TÖBBÉ nem fogják tisztítóba vinni. Valami ilyesmit éreztem amikor halott barátaim nevét és számát töröltem a SIM kártyára átmentendők közül.
Na vidámabb dolgok. Ma kipucoltam a jövendőbeli tornác helyét. Többek közt egy egész sziklakertet kellett áttelepítsek a Balabán csatorna frissen rendberakott partjára. Miután az a keleti oldala a teleknek, ott fogok a felkelő nap fényében sütkérezni, ha már (reményeim szerint sokára) eljön az az idő amikor már nem lesz erőm ezt a rettenetes mennyiségű munkát folytatni. Késő délután meg átteszem a székhelyem a nyugati oldalra ahol Amapola ringatódzik és élvezem a lenyugvó nap sugarait. Szerintem ez egy egészen jó program. Holnap megint Pestre kell menjek, holnapután meg jön az építőanyag, kezdődik a tornác sávalapjának kiásása és a betonozás. Ilyenkor lemegy pár kiló rólam, úgyis visszahíztam a tavaly, tavalyelőtt leadott kb 12-ből vagy ötöt.
