Nakérem. Mint Mihalik Péter megsúgta, sikeresen megérkeztünk Ráckevére. De sorjában. Tehát pénteken még agyondolgoztam magam a pakolással, víztöltéssel, Mákvirág expediálásával, még szombat reggelre is maradt elég dolog, de délelőtt tízre megvolt minden az induláshoz, felmálházva így nézett ki a vándorcirkusz. Fél tizenkettő után nem sokkal eldobtuk a köteleket és nekivágtunk életünk első zsilipjének. Nem mondom, hogy egy kicsit se aggódtam, de persze ezt egyáltalán nem mutattam J előtt. Merthogy az a helyzet hogy még nagyon sokat kell tanulnom az Amapolával való manőverezést, egy hajó amin nincs orrsugárkormány és közel 20 tonna... Szóval behajózás a zsilipbe mínusz egy autógumi puffer amit egy baloldali párnafánál sikerült leszakítani, meg egy jó kis kocc amit a jobboldali zsilipkapura mértünk amikor a hátramenetbe kapcsolt hajócsavar ahelyett, hogy megfogta volna az előremenetet, elkezdte kirakni a hajó seggét jobbra. Azóta rájöttem, hogy nem azt kell csinálni, hogy hátrába kapcsolok és otthagyom forogni, hanem hátra után egy erős de nagyon rövid gáz amitől megtorpan a hajó és nem megy el oldalt. Hogy ez minden hajónál így van, vagy csak Amapola sajátosság nem tudom, de azért írok le mindent nem szégyellve a hibáimat se, hogy mások okuljanak belőle. Viszont jó erős hajót építettem, az összes kimbe 20-as köracélok vannak behegesztve, lehet, hogy a zsilipkapu behorpadt, de a hajón nem látszik semmi. Kicsit előreugrok a mesével, hasonló nehézségeink voltak a tassi zsilipbe való behajózással is, azzal a különbséggel, hogy ott azért már kicsit rutinosabb voltam és nem volt semmi ütközés, de van egy nagy tanulság, hogy szart se érnek a párnafákkal szemben a hagyományos pufferek, pedig számítottam a nehézségre és többet is összekötöttem, valamint az oldal kilengés ellen is kikötöttem őket előre-hátra, de amikor a tonnákat kell megfogni bármennyire is csigalassú a sebesség, úgy szakad el a 10-es perlonkötél mint a cukorspárga. Nem tudom még igazán mennyire segíthet a dolgon az amit az angol fenderboardnak nevez, ez egy deszka ami két kötélen lóg a hajó oldalára kiakasztva, ez biztos jó ha legalább olyan hosszú mint a két párnafa közti távolság, de egy ilyen, legalább két collos deszka súlya legalább 40-50 kiló, ez nem a legkellemesebben hajón tárolható eszköz. Inkább valami "kopódörzslécen" gondolkodom, tehát nem olyanon amit annak hívnak, de tulajdonképpen dísztárgy, mint az autón a "lökhárító", ami ugye egyáltalában nem az. A másik nehézsége a zsilipeknek, legalábbis annak a kettőnek amin idáig átmentünk, hogy a kapaszkodók rendkívül ritkán vannak elhelyezve. Ez ugye nagyhajóknál nem probléma, ott egy hajóhosszon belül több is van, lehet válogatni mibe kötsz, kishajóknál meg kézzel, csáklyával egybe megkapaszkodsz a hajóközépnél, aztán ahogy billeg a hajó csak eltartod kézzel-lábbal elejét, farát. De egy soktonnás, de aránylag rövid hajónál ez az eltartogatás nagyon kemény meló. Tassnál szegény J megszenvedett rendesen, ő kezelte a kikötőkötelet középen (ugye igazából megkötni nem lehet, mert a vízszint változik) és elől meg közben csáklyázott, mindezt több mint fél órát, mert megvárt a zsilip egy későnjövő boxerhajót. Lett is izomláza szegénynek, de azért mázlista vagyok, mert keményen kitartott, ha valami műkörmös kéjhölgyet tartanék a hajón alighanem világgá futott volna a svédtorna után...vagy inkább elől. Bocs most ebéd aztán alvás blog folyt. köv.
15:33 Szóval átmentünk a zsilipen és cammogtunk kifelé. Előttünk két motorcsónak vánszorgott lefogva a szűk csatornát, ami sehogyse tetszett, mert erős, szinte viharos északi oldalszél fújt, ami a magas part takarása ellenére nyomta a bal part felé a hajót, a kormányzáshoz némi sebesség jót tett volna, ezért koncentrálva az előző este felelevenített részre a legutóbb úgy negyvenvalahány éve tanulmányozott HSz "hangjelzések" fejezetéből, leadtam a két hosszú egy rövid hangjelzést (előzéshez jobbról helyet kérek), nem tudom ismerte e a kormányos mit jelent, de hátranézve felmérte a szituációt és gyorsan a másik motoros mögé sorolt, így nem kellett választanom a parthoz dörgölődzés vagy a legázolása közt. De előzésre végülis nem került sor, mert mindketten gázt adtak és véve a jobbkanyart elszáguldottak északnak. No minket a száguldás veszélye nem fenyegetett, de "most ugrott a majom a vízbe", vajh mit tud Amapola folyással szemben! Kihajózva a felvízcsatornából ott voltunk az "igazidunán"! Nos az előző villámbejegyzésben már írtam erről, még csak annyit, hogy félgázon mentünk öttel, de üveghangon se tudtunk 6,5-7 felett menni. Magyarul a hajótest ezt tudja, akármekkora géperővel se lehet valószinűleg belőle nagyobb sebességet kicsikarni. Az állóvizi elméleti testsebesség ugyan olyan 14,5 km/h, de ez nem egy karcsú schaerenkreuzer, hanem egy 3:1 hoszzuság/szélesség arányú quasi lakóhajó, ha mondjuk 5-6km/h-val jön szembe a Duna ezzel kell beérjem. Hát akkor megnéztük egy kicsit mint igazi vizituristák Budapestet. Régen láttam ebből a perspektívából, magamkormányozta hajóból meg még soha.
És átmentünk az első híd alatt.
Szegény Rehák Balázs jut eszembe mindig róla az egykori Lágymányosi (ma Rákóczi) híd egykori hídmestere.
Hinné valaki, hogy ez egy "Palota"? Ráadásul a művészeteké... Lehet nem szeretni a szecessziót, de én azt mondom inkább a soron következő néhány épületben gyönyörködöm, mint ebben, meg a másikban ami mellette áll és a Nemzet színháza.
A cet ráborult a közraktárra.
Emlékezetes hely, valaha itt állt a Matróz Csárda és előtte a pontonra kötve Mahart hajók, itt szálltam be ifjan életem első "igazi" hajójára a Buda iskolahajóra. Mindebből csak a ponton maradt. Oda a Matróz, a Buda, és az ifjúság. (de azért nemodabuda !) 
Szerencsére vannak még fiatalok és ahogy a mellékelt színes ábrán is látszik, mindenféle marhaságot csinálnak... akárcsak én annakidején.
Folyásnak felfelé még én kormányzok, J bár nagyon szereti vezetni a hajót, de egyelőre még retteg egy kicsit a hajóforgalomban, így most ő a fotós.
Hüm...nekem a Gellért szálló inkább tűnik palotának. A modern belsőépítészetre leginkább a keresztkomám alkalmazta a legtalálóbb meghatározást "Mindegy milyen, csak szép ne legyen". De úgy tűnik nemcsak a "belsőre" igaz.
Én még mindig nem tudok megbarátkozni a Halászbástya és a Mátyás templom közt ormótlankodó Hilton szállodával. De hát én egy retrolelkű ember vagyok.
Valaha itt balettművészek gyakoroltak, nem tudom most melyik privatizőr pöffeszkedik benne....
Így néz ki egy sóderszállító uszályból kitatarozott magyaros főhercegnő. Én inkább a "Bárnevóna" nevet adnám neki.
Sajnos ahol több a pénz, ott se szül igazán szépséget. A férőhelyet maximálisan ki kell tölteni fizetőkkel, a formát az olcsó gyártáshoz minél inkább leegyszerűsíteni, a tervezés szempontjai ugyanazok mint egy disznófialtatónál. A légkondicionált étterem utasai ránk se pillantanak a zabálás közben, nem is sejtik, de alighanem nem is érdekli őket, hogy egy gyönyörűséges megvalósított álom megy el mellettük. A promenáddeckről közömbös arcok bámulnak ránk.
Ez a hosszú szállodahajó, ráadásul majdnem a híd alatt, kissé rámijsztett, előttünk tán 100 méterre szembejőve elkezdett balra, azaz elénk fordulni. Már tűnődtem a fordulón amikor látom, hogy helyben megfordul. Hát gondolom elől-hátul van egy-egy Voigt-Schneider hajtása. Így persze könnyű! Bár alighanem sokat gyakorolhatta a kormányos a manővert.
És jött szembe egy igazi vizibusz.
Elnézve a járót, hát pedig most nőtt a víz a két héttel ezelőttihez képest, nem lehet egyszerű ott felmászni.
Itta megoldás.
Hát nem tiszta Amszterdam?
A Gellérthegy ahol első tétova tapogatásaimat tettem szemérmesen húzódozó leánytesteken.
És a Várpalota. Tényleg lakott benne valaha király?
És egy másik nevezetes épület, eben sok király lakik. Emlékszem annakidején amikor még mindenki utálta a rendszert az Átrium Hyattban dolgoztam mint villanyszerelő és bringával jártam be dolgozni naponta a Vizafogó lakótelepről. Minden további nélkül elbiciklizhettem a Parlament előtt, még akkor is amikor Kádár vadászmercédesze ott állt az oldalbejáratnál. Amióta viszont mindenki szereti az aktuális főnököt megközelíteni se szabad a tisztelt házat. A megtévesztő kékség a kép alján nem a "Kék Duna" hanem a rudazatok takarója.
Hát nem aranyos a kis bagolyvár ami kiáll egy lakóépületből egy csúf munkásszállóból munkátlanszállodává átalakított épület mögött?
A Margit hídnak már csak odaköszöntünk, megfordítottam a hajó orrát lefelé és J átvette a kormányt.
Ennyi volt a mese mára, rettenetes nehéz a képeket a szöveggel összetornázni este nyolc van mindjárt, folyt. köv holnap.
21:40 Mégis folytatom, vacsora után levezetésnek egy kicsit.
Visszafelé se tetszik jobban:(
Ez az aknásznaszád egyelőre megúszta az átalakítást valami városnéző förmedvénnyé, nem úgy mint a társai, amikből olyan UFO-s "nejlonbuszokat" csináltak. (http://legenda.hu/en/fleet )
Azt hiszem Budapest igazi arcával kerültünk szembe. Amúgy ez egy nagyon odavaló gaffiti, nem úgy, mint a frissen felújított műemlék házak falán a külünféle tagek.
Azért némi felújítás, illetve karbantartás a hidak legtöbbjére is ráférne.
Kiérve a hidak alól gyakorlatilag elnéptelenedett a víz. Néha egy egy apró motorcsónak, pár vízisíző, igazi hajót talán egyet ha láttunk, mielőtt a Hárosi öbölbe bekanyarodtam. Ott van a Hárosi Jacht Klub, de eszembe se jutott kikötni a rozoga hordópontonjaik valamelyikére, még elsüllyesztettem volna a klubot és rám HTK-zták volna az egészet. A bejáratnál kavartunk némi iszapot, a mélységmérő fél méter vizet mutatott a hajó alatt, de aztán beljebb haladva a békés, természetvédelmi terület zárt vizére mélyült a meder. Persze kotorni kéne a bejáratot, mert a folyó lerakja oda a hordalékot, de hát hol van ilyesmire pénz? Az öböl belső harmadánál egy elágazás és kiszélesedés találkozásánál horgonyt dobtunk. Mivel a meder még itt se volt túlságosan széles, tartottam tőle, hogy ha netán éjszaka feltámad az időközben teljesen leállt szél és keresztbe fordítja a hajót, felüthet a kormány valamelyik partra, ezért hátulra is kivittem bocival egy horgonyt és a kettő közé a meder hosszirányába állítottam be a hajót. Délután négyre már kész is volt minden manőver, kissé megkésve megebédeltünk és a nap eddigi izgalmai után elálmosodva elaludtunk a cockpitban a padládákon. Egy óra múlva arra ébredtem, hogy valaki azt mondja a parton "Odanézz milyen szép hajó!". Na ilyesmire úgylátszik még álmomból is felébredek. Éppen visszaaludni készültem amikor valaki nevemen szólít a partról. Kinézek, kérdem "Ki vagy?", merthogy a szemem az nem az a sólyomszem és hát a Ritter Gyurit egykori siófoki mahartos klubtársamat nem láttam vagy 35 éve. Szóval kiderült, itt lakik és hogy az a szép ház amit már tavaly amikor a Baylinerrel utasként erre jártunk alaposan megnéztünk, mert kínai agyagkatona szobor áll őrt a teraszon egy bödöncsónak mellett, az övé. Abban maradtunk, hogy másnap összejövünk. Az akkumulátorok fullra voltak töltve, menetben a generátorok, horgonyon a solarok gondoskodtak róla, de ahogy bealkonyult, a középnullás ampermérő átlendült minuszba, most jött a második nagy kérdés, meddig bírjuk szusszal, azaz árammal töltés nélkül. Nem tettük nagy próbára a berendezést, mellőztük a TV-zést és a lámpákat is csak egyesével használtuk, szóval eltekintettünk a szokásos "minden lámpa ég mindenütt" üzemmódtól, így reggelre is 12V -ot mutatott a voltmérő a háztartási akkutelepen. A starterakkukról csak a motor önindítója megy mint fogyasztó, így elkerülhető, hogy egy égvemaradt lámpa miatt esetleg másnap nem indul a motor. Igazi komoly fogyasztó csak a hűtőszekrény meg az édesvíz szivattyú, mondjuk ez utóbbi éjjel pihen, mert csak a csapok kinyitásakor kapcsol be. Szóval hamar ismét álomra hajtottuk a fejünket. Szerencsére az éjszaka nem tette próbára a kikötést, reggelre ilyen békés vízen ébredtünk. Leengedtem a darukról Mákvirágot, rátettem a kis Suzuki motort és egy kis kirándulást tettünk J-vel az öbölben. Két ismerős is tart hajót itt a klubban, de egyik se volt "itthon". Visszafelé meglátogattuk Ritter Gyuriékat, ott írtam a vasárnapi villámbejegyzést. Elbeszélgettünk a régi dolgokról, meg arról ki mit csinált az elmúlt évtizedekben, aztán hazakisértek bennünket Amapolára, ahol egy kevés időt töltöttek csak, mert Lecsó kutya rettenetesen félt egyedül a csónakban, egyfolytában zokogott. Egy kissé előrehozott ebéd után ezúttal szieszta helyett felszedtem előbb a nagyobbik Bruce horgonyt ami a láncon van, majd a másik Fisherman horgonyt, ez utóbbi kötelét megszabadítottam az éjszakai horgászok által beleaggatott horgoktól, gilisztáktól, ólmoktól, etetőktől és elindultunk kifelé. Kicsit aggódtam (egy hajóvezető élete csupa aggódás), mert az éjjel lement majd fél méterrel a víz, ha befelé is kavartuk az iszapot, mi lesz most kifelé? Belegondoltam, ha én lennék a folyami hordalék, vajon hol rakódnék le legszívesebben és egyik szememet a mélységmérőre akasztva igyekeztem azt a helyet elkerülni. Vajh akkor járok e el helyesen, ha nagy gázzal igyekszem átmenni egy esetleges, a hajógerincet enyhén súroló iszapzátonyon, vagy ha lassan közelítek és az első baljós jelre gyorsan hátraveretek? Ha netán kemény a zátony akkor a nagy lendülettel úgy ráfutok, hogy nem tudok visszafelé lejönni róla. Viszont lehet másképp nem jutok ki a nagyvízre, mert mindenütt leér a hajó kielje. Végülis a lendületes megoldást választottam és jól tettem, mert egy enyhe súrlódó hang után négy méter víz volt alattam, szerencsésen kijutottam. Innentől ismét J vette át a kormányt, megmértük mennyivel folyik a Duna, meg bámészkodtunk. Felettünk egy vitorlázó repülő tekert a termikben egyre feljebb és én telhetetlen, egykori sárkányrepülő, elkezdtem irigyelni, mire egy belső hang ráütött a számra (na ez egy elég szép képzavar), hogy lehet, hogy a pilóta meg engem irigyel éppen, és amúgyis hogy merek én, pont én irigykedni amikor a legirigyeltebb lehetek pontosan itt és most. Miféle telhetetlenség ez bennem?
Ott vagyunk ahol a part szakad.
Jééé...mit keres itt a papírhajó a parton?
Hát...ez is Magyarország. Hogy ne lopjanak le mindent az őrizetlen hajóról, a gazdája jobbnak látja bezárni egy vízen úszó ketrecbe.
Százhalombatta olajkikötő.
Pihen a komp, kikötötték.. Lórévnél járunk.
Hát munka nem folyik a lórévi sólyán. De hát hol vannak már a hajók amik reparálást igényelnének? Elnyelték őket a kohók, mielőtt azokat is becsukták volna. "Igazi" hajó amúgyse férne el itt, azt Komarnoba viszik javítani.
Elképzelni nem tudom mi a fene lehet(ett) ez a hatalmas betontömb a parton. Miféle célt szolgált a most szemmel láthatóan felesleges, valaha annyi munkával és anyaggal elkészített izé.
Miután bekanyarodtunk a tassi zsilip várakozó öblébe horgonyt dobtam. Itt elég volt egy horgony, mert egyrészt tágasabb volt a vízterület, másrészt miután engedték a vizet a Kisdunából szembe folyt velünk, így a hajó szépen beállt a meder hosszirányába. Lemerültem és kitapogattam hogy fog a kavicsos fenéken a Fisherman horgony, majd egy seklit rákötözött 5-6 kilónyi búvárólom tömbökkel még lecsúsztattam a horgonykötélen biztos ami biztos. Itt is békés volt az éjszaka, se szél se hullámok, se más egyéb nem zavarta az alvást. Másnap, hétfőn reggel nyolckor behajóztunk a zsilipkamrába, de erről már részletesen meséltem.
Itt már a békés Kisdunán járunk.
Van itt kicsi kunyhó és nagyobb hacienda.
Balaton 15-ös, a legkisebb kajütös vitorlás amit valaha gyártottak Magyarországon, szegényke az első hajóadó mellékterméke, annakidején adóval sújtottak minden 10m2 feletti vitorlást, ezért lett ő pont 10 m2-es.
Hol van már a kezdeti félelem?! Nagy a "lezsérség", már lábbal is megy a kormányzás!
Na így hajóztunk egész Ráckevéig ami már lassan "honi kikötőnknek" számít. Horgonyon ebédeltünk és kicsit szunyókáltunk a senki szigete előtt, aztán némi fürdéssel összekötve kitakarítottam a sebességmérő propellerét, bár nem használom, a GPS többet ér, meg letakarítottam a mélységmérő fejet, de ettől se szokott le arról a tegnap felvett csúnya szokásáról, hogy időnként 0,5 métert mutat akármennyi víz is van alattunk. Érdekes, hogy ezt csak itt csinálja a Kisdunán. Aztán kerültünk egyet a város előtt, meg az ismerősök hajói, házai környékén, egyedül a Búza Béla volt a Vizán, őt üdvözöltük és megnyugtattuk, hogy jövünk majd hosszabb látogatásra is, aztán kikötöttünk a Port Mihalikban, ahol már várt minket a Péter. Este az ő kertjében beszélgettünk, ahol annyira sikerült ellazulnom, hogy megtörtént velem az ami még soha életemben, hogy arra még emlékszem, hogy a Beherovka elfogytával megkínált egy hosszú sötét fehércimkés üvegből valami pálinkával és a következő emlékem ezután az, hogy hajnalban felkelek az ágyamból és kitántorgok a deckre hogy könnyítsek a hólyagom feszítésén. Hogy a a kettő közt mi történt az tökéletesen kiesett. J elmesélte, hogy némi támogatással sikerült a saját lábamon hazatérni, úgy felerészben értelmes mondatokban beszéltem, ragaszkodtam hozzá, hogy sajátkezűleg húzzam le a lobogót, levetkőztem, lezuhanyoztam, fogat mostam, hálógúnyát öltöttem és lefeküdtem az ágyamba, mindezt egyedül segítség nélkül, sőt éjjel többször felkeltem "kimenni" a deckre, miközben ő a frászt kapta nem esek e bele a vízbe de én mindebből ha megfeszítenek akkor se emlékszem semmire. Hát ezt is megértem vén fejjel, J még soha ittasnak nem látott, mert ilyen elő nem fordult velem soha, mondtam is az én drágámnak, hogy azt külön szeretem benne, hogy ahányszor leiszom magam ő hazatámogat.
Ma, miután konstatáltam, hogy halvány sejtelmem sincs mi történt velem tegnap este és ma reggel közt, erős szégyenérzettől kínzottan, de amúgy minden másnapossági tünet nélkül keltem, hiába mind a Beherovka, mind a pálinka tiszta ital volt, se fejfájás se gyomortünetek, jó étvággyal reggeliztem és hallgattam J hihetetlen történetét magamról.
Kilenckor Péter kivitt a birodalmába Kiskunlacházára. Ez egy nagy kamionbontó és javítóműhely. http://www.kamionbonto.eu/ 
Van itt minden hegyekben, kül- és beltéren raktározva,
de a legszebb ez a gyakorlatilag nullakilométeres benzines szovjet katonai teherautó, na ez nem lesz szétbontva ez emlékmű.
A műszaki adatok alighanem katonai titkot képeznek ezért gondosan törölték őket.
Temtom aki tűzoltókészülék specialista aligha rakná rá a matricát.
Sok karambolos kamion kerül ide bontásra. Vajh mekkora lehetett az az ütközés amitől ez az alváz így meggörbült?
És a végére egy békésebb kép, J itt is megtalálja magának a baromfiudvart, nem fél hogy bekapja a hattyú az ujját az érdes csőrével (és valóban nem kapja be, őt minden állat szereti {itt vagyok pl. én, újabban részeg disznó} kivált a szúnyogok), de mostmár tényleg abbahagyom az irkálást, hajnali fél kettő elmúlt, megyek aludni.
