Megcsináltam tegnap, tegnapelőtt az utolsó gallérokat is a darukarokra, mindjárt rám is szakadt az eső tegnap, de sebtében sikerült még le is festeni, mielőtt eláztam volna a villámelpakolásban. Tegnap kiszabtam egy rakás rozsdamentes szemet, amiket a fix korlátlábakra hegesztek majd, ezekbe lesz bekötve a kötélkorlát. Sajnos sikerült valahogy egy spénnek belekerülnie a szemembe, ráadásul a kettőből abba amivel látok, úgy hogy a napot a Péterfyben fejeztem be. Most reggel van,  mindenfélével ijesztgettek, hogy napok amíg "visszajön" a szemem, de most vettem le a kötést és egész jó. Meg kell(ene) majd kenegetni, meg csepegtetni, de ha ennyire működik, kihagyom. Ma amúgy is kell menjek a Tilosrádiós fiúkkal a Csepel kerékpárgyárba, ami azért is fontos, mert hátha tudok informálódni hajóbringa ügyben.

Este van már. Tízkor gyülekeztünk, aztán bevártuk a későnjövőket, úgy hogy 11 óra felé már a gyárban is voltunk. A társaság nagyrésze bringával érkezett. Én a robogóval kilógtam a sorból. Volt egész speciális bringás is köztünk.

 Kicsit komplikált fel-leszállni, viszont átlát a busz felett.

Amit hamar megtudtunk a magyar bicikligyártásról, az az, hogy nem gyártunk biciklit. Csak tervezünk, legyártatjuk, megvesszük az alkatrészeket és összeszerelünk. Nagyjából az alkatrészek 90 százalékát Taivanon csinálják. A kész festett vázakat apró egyengetés után elkezdik készre szerelni egy egyszerű gyártósoron.

Ez az ember egész nap küllőket fűz az abroncsokba. Ami kész az begurul ebbe a gépbe,

A gép 40 másodperc és egy perc közti idő alatt addig állítgatja a küllőket, közben forgatva, megállítva, amíg pontosan centrikus nem lesz az abroncs. Tapasztalatból tudom, hogy ezt még a gyakorlott kerékpárszerelők is negyedóráig csinálják.

Kilencven féle bringát csinálnak itt. 60 ember termel évi 1,8 milliárd forintnyi forgalmat. Volt több tulajdonos miután a privatizáció lezajlott, az orosz Fegya bácsi innen egyenesen a börtönbe vonult, az utána következő utána ment Oroszországba és sikeresen hajtott be hatszázmilliós követelést.

Miután a, meg kell mondjam  tündökletesen szép kínai vázakon az apró egyengetést elvégezték (ami azért van, mert a festéket amikor beégetik kicsit még dolgozik a hő hatására a váz) a vázak kerekeken guruló állványokra, a centírozott abroncsok gúlákba kerülnek.

Azért van néha, hogy a vázban lévő meneten igazítani kell. Azt ezzel az ősöreg masinával végzik

A vázakat  kézbe véve kezdik beszerelni a pedáltengelyeket, csapágyakkal, levegős nyomatékkulccsal szigorú technológia szerint meghúzva. Ez az egyetlen része a gyártásnak, ami kissé koszos kócerájszerű, de hát a golyókoszorúkat zsírba kell berakni, ez egy kicsit olyan bütykölésjellegű meló. Az íly módon felhajtóművezett vázak ismét kerekes állványokra kerülnek,

Az állványról innen a szerelőszalagra kerülnek a gépek, ahol egymás után be- és felszerelnek rájuk mindent. Az abroncsokra korábban felrakott gumikkal gördülő állványokon lógó kerekeket, a csilivili váltót, az elektromos szerelvényeket, kormányt, a pedálokat. Míg végül a szalag végén a kész biciklibe csak a nyerget kell betűzni, mert annak a lukjába idáig a szerelőszalag hímtagja volt.

 A dolgozók épp ebédszünelelek. Hol van már az átkos szocializmusbéli üzemi konyha? Mindenki eszik ott ahol dolgozik, a gép, a szalag mellett azt amit magával hozott. Hja kérem, ez már a hőn vágyott kapitalizmus....Ez a néni se ment még nyugdíjba, biztos nagyon szeret dolgozni.

Körülnéztünk a raktárban is. Szó esik a korábbi postai umbuldás kerékpártenderről is. Ahol olyan pályázatot írt ki a Posta többezres szériára, hogy csak a szlovén cég nyerhetett olyan árral, aminek a feléért lehetett volna venni egyet bármelyik boltban. A dolog bíróságon van, a vak is látja, hogy valakik óriásit akartak szakítani az üzleten, de azért ez megint egy olyan per lesz, aminek egyrészt soha nem lesz vége, mésrészt ha mégis, az adófizetők pénze bánja majd a kötbért és senkit se fognak becsukni. Most készülnek a megismételt tenderre, három tipussal is, majd a törésteszt, meg egyebek fogják eldönteni, melyik lesz az induló. 

Szívből drukkolok nekik.  Megnézünk még pár, egészen új innovatív terméket is. habkönnyű műanyag akkumulátoros villanybiciklit, ezen egészen megdöbbentem, mert eddig minden akku amit emelgettem dögnehéz volt, meg olyan elektromos kerékpárt, amivel majd reklámturnéra indulnak és a zenekar erősítőihez az energiát a bringák adják majd!

  A végén a kereskedők árúházában fejezzük be a sétát. Ez volt valamikor  a Weiss Manfréd istállója. A faszerkezetű rácsos tartó boltozta tető ezek szerint átvészelte a háborút és azóta is renben szolgál. Megkérdeztem, hogy mennyire érintette őket a pénzügyi világválság. Nos egyelőre úgy tűnik semennyire, sőt a takarékosság egyre többeket csábít át az autóról kerékpárra. Persze csak a nyugati szegény országokban, nálunk kevésbbé.

Jó volt járni egy olyan gyárban, ami ha a régi nagyság töredéke is, de a sok viszontagság, tulajdonosi katyvasz után azért szemmel láthatóan végre megtalálta a helyét és működik. (ez volt itt a "vörös farok" helye) Aki tudja, érti,  aki nem tudja, ne is értse, (élje) meg soha. 

Délután egy órára értem vissza Amapolára, richtig esőben robogózva. Ebéd, alvás után hazavonultam, egyrészt az esőben a decken hegesztés szóba se jöhetett, másrészt kicsit kímélném a szurkapiszkált szememet a hegesztéstől.