Most érkeztünk haza Balatonról. Bár az időjárás mesze nem volt tökéletes, most délután amikor indultunk például hózápor volt, de mi azért szokásos módon remekül éreztük magunkat. Minden tüzifa elfogyott, így okulva a múltkori tapasztalaton, amikor kihasználva a szorult helyzetünket egy tán még mázsánál is kevesebb hulladék fát horror áron volt hajlandó eladni nekem a kereskedő, két délelőtt kimentünk az uca végén kezdődő erdőbe és a kidőlt vékony, az avarban korhadó fenyők közűl hazavittünk (Hm, vajon ez lopás? Én nem érzem annak, bár jogilag...) annyit, amit láncfűrésszel felaprítva megvolt a kellemes melegednivaló. Kellemes laza testmozgás.
Első olvasatra a végére értem a Bisset második kötet lektorálásának. Érdekes dolog ez. Azt hiszem mindent tudok már a Titanic katasztrófájáról. De amikor oda értem (Az utolsó három fejezet erről szól, mivel a Bisset a második tisztje volt a Carpathiának, amelyik a túlélőket kimentette.) elszorult a szivem, kifejezetten izgultam. Mintha abban reménykednék, hogy hátha nem következik be! Micsoda marhaság. De az érzéseknek nem lehet parancsolni. A szöveg részletesen ismertet minden előzményt, a történést, a tényadatokat és az esemény keltette érzelmeket. Voltak gondjaim a nyolcsoros bővített mondatokkal, pedig a Bandi már megpróbált tökéleteset alkotni a fordítással, ami általában sikerült is neki, hiszen rengeteget dolgozott a szöveggel. De a szórend véglegesítése, az árnyalatok finomítása úgy érzem az én dolgom, remélem nem érzi majd sértőnek, hogy annyi helyen változtattam a mondatain. De különösen a túlélők mentésének érzelemdús leíró mondatait nagyon meg kellett csiszolgatni. Szóval a kandalló mellett ücsörögve ilyesmikkel foglalkoztam. A kevés napsütéses időben pedig vagy fát loptunk, vagy a kertet buzeráltuk. Kegyetlenül megmetszettem a mogyoróbokrokat, melyeket arasznyiként ültettem vagy 20 éve, aztán mivel rájuk borította a billencs a murvát, hónapokig voltak eltemetve, de mostanra megfojtással fenyegetik a felettük növekedni próbáló cseresznyefát. Ez a fa amúgy nagy sikerem, mert egy vadon nőtt sajmeggybe szemzettem be a régen meghalt kedves székely messzeszomszéd germerszdorfi cseresznyéjét és csodák csodájára (a legalább 20 próbálkozásom közűl ez az egy) megfogant. Csak idén is meg kell majd oldjam a madárijesztést, mert a rigó már, legalábbis nekem tisztára úgy tűnt, már most szemez a fával. Mostantól megint a hajón leszek minden nap, így