Reggel arra mentem ki a deckre, hogy a Feriék piszokul sikítózzák a korlátokat a pontonon, tegnap már elkezdték a túloldaliakat levagdosni, most meg a mi oldalunkon közeledtek. Gondolom várták, hogy csak felébredünk a munkazajra, mert azt nem feltételezem róluk, hogy azt is levágták volna amire ki vagyunk kötve. Na "J" még aludt, így egyedül kezdtem a manőverbe, szerencsére olajtenger volt, szinte semmi szél, egy hosszú kötelet kivittem a legszélső pontonra, árpuffereztem a hajó oldalát és eloldva a köteleket áthúztam szép lassan Amapolát a javításra váró, az alacsony víz miatt félig a partnál felült pontonok legkülsőbbikére. Már majdnem ki voltunk kötve, amikor "J" is kitópált a deckre, nagy csodálkozva, hogy jé, hol is vagyunk? A jó kis kikötőnket, amit annak köszönhetünk, hogy a megrendelő nem fizette ki, így elbirtokolta az építő cég, pechünkre eladták úszó kocsmának, amihez új dizájnos korlátok, lámpaoszlopok létesülnek, aztán ha kész és víz is lesz, megy ki valahová a pesti (budai? mondták, de elfelejtettem, amúgy meg tökmindegy, a lényeg, hogy nem lesz hova kikössek) Dunapartra. Ha minden lehetőség kifújt átkötök a Trinexus mögötti lakóhajóra, már megbeszéltem a gazdájával, sőt ő kínálta fel a lehetőséget, csak nem akartam más nyakára menni, de nem lesz más választásom. Mondjuk csak pár hónapról van szó, ha meglesz a hajólevele Amapolának és megindulunk csalinkázni akkor úgyis hol itt, hol ott leszünk. Először is végiglátogatunk és szárazra iszunk  minden ismerős tanyát itt a kisduna mentén (ez persze csak olyan hencegés, egy kolléga a tengeren egyszer úgy becsmérelt, hogy "ahogy te nem iszol az már nem normális"), aztán kerülgetni kezdjük a Csepel szigetet, esetleg messzebbre is megyünk. Ez az idei program. Jövőre megpróbáljuk ugyanezt külföldön. 

Manőver után egy rakás dologba kezdtem egyszerre. Elhoztam a lakatosműhelyből a tegnap megrendelt, leszabott rozsdamentes lemez csíkokat, utánajártam, hogy a hét végén bejussak a műhelybe ahol az eszterga van, megkerestem a rapid esztergakésemet ami kerekre van köszörülve a csigák kötélvályújának kiesztergálásához, felhívtam a Rezső barátomat, aki a csigatengelyt és a tönkcső perselyeit is esztergálta annakidején, kiszalad az ismerőse műhelybe és hoz nekem kétésfeles leszúrókést, meg oldalazókést, mert ezeknek semmijük sincs már. Rezső könnyen szaladgál, még csak 89 éves, mondtam, hogy én elintézem, ne fáradjon, de azt mondta úgyis menne a haverjához, nem ügy elhozni. Ha minden összejön, lenyomom az összes csigakereket a hétvégén. Amúgy ezek a kerekek egyszer már megvoltak, a Rezső már hat éve megdrehálta őket amikor még állásban voltam, de miután elmentem nyugdíjba, valaki magáévá tette, mielőtt elhoztam volna. Felfűrészeltem és elpakoltam az összes fát, amit korábban idetalicskáztam a partra, még szerencse, hogy pár napi tüzelő bent van a hajón, mert a jelenlegi helyünkre elég sok korláton kell keresztülmászni az egymásrakötött pontonokon. Ez még üres kézzel se könnyű, de teli vödrökkel még nehezebb lesz, ha kifogy a tüzelő ami a hajón van. De hátha egy hét múlva már fűteni se kell! Levágtam a kor csödarabokat, amikből árboc topveretek lesznek, majdnem sötétedésig dolgoztam ma decken a nagy satuban, napközben szép napos idő volt, de késő délutánra azért már fáztam odakint. Délután eljött Gyula a hűtőgépszerelő, mert valahogy meglépett a gáz az élelmiszer hűtőből, sajnos nem lehet tudni hol van a szivárgás, valami nagyon apró lyuk, tömítetlenség lehet, mert hónapok alatt csökkent le a kezdetben kifogástalanul működő hűtőben a hideg, egyelőre rátöltött gázt, aztán most megfigyelés alatt tartjuk, attól függően, hogy hogy fog viselkedni lesznek a további lépések. Ha megint elromlik, szakaszosan fogjuk a rendszert 30Bar nitrogénnel megnyomni, hogy kiderüljön a kompresszor-kondenzátor-kapilláris-elpárologtató kör melyik eleme a beteg.

Volt egy kérdés tegnap, hogy merre jártak a magyar hajók a tengeren, amikor még voltak. Nos a történet messziről indul. Amikor Magyarországot körülmetélték megszűnt az a Fiume (illetve Rijeka lett belőle), ahonnan a magyar hajók az akkor még exportképes magyar ipar termékeit és az akkor még kurrens magyar mezőgazdasági termékeket a külföldi, akár tengerentúli országokba vitték. "Szerencsére" az exportálnivaló is lecsökkent, hisz az ország kétharmad részének elcsatolásával mind a mezőgazdasági, mind az ipari termelés lecsökkent, de azért még mindig akadt szállítanivaló, csak már nem volt hol berakni. Ekkor épült ki a csepeli Szabadkikötő és épültek az első Duna-tengerjáró hajók, így lett Budapest tengeri kikötőként regisztrált város. A hajókat itt rakták meg magyar exportárúval, innen hajóztak a Levantéra, illetve a Földközi Tenger távolabbi vidékeire. Visszafelé amennyire én tudom főleg gyapotot déli gyümölcsöt, esetleg egyéb "gyarmatárút" hoztak, meg egyszer Afrikából az állatkertnek zsiráfokat, amik az út alatt a nyitott raktártetőn keresztül bámészkodtak a tengerre. Ezeket az állatokat nyitott vasúti kocsikban hozták aztán Pestre, a gond csak az volt, hogy mi legyen az alagútban, meg a hidak alatt. Végülis mindegyik állat kapott egy pórázt a nyakába és amikor erre szükség volt egy ember lehúzta a fejüket , hogy le ne nyakazzák őket a műtárgyak. Más kapcsolat is volt az állatkerttel, a hazajáró hajók ballaszttankjaiból kiszivattyúzott tengervizet állítólag az állatkerti akváriumokba töltötték. A második világháború után amennyire én tudom a dunatengerhajózás jelentősége még tovább növekedett, a szocializmus építése során állandó volt a valutaínség, tehát a magyar export magyar szállítóeszközök segítségével való célbajuttatása elsőrendű "valutakímélés" volt. Aztán lassan elkopott a magyar exportképes árú, ezzel megszűnt a hazajárás, de megmaradtak a hajók, sőt aki csak tartozott nekünk, az a KGST keretén belül hajóval fizetett. De erről már írtam azt hiszem. Nos az így megnövekedett hajóparknak immáron külföldi ügynökségek szereztek külföldi árút, mikor mit találtak. A Földközin jártak a régi "hazajárók", a "norvégok" (norvég exportból a nyakunkon maradt kisebb hajók) és a végén a "kis" lengyelek (Gdanskban készült, adóssághajók). A kikötők Jugoszláviában Rijeka és  Ploce voltak. Ez utóbbiban a szocialista tábor által gyártott haditechnikát, legfőképpen magyar árút rakodtunk és vittünk a testvéri arab világnak, talán nem köztudott, hogy kézifegyverben, lőszerben komoly exportunk volt és gyanítom van mind a mai napig, amikor ilyet vittünk azt mezőgazdasági gépnek deklarálták a rakományjegyzékben, mert Jugoszlávia, mint el nem kötelezett ország nem támogathatott hadianyagexportot. Az ilyen rakományt mi csak "bőrlyukasztónak" hívtuk. Olaszországban Velence, Trieszt, Szíriában Latakia, Tartus, Egyiptomban Alexandria, a Fekete Tengeren az aldunán Szovjet, Román kikötők, Reni, Izmailia, Galac, Törökországban Isztambul, Izmir, Görögországban Pireus voltak a járatos kikötők, amennyire ennyi év után beugranak az emlkezetembe. De bejártuk az afrikai arab partok valamennyi fontosabb kikötőjét, Marokkó, Tunézia Líbia egyaránt járatos országok voltak, akárcsak Kréta és Ciprus. Én amikor hajóztam, akkor már nagyon rosszban voltunk Izraellel, oda nem jutottam el, de az "öregek" mesélték, hogy korábban Hifa gyakori kikötő volt, ahol minden második ember magyarul beszélt. aztán később ugye a szocialista tábor egyértelműen az arab oldalra helyezkedett, velük kereskedtünk, ami nagy hiba volt, minden magyar tengerész megmondta volna ha megkérdezik, hogy az arabok maximum teveszarral fognak fizetni a magyar exportért, a balatonfüredi hajógyár sorozatban gyártott folyami árúszállító önjáróit magam is láttak Alexandriában valami iszonyatosan lepukkant állapotban, szerintem azóta se fizettek érte egy fityinget se, de hát ezt annakidején leírták testvéru segítségként. Mára zárónak egy apró, történet, mert már fáradt vagyok. Ugye említettem hogy a zsidókkal rosszban voltunk hivatalosan. Na ez alighanem nem vonatkozott a fegyverbizniszre. Plocén egy vasúti szerelvényből rakodott magyar tüzérségi lőszert és fegyvereket két hajó egymás mögé kötve szorosan a partfalnál. A szerelvény elejéről raktak egy magyar hajót, a végéről egy izraeli hajót. A magyar hajó farán (a pupán) ücsörgő matrózt a felette tornyosuló izraeli hajó orráról megszólítja magyarul egy izraeli matróz:

-Hova viszitek a fegyvereket?

-Az araboknak....-ba! (megnem mondom akkor épen melyiknek melyik kikötőbe vitték, de lényegtelen, vittük mindnek) És tí?

-Visszük haza Izraelbe!

Holnap folytatom... vagy máskor. Jóccakát!