Hát szégyenszemre körbefagytunk. Megmondom őszintén nem erre számítottam. Szóval törheti Mátyás a jeget, van belőle!
Felteszek egy kérdést a computerszakosaknak, miért van az, hogy a hotmail-com levelezőm nem hajlandó levelet továbbítani t-mail.hu-ra, se fogadni onnan? Kiír egy hosszú litániát, ami persze computerangolul van fogalmazva, de a lényeg, hogy nem műkxik.
Tegnap egyetlen komment se érkezett a mesére, csak a Bakács dolgához szóltatok, ha ez azt jelenti, hogy olyan jó volt a történet, hogy csak tátottátok a szátokat, akkor rendben van a dolog, de ha azt, hogy már unjátok, akkor nem erőltetem tovább a dolgot. Ma még eladom nektek a "Mártha kápó és az ökrös" történetet, ahogy a Toldy Miklós megírta, csak még kicsit "blogosítom", aztán ha nincs, vagy csak nagyon kevés a visszajelzés, nem erőltetem a dolgot, végülis ez egy hajóépítő blog.
Amikor ez történt, a „Nagyember” még kicsit karcsúbb volt, testsúlya még lehetővé tette, hogy ki-kijárjon a hajóról, bár mindig társaságban, "hűséges fegyverhordozójával", ahogy ő mondotta annakidején. Erre a megtisztelő kinevezésre legtöbbször valamelyik gépaszi számíthatott, legtöbb esetben az őrségében lévő (amíg őrségezett, azaz géptiszt volt, mert a kápó az már nem ad őrséget). Hiszen bizalmi ember volt ő, neki kellett hajnali négy előtt és este nyolc után a fridzsidert kisöpörnie, a teljes személyzeti watchmankaját főnökének biztosítani, nehogy éhen maradjon!
Itt megállok egy pillanatra. Valóban nem lett volna szép dolog, ha valóban „éheztették” volna az öreget. Egyszer nevetve mutatta a vacsorára kapott májkrémkonzervet:
-Na most ettől lakjak jól!?
És a dobozt az akós méretű hordóhasa mellé tette.
Amúgy igazi koplalás a magyar hajókon szinte sose esett meg. Volt, hogy pocsék volt a kaja, mert a tolvaj kambuzer és a barba ellopták amit csak tudtak. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy felették, vagy eladták, hanem a Shipschandler adott számlát a cégnek százról, és behozott ötvenet, a különbözetet eltette a barba és lökött belőle a kambuzernek, esetleg az első pincérnek, akik beleláttak a dologba. Persze a cégnél tudtak erről, ezért általában nem engedélyeztek semmi vásárlást, inkább itthonról küldték a kaját kamionnal, aminek egyrészt devizakímélő, másrészt lopásgátló funkciója volt. Persze megesett, hogy hosszabbra sikeredett egy út és közben kifogytunk, de ha egy nagyobb étkű ember még éhes volt, az rendszerint kapott repetát, na persze az nem működött, hogy a lucskoskáposztából kisadag, másnap meg a rántott húsból két dupla adag. De a pincér mindig megkérdezte mindenkitől:” Mit kérsz?” És a válasz lehetett háromféle, kis-, normál-, vagy nagy adag és ha erre lehetőség volt, még válogatni is lehetett, ilyenkor leszólt a pincér a konyhába a szakácsnak aki kiporciózta az adagot: „ Eleknek egy felsőcombos normált!”. Nade vissza a kályhához!
Jelen történetkor az én beosztottam volt a választott, együtt mentek ki délután valamilyen célból. Legtöbbször ruhakeresés volt tervezve, Jóskánknak állandó problémája volt a leghétköznapibb dolgok beszerzése, lévén abban az időben, itt a mi mozgáskörzetünkben, tehát Levante vizein, nem volt ennyi "seggbenvállas" ember, az ő termetére ritkán lehetett valamit is kapni, készruhában.
A Porto Vecchio főbejáratától az "Ökrös"-t egy széles utca választotta el, nem kellett sokat lépni az első hűsítő kortyokért. Hogy ők, ketten mit ittak, nehéz lenne megmondani, lévén Nagyember ekkor sem ivott semmi szeszeset és emlékeim szerint Sanyi gyerek sem volt iszákos. A helység azonban zsúfolt volt, műszak vége a kikötőben és a rakodómunkások ugyanúgy törzshelyüknek tekintették, mint a tengerészek. Nem csak mi, magyarok! Az ajtótól balra állt az ominózus erőmérő gép, két karja bikafejből meredt ki és szarvat formázott. Gondolom, Nagyemberben fölbuzgott a magyaros virtus, "megmutatom ezeknek a makarónizabálóknak, mit tud egy magyar úr" és a szükséges pénzérme bedobása után hatalmas mancsaiba kapta a két szarvat és böhöm nagy teste minden erejét beleadva összeszorította. Össze! És a szarvak úgy is maradtak, két végük egymás fölött összeakadva, a gép pedig hatalmas reccsenéssel megszűnt működni. Az olaszok röhögtek, a tulaj káromkodott, Sanyi barátunk a sarokban sunnyogott, neki semmi köze az egészhez, ő nem is itt van! Ekkor esett meg az a szégyen, hogy Nagyemberünk - ha nem is lángpallossal - de ki lett hajtva a Paradicsomból! Azt nem tudom megmondani, hogy önszántából-e, vagy tudtára adták, hogy nem kívánatos, de többet nem láttam őt ebben a műintézetben. Igaz, mikor legközelebb a "Cegléd" m/s-en ismét együtt voltunk és rendszeresen jártuk a Trieste-Venezia- Levante vonalat, nem nagyon ment már a városba ki. Pedig mindössze 5 év telt el a két együtthajózás között.
Ezzel az "Ökrös"-beli eseménnyel nem zárult le a nap, vették az irányt a via Carducci-ra, a főutcába. A városban sok helyen volt nyilvános mérleg fölállítva, ha jól emlékezem egy kávé áráért - 50 líra volt abban az időben - lemázsálhatta magát az ember. Sőt nyomtatott cédulán el is tehette az eredményt. Egyik ilyen gépnél Jóskánkat elfogta a kísértés és nekiállt kibogozni, hogyan is kell használni. A digók persze kibökték a hatalmas ember készülődését és egy ilyen mókát egy olasz, hogy elszalasszon, na azt már nem! Szépen össze is verődtek, mire Nagyemberünk rálépett a mérlegre. A mutató elindult és...megállt a nullán! Körbe futva! A cédula is megjelent a nyílásban: 0.00 kg!!! Ezt már Sanyi barátunk sem állhatta meg röhögés nélkül - a nézelődők régen fetrengtek jókedvükben - és kapott akkora hátbavágást, hogy napokig maródit jelentett. Egyébként a történetet innen tudom, kifaggattam, miért kapta a fenyítést.
A "Tokaj" egyébként igen különleges hajó volt, a személyzetvezénylők minden igyekezetükkel sem tudtak volna kacifántosabb társaságot összehozni. Az emberben az első néhány hajón történtek nagyon megmaradnak - még így negyvenvalahány év távlatában is - utána kezd összemosódni minden. Ezért is nem nagyon szeretek mesélni, tartok a keveredéstől, a "szinesítés" kísértésétől, inkább hallgatok.
A mostani egy különleges alkalom, ha már fölemlegetted ezt az időt és személyeket, ráadásul ott is voltam, átéltem.
Charlie captain kapcsán szóba került az ánizspálinka, ami közkedvelt ital Macedoniától délre, de itthon sem ismeretlen, hiszen néhai keresztapám is rendszeresen készített szőlőtörkölyből.
Mi, ebben az időben nem a görög uozo néven tartottuk számon, hanem vagy raki vagy arak volt a neve. És szír kikötőben, legtöbbször Latakián vettük bagóért, gallonos üvegben, olyanban, amilyenben manapság az olasz borokat árúsítják a super-hiper akármikben. Kitűnő ital volt, lévén teljesen tiszta szőlőtörköly alapanyagból készítették. Egyet nem volt vele szabad tenni - berúgni tőle! Többeket ez terelt absztinenciára, a rakis másnaposság.
Ezt megint én teszem már hozzá, ez a fajta „üdítőital” úgy működött, hogy a magát másnapra kijózanodottnak érző ember mit sem sejtve vizet ivott. Ettől az egész részeg állapot újra kezdődött.