Nehéz az élet a hajón...Tegnap "J" körülnézett mi van itthon sütnivalónk és ilyesmikkel kell beérjük. 

És elnézést mindazoktól, akik a tegnapi politikai eszme (ámok?)futtatásom nyomán sértve érzik a hőseiket, nem bánnám, ha valaki kinyitná a szemem, hogy rózsásabban (szegfűsenbben, narancsosabban??) lássam a világot, de pillanatnyilag ennyire futja, nagyjából elveszettnek gondolom a fejszét nyelestül.  Temtom is rámírt...Nem fogok mostanában politizálni, de nagyon kikívánkozott belőlem és valóban, utána meg is nyugodtam. Ma Igazából nem is tudom miket csináltam....Egyfolytában matattam valamit, pakoltam, meghegesztettem egyik padlódeszka tartó vasát, ami kinyeklett alattam, na nem kell félni, nem zuhantam le a bilgébe, mert a padlódeszka alatt 3cm-el már a víztartály teteje van, behordtam pár vödör tűzifát, aprítottam gyújtóst, meg felrúgtam egy bontott doboz tejet, szóval ha vajban nem is, de tejben fürösztöm a hajómat. Délután feltöltöttük a víztartályokat, egészen pontosan 1391 liter víz folyt be, mire mindhárom tank kipúposodott. Ez ellen majd ha jobb idő lesz és lehet fákat vasakat megmunkálni a decken kell tegyek valamit, szóval leszorító valamiket kell csináljak, mert olyan snassz, hogy huppog a tartályok teteje ahogy telnek, ürülnek. Kaptam a "VB"-tól vele történt tengerésztörténeteket. Elkezdem faragcsálni az elsőt, ha kész leszek ma, berakom, ha nem akkor csak holnap.

23:59 Na még éppen ma van. Szóval a folytatás....

Néhány dobóköteles mese fog ezek után következni. Azt hiszem korábban  volt már szó róla, sőt le is fényképeztem egy dobókörtét Amapola leltárából. Nos ennek a kötélre kötött jószágnak a hajigálása valaha kenyérkereső foglalatossága volt a hajósoknak, Jókaitól olvastam valahol, leírta a jeles történetet, amikor Sándor Móric gróf, az ördöglovas (akinek a budai palotájában lovak helyett ma köztársasági elnököket tartunk…. ha ló nincs jó a szamár is) fogadott, hogy a Bécs-Pest távon lovagolva megveri a gőzhajót. A fogadás nagyon merész volt, völgymenetben a hajó gyorsan haladhatott, míg a lovasnak úttalan utakon kellett vágtatni, számtalan akadályt legyőzve, de hát Sándor gróf nem azért volt az „ördöglovas” hogy ilyesmiktől megijedjen. Mindazonáltal nagyon úgy nézett ki, hogy ezúttal veszíteni fog. A hajó jelentős előnnyel érkezett a pesti kikötőpontonhoz és a gróf ellen fogadók már a zsebükben érezték a pénzt, amikor olyasmi történt, amit a hajózáshoz nem értő publikum nem vett számításba. Elnézést ha nem szószerint idézem Jókait, egyrészt ezt a történetet vagy 50 éve olvastam, meg ő azért még nálam is nagyobb mesemondó volt, de valahogy így írta le: A gróf már látta, hogy a gőzhajó hamarébb ér a kikötőhelyre, de hát a hajónak nem olyan egyszerű valahová odaállani, mint egy megrakott szekérnek. Annak elébb el kell fordulnia amarra a ráczfürdő felé, mintha esze ágába se lenne kikötni, sőt, a másik partba lenne szerelmes, aztán ha már az orra majdhogynem nekiütődött a túlpartnak, gyorsan szembemenni az árnak és oldalvást közeledni a pesti oldalhoz. De még ekkor sincs megérkezve!  Amikor már a part közelében van, a matrózok elkezdik kötélre kötött cönkökkel agyba-főbe hajigálni a parton ácsorgókat, hogy valaki elkapja azt, és csak ha már erős kötelek vannak kihúzva, akkor lehet a partnak nehezkedni. Na miközben a gőzhajó ezt a manővrirungot végigcsinálta a gróf átvágtatott a piactéren, ott valamennyi kofa összes kosarát összeborogatva, gőzölgő paripájával a partot a tutajtól elválasztó keskeny csatornán átugratva a pallókon ácsorgók közt óriási riadalmat keltve, azok egy részét a vízbe ugratva elébb toppant a deszkára, mint ahogy a legelső utas kilépett volna, így hát a fogadás részéről nyerve volt.

Megpróbáltam „Jókaisra” venni a történetet, nekem így sikerült. Amikor 1975-ben, mint frissen belépő tengerész elektrikust egyhónapos tűz- és munkavédelmi tanfolyamra behajóztak  a Buda nevű iskolahajóra, többek közt meg kellett tanulnom a dobókörtét minél messzebbre és minél pontosabban elhajítani.  A Buda a behajózott tengerész és folyamász újoncokkal eközben uszályokat hozott, vitt Budapest és Mohács közt, szóval végezte a folyami vontatóhajók szokásos munkáját. Akkoriban még komoly teherhajózás folyt a Dunán és alkalmam volt látni, ahogy a tapasztalt matrózok „kinyújtották” a dobót, azaz 30-40 méteres, vagy még annál is nagyobb távolságból olyan pontosan hajították át az uszályról a vontatóra, vagy fordítva, hogy csak néztem. A dobó ha már odaát volt, ezzel húzták át a „sleppszárat” azaz azt a vastag drótkötelet, mellyel az uszályt vontára vettük. Ezek után nem csodálkoztam, amikor vérszegény próbálkozásainkat hangos röhögés kísérte az oktatás során, de jól-rosszul azért csak megtanultunk dobni. Amikor megtudták, hogy tengerész tanonc vagyok, csak legyintettek, azt mondták hogy a hazajáró típusokat amikor látták néha, jókat nevettek a tengerészek gyakorlatlanságán (ami persze érthető volt, ők naponta dobáltak annyit, a gyakori  uszálymanővereik során, mint egy tengerész matróz egy év alatt) és lehetett a dologban valami, mert nekünk azt a módszert oktatták, hogy pörgetni és elengedni, miközben a tengeren azt láttam, hogy a dobókörtével egy pár karika kötelet is eldobnak, ami talán biztonságosabb találatot eredményez, de eleve nem megy olyan messzire. Márpedig az összeütközések elkerülésének a legbiztosabb módja ha nem megy közel a hajó géppel semmihez, hanem a kötéllel odahúzza magát. Nem lebecsülendő előny továbbá, ha az első dobás netán nem sikerül, ha messziről kezdtük, még van idő a kötelet beszedve újra dobni, de ha már eleve közel mentünk, erre nincs esélyünk, el kell szenvedni a hajóvezető ezzel kapcsolatos vaskos kifejezéseit, hogy miattunk újra kezdheti a manővert. No ezen hosszadalmas bevezető után nézzük az első „dobós” történetet, melyet Veperdi kapitánytól kaptam Emailben.

 A szürkés felhőtakaró mögött csak sejteni lehetett a gyenge november végi Napot. Nem túlzottan jó hangulatban közeledtünk a „Badacsony” hazajáróval a rijekai horgonyzóhelyhez, ugyanis rádión azt az értesítést kaptuk, hogy csak a következő héten kezdik meg a rakodást. Péntek kora délután volt, és mindenkinek az járt az eszében, milyen jó lenne a lehorgonyzás helyett a kikötőben part mellé állni, ahonnét hétvégén az ember kimehet a városba, egy kicsit kikapcsolódni.

Miután a bócmannal együtt előkészítettem a ledobáshoz a horgonyokat, a horgonyzóhelyen álló néhány nagyobb hajót kezdtem nézegetni, amikor az egyik mögül előbukkant a fekete testű, fehér felépítményű, kecses vonalú, révkalauz hajócska jól ismert alakja.

- Nézze Feri bácsi - szóltam oda a horgonygép egyik fékezőkarjára támaszkodva, búsan merengő fedélzetmesternek -, nem a pilotcsónak az?

- Hol, merre? - riadt fel, valószínűleg a világ értelmetlen dolgain töprengő bócman.

- Jobbra elől, ott az üres tanker orránál - feleltem, de már jött is a kiáltás a felsőhídról.

- Pilotlépcsőt kirakni a jobboldalra! - harsogta a Chief a Barba mellől. - Stand by! (Készenlét!).

- Menjen segíteni! - szólt a bócman.

Elindultam hátra a jobboldalon, és láttam, hogy ketten már rakják is ki a hármas raktárnyílás vonalában, a széles deszka lépcsőfokokkal ellátott kötélhágcsót. Miközben a rögzítésével és a mellvédlépcső beakasztásával foglalatoskodtunk, a II. tiszt sietett el mögöttünk hátra, a pupán (hajótat) lévő manőverhelyére. Ezután visszamentem előre, és előszedtem a dobóköteleket. A kötél öblét beakasztottam az egyik kötélbakba, majd addig hátráltam, míg a két vége került a kezembe. Jól meghúztam, megrángattam, majd a dobókörtét a bal hónom alá véve, eldobtam a másik végét, és elkezdtem karikába szedni a balkezembe. Amikor elkészültem, óvatosan, nehogy összekuszálódjon, letettem az egészet az I. raktárnyílás ponyvájára.

A pilotcsónak ekkorra már odaállt a kötélhágcsó mellé, és a Pilot ügyesen felkapaszkodott, majd a mellvéden átlépve lemászott a fedélzetre. J. úr, a III. tiszt már várta, és felkísérte a parancsnoki hídra. Az árboc keresztrúdjáról kisvártatva leereszkedett a pilotkérő sárga-kék csíkos „G” jelzőlobogó, majd a helyére felkúszott a piros-fehér „H” betű, ami azt adta tudtul mindenkinek, hogy révkalauz tartózkodik a hajón. 

A hajó, mely a Pilot átszállása alatt leállította a főgépeit, újból nekilódult, és az orra a kikötőbejárat felé fordult.

- Jobboldallal kötünk ki - mondta az időközben az orrfedélzetre érkező Chief. - Ráállunk a Lungo Mólóhoz (a rijekai kikötő korábban Mária Terézia Mólóként ismeretes hullámtörő védgátja) kikötött „Dunaújvárosra” és ott is maradunk a jövő hétig. Rakják ki a ballonokat!

Már indultunk is, amikor még odaszólt nekem. - Maga lesz a springes.

A spring, az orrfedélzet hátuljáról a partra, hátrafelé kiadott kötél, melynek feladata a hajó előrecsúszásának megakadályozása. Az ilyen kisebb, ráadásul két főgépes hajók, nem igen kértek kikötői vontató (boxer) segítséget a manőverekhez, és ebben az esetekben az első spring fontos szerepet játszott a kikötéseknél és az indulásoknál. Erre a célra egy vastag acéldrót kötelet használtunk, melynek végére egy igen vastag, kb. 6 m hosszú, nylonkötél ún. gomena volt erősítve, a hajó mozgásainak rugalmas elnyelésére.

A mégiscsak megvalósuló vágyainktól felvillanyozódva, vidáman gurítgattuk elő a hatalmas teherautó-kerék külső gumikat, hogy a mellvéden átemelve, a víz fölé kilógatva rögzítsük. Mégiscsak rendesek ezek a jugók (mely elnevezéstől a mostani horvát barátaimat elfogná a harctéri idegesség) gondoltam magamban, hogy nem hagynak megrohadni idekint a horgonyzóhelyen. Különben, velünk magyarokkal, ha lehetett, ezt mindig megtették.

Miután minden előkészületet befejeztünk, az orrfedélzeten állva bámultuk a kikötő lassan kibontakozó látványát. Valóban a zsúfolásig tele volt. A Lungo Móló mellett is kettesével, hármasával álltak az egymás mellé kikötött hajók. Hamarosan megpillantottuk testvérhajónkat, a „Dunaújvárost”. Valószínűleg értesültek már a jövetelünkről, mert elég sokan ácsorogtak kint a fedélzetén, minket figyelve.

- Készüljenek! - adta ki a vezényszót a Chief.

Felvettem a szépen összekarikázott dobómat, és vártam a parancsot. A hajónk lassan közeledett, és amint a főgépeket hátrában kezdték járatni, a „Dunaújvárossal” szinte párhuzamosan megállt. A kettőnk közötti távolság nem lehetett több 15 méternél. Odaát már várták a köteleinket, néhány matróz pedig kézi-ballonokkal a kezében figyelte, hogy hol fogunk először „összecsókolózni”. A „Dunaújváros” bócmanja, akit akkor még csak látásból ismertem, a fedélzeten ácsorgott az I. sz. raktárnál. Az alexandriai Baba nem túlzottan gazdag választékú árukészletének legbecsesebb tételének számító, valamikor fehér színű, mostanra már inkább a szürkegalamb és a pettyes hiúz keresztezésének termékére hasonlító, kirojtosodott marinájó sapkáját, szokása szerint a feje búbjára hátratolva, rozsdafoltokat kutató szemeivel méregette a hajónkat.

- Szevasz K. - kiáltotta át a mi bócmanunk.

- Szevasztok - ordította K., majd így folytatta -, miféle rozsdatemető ez? Tán nincs már festéketek? Szóljatok csak! Adok kölcsön, vagy cserébe.

Ekkor megszólat a Chief: - Mehet a dobó!

Dunász módra jobb kézzel forgatni kezdtem a rövid kötélre fogott dobókörtét, amikor a szinte velem szemben álló K., látva, hogy valami fiatal ifjonccal van dolga (melyben azért tévedett) széles, holdvilágszerű homlokára bökve így kiáltott: - Hé, mester! Ide! Dobja ide, ha tudja!

Jól tudtam dobni, de azért azt sohasem gondoltam, hogy eltalálnék valamilyen pontszerű célt. A cukkolástól kissé feldühödve, csípőből balra fordultam, majd vissza, és teljes erőmből a szomszéd bócman felé hajítottam a fakörtét. Az gyorsan átrepülte a kis távolságot, és csak azt láttam, hogy K. lebukik, és a keményfa dobókörte óriásit koppan az I. raktárnyílás felett, a bölcsőjébe leeresztett sárga daruszáron. Pontosan a feje vonalában. Fogalmam sincs róla, hogy hogyan sikerült ilyen pontosat dobnom.

Mindenestre nem volt időm töprengeni. Gyorsan rákötöttem a dobó másik végét a kötélterelő lyukon kidugott spring csatjára, és a túloldalon már húzni is kezdték. Miközben a kötelet eresztettem kifelé, K. ordítozását hallottam, de nem értem rá válaszolni. - Az istenit magának! Hát nem agyon akart b….ni a dobóval? Mit képzel? Mi maga? Egy Buffalo Bill?

Ekkor már akadt időm a válaszra. - Maga mondta! Azt hiszi, hogy nem tudom kupán vágni 15 méterről egy dobóval?

- Majd átmegyek a manőver után, és én vágom kupán! De úgy, hogy ….

- Mi van K.? - szállt be a Bócmanunk is a csevejbe. - Beszartál? Deckboy korod óta nem láttalak ilyen fürgének. Csak gyere, de rád küldöm a Danit! (A 115 kg-os hajóácsot)

- Hagyják abba! - csattant fel a Chief, akit láthatón idegesített az ügy. - Ez nem a szerdai Lehel-piac!

Mintegy tíz perc múlva, a manővert befejezve, már a köteleket rendezgettük, és belegondoltam, milyen tragédia lehetett volna, ha akaratom ellenére, tényleg eltalálom a homlokát. Hétszentség, hogy betöröm a fejét. És még jó, ha csak egy koponyacsont törést okoztam volna.

A hajó elcsendesedett. 17-kor a nappalosok leléptek, én pedig Lajossal, a kormányos társammal még egy órán át dolgozgattam, mire letelt a szolgálatunk, és feljött a váltónk. Ilyenkor már csak féltengeri őrséget adtunk, ami azt jelentette, hogy csak egy ember volt szolgálatban a fedélzeten.

Lementünk a kabinunkba, és egy gyors kézmosás után beléptünk a legénységi szalonba, hogy mi is megvacsorázzunk. K., a „Dunaújváros” bócmanja, már ott ücsörgött. Feri bácsival és a hajóácsunkkal sörözgetett. Amikor meglátott, megvillantak az alkoholtól már kissé elhomályosult szemei.

- Na, itt a céllövő!

- Hagyd már abba K! - szólt rá Feri bácsi -, különben egyetlen kortyot sem kapsz.

- Jól van, jól van - motyogta K., legendás marinájó sapkáját gyűrögetve a balkezében. - Csak vicceltem.

- Én is. El se hittem, hogy ilyen pontosan tudok célozni. Véletlen volt - feleltem. - Tényleg nem akartam agyon b….ni. 

- Jól van, jól van. Akkor erre iszunk! Feri! Van még söröd?

- Hááát, van - nyögte ki nagy nehezen a bócmanunk.

Én is kaptam, és egy óra múlva már tegeződtem, a tőlem jó pár évvel idősebb K-val.