Hajónapló

Emlékezetblog kilencedik fejezet, huszonharmadik rész.

Jó hosszút írtam előző nap és miután lefeküdtem aludni a hajón, még sokáig örvölt az agyam számtalan apró dolgot feldobva. Szóval azok az évek amiket lehúztam a Volgában eseménydús évek voltak, de egyszerűen nem lehet mindent leírni, meg hát nem is kell, mindig attól félek, hogy unalmas leszek. Inkább az élet "nagy összefüggéseit" igyexem megragadni. Hogy... például .... boldogult anyám gyakran élt közmondásokkal (és mindig énekelt miközben a mosóteknőnél súrolta apám munkásnadrágját, vagy a sparherdnél főzte az ebédet, ezért emlékezem MINDEN régi slágerre ami a két háború közt volt), és mondott például olyat, hogy "az isten nem ver bottal". Pedig én sose kívántam a vesztét senkinek, még annak se igyekeztem soha tudatosan ártani, aki mindent elkövetett az ártásomra. De ugye az Isten nem ver bottal. (miközben egyáltalán nem hiszek a gondviselésben, ahogy abban se, hogy valaki van "odafent" aki büntet és jutalmaz) Na szóval említettem, hogy az Albában volt egy áspis kígyó. Gyöngyvér a főkönyvelő, aki valamiért rettenetesen gyűlölt, és oroszlánrésze lehetett a kirúgatásomban. Nem tudom él e még, de nagyon bosszankodna ha megtudná, hogy rengeteget köszönhetek neki. Ha maradok az Albában piszmogni az apróságokkal, nem lett volna rövid időn belül a képességeimnek valóban megfelelő, alkotó munkám és főleg pár éven belül kb. négyszeres fizetésem. És mindeközben szegény Gyöngyvért meg otthagyta a menő pasas akit elhódított a feleségétől, aki miután megelégelte  a boszorkányt, visszakullogott a családjához. ÉS nincs még vége. Schneiderék csillaga nem tudom mennyire áldozott le, talán ráment az Alba is  a bankkölcsönre, talán egyszerűen csak megelégelték a nem nekik való szállodabizniszt. Mindenesetre amikor sok év után arra jártam, teljesen megváltozott a szálloda dizájnja, a teljes földszíntet átépítették, mert valami bécsi cukrász vette meg az egészet, és nagyjából mindenkit kirúgott, aki meg  maradt, az kénytelen volt mást is, meg sokkal többet dolgozni mint korábban. A recepció például drinkbár is lett, a szobalányokat befogták mosónőnek is, a cukrász meg saját magát "nevezte ki " igazgatónak, szóval igazgatóra se volt többé szüksége. Azt kell mondjam nagyjából úgy jártam az Albával, mint az a peches tengerész akit a Titanic indulása előtt rúgtak ki a hajóról.

Na de vissza az Ibis Volgához. Embereim a leghatározottabban sajnálták, hogy ott hagyom őket. Célozgattak rá, hogy majd "átszivárognak" utánam, de ezzel nem biztathattam őket, mert ugye ott volt már komplett műszak és természetesen nem kezdhettem úgy ott a megismételt pályafutásomat, hogy elzavarom őket. KŰLÖNÖSEN nem, mert többen még a régiek voltak ott, akiket jól ismertem 14 évvel korábbról. (bár a korábban említett Attilával, amikor már nyugdíjasként voltam a Bálint Gyuri bácsival a "nemzet kertészével" a Gesztenyés Kertben gereblyézni a Gerstl Józsi szervezte akción, találkoztam ott, aki akkor már azt hiszem villanyszerelőként dolgozott a Novotelben miután a Volgát 2012-ben lebontották). De talán nem lehettem rossz főnök, ha a mai napig baráti kapcsolatban állok  például a Szabó Sanyival aki ott volt vízvezetékszerelő már érkezésemkor is.  

Nemcsak a műszakon voltak régi ismerősök. Bár 14 év nagy idő, de minden területen akadtak ismerős arcok, ráadásul olyanok, akik kifejezetten örömmel üdvözöltek. Alighanem egy kicsit "megelőzött a hírem", ami talán nem volt rossz. Mindenesetre amikor tengerész-zsákommal a vállamon, vigyorogva felszálltam az autóbuszra, ami a Novotel előtt állt és Szegedre a "csapatépítő tréningre" vitte a vezetői gárdát, akik már csak az én érkezésemre vártak, több ismerős arc üdvözölt, és alighanem eléggé "fel voltam vezetve", mert jóval később, amikor már őszintén beszéltek velem olyanok is akik korábban nem ismertek, mondta egyikük, hogy "megjelentél, nagy volt a pofád, de aztán kiderült, hogy volt mire".

Nem igazán voltam "tréningpárti", de talán ez a szegedi csapatépítő tréning, különösen az én szempontomból kifejezetten hasznos volt. Együtt voltunk, és valóban könnyebb volt így "lakva" ( a sok idegesítő, nekem kissé bugyutának tűnő feladat mellett) megismerni, beszokni egy kialakult társaságba. A feladatokról röviden. "Átkelni a folyón", azaz a teraszon  hordókra rakni deszkákat, hidat építeni és végig menni rajta az egész csapatnak, anélkül, hogy beleesnénk a "folyóba". Eldugott fakanalakat időre megtalálni a Tisza parton meg  a környező parkban, rejtélyes versikék alapján. Rögtönzött színdarabot eljátszani saját magunkról, amiben mindenki a másikat alakítja. Pl. ebben az Antoine Guego szakács volt, aki mindenből "paprikas"-t csinált, mert alighanem ez volt az egyetlen magyar szó amit ismert, a Galambos Józsi meg a Guegot alakította, akinek minden sz@r "Balkan shit". A Guego pedig  kifejezetten jó társasági ember benyomását keltette bennem, bár azért később nem volt egy könnyű főnök. A munkában eleinte voltak súrlódásaink. Ő is szerette az értekezleteket, amiket viszont én utálok. Néha nagyon felhúzott a munkában tanúsított merevségével, amikor kijöttem az értekezlet végén, muszáj volt odamennem a drinkbároshoz és kérnem egy Unicumot, hogy lenyugodjak, de volt, hogy kettő is kellett hozzá. (SOHA nem szedtem semmiféle nyugtatót, ha nagyon felkaptam valami miatt a vizet becsaptam agy felest, én aki alapvetően nem iszom). Nem akarom túl hosszú lére ereszteni, talán két év lehetett amit alatta dolgoztam, összeszoktunk. Ő megbarátkozott a stílusommal, (egy idő után már "chief"-nek nevezett), bár sokáig képtelen volt elfogadni, hogy nem vagyok hajlandó öltönyben járni, hanem farmer kockás ing, vagy póló, sőt gyakran munkásruha, de aztán amikor egyszer kigyulladt a fázisjavító kondenzátorteleptől az elosztóhelyiség a BKK-ban és én a tűzoltókkal együtt koszolódtam  a koromban meg a füstben és mutattam, hogy "látod, ami rajtam van megy a mosógépbe, de ha öltönyben lennék, azt ki kellene dobni" megbékélt a libériátlanságommal. És odáig jutottunk, hogy ő volt az aki az "év dolgozója" címre felterjesztett, amit a Pannónia, akkor még létező Puskin utcai székházában nyújtott át nekem a Harbula Gyula vezérigazgató ( a franciák meg vannak veszve a becsületrendért, és a Harbula megkapta, a Guego ezt meg rettenetesen irigyelte tőle, csak úgy hívta a háta mögött, hogy  "chevalier Jules" ), mely alkalomból kivételesen kifogástalan öltönyben jelentem meg, Antoine teljes elképedésére. És ha már itt tartunk, amikor a "vetésforgó" jegyében áthelyezték a Kálvin téri "Korona" szállodába igazgatónak, pár hét múlva, legnagyobb megdöbbenésemre  felhívott telefonon és panaszkodott NEKEM, "kedves barátjának" ( my dear friend) nevezve, hogy mennyire sajnálja, hogy nem dolgozhat velem együtt, mert itt nem találja azt az összhangot amiben velem tudott dolgozni.

Na de vissza az akkori mához. Miután visszajöttünk a szegedi csapatépítő tréningről (alighanem két kilóval nehezebben, mert igaz, hogy a személyzeti kaja többnyire csapnivaló, de ha tréning van valahol, a vendégnek számító kollégák mindenből a legjobbat kapják, szóval zabáltunk minden finomságot, ez volt az egyetlen amit a rendszeres tréningekben szerettem) kezdődtek a hétköznapok. Nem az jött amire számítottam, hanem sokkal rosszabb. Egy sereg átalakítás történt a szállodában, eltűnt a kedves Bowling söröző, ami korábban még "Pannóniás" korunkban aranytáblával kitüntetett vendéglátó hely volt, egyébként is ezeket az antik címeket elmosta a privatizáció. Helyette a kongresszusi turizmust segítendő, két (vagy három)konferencia terem létesült. Ezzel még nincs is akkora baj, ez üzletpolitika. De szomorú volt, legalábbis nekem, aki  mindkét ház nyitásához bábáskodtam, nézni ahogy az eredeti belsőépítészetet, "modernizálták". Bocsátassék meg nekem, de azért az eredeti belsőépítész Herrer Cézár mégiscsak volt "valaki". Magánvéleményem, hogy ha valami egyszer "szép" volt, akkor azt karban kell tartanai, mert a divat az múlandó. Viszont ha mindig mindent újradizájnolunk, akkor néhány évente menetrendszerűen lesz divatjamúlt akármink. DE HA kivárjuk az időt és szépnek megőrizzük (karbantartjuk) mondjuk az épületünket, akkor az egy idő után, különösen ha eredetileg is szép volt, "megnemesedik". Elszakad a múló divattól és ahogy telnek az évek lesz egyre vonzóbb az újonnan felnövő generációk számára. Itt utalok vesszőparipámra a régi  dunai lapátkerekes termes gőzösökre, amiknek a dunaújvárosi kohókban való halálát a Kom elvtárs ( az egykori MAHART főmérnök) annyira helyeselte, miközben tőlünk nyugatra a turisták a csodájára járnak a megmaradt és gyönyörűen karbantartott példányoknak.

Szóval üzletileg se rossz vállalkozás őrizni a régit. De hát sajnos ezt a folyamatos "modernizálás"-t a franciák rettenetesen erőltették ( erre még majd visszatérek). És immáron minden az övék volt. (Nekem egyébként is lesújtó véleményem van a legújabb dizájnokról, az általánosan használt "letisztult, indusztriális, minimal art" és hasonló varázskifejezések szerintem egyszerűen az "OLCSÓN előállítható" szinonimái, amúgy meg ahogy boldogult keresztkomám fogalmazta meg eme szögletes, hideg, rideg, boncterem jellegű stílus legfőbb vezérelvét; "mindegy milyen csak szép ne legyen ".)

Súlyos gondok voltak a gépészettel. A gőzkazánok vízkezelésére nem fordítottak gondot, a rendszerek elvízkövesedtek. Kínomban (és pénzszűkében)  megszüntettem a gőzfejlesztőket, áttértem csak melegvízelőállításra, és mivel a konyhát amúgyis modernizálni kellett lecseréltem a gőzüstöket gázosra. Mert a gőzfejlesztés csakis ezek szempontjából volt fontos, a fűtés korában is melegvizes volt. És hát első perctől rossz koncepció volt a mindössze négy darab levesfőző üst kedvéért, középnyomású gőz kazánüzemet fenntartani. Miután a melegvizes kazánokra nem vonatkozik sem az időnkénti kazánbiztosi felügyeleti kötelezettség, sem a folyamatos kazánfűtői jelenlét, lehetőség volt a bomlasztó tevékenységet folytató fűtő (nem, ez már nem az volt akivel korábban az afférom volt, ez rosszabb volt) eltávolítására. Sajnos a gázüzemmel a szakácsok nem tudtak megbékélni, mert nehezen szabályozható. Márpedig a húslevesnek lassan kell rotyogni, különben megzavarosodik. Ezt a szabályzást a gőzüst nagyon tudja, a gázos meg nem.

Rohadtak a csövek  a falakban, a korábbi ittlétemkor tapasztalt klíma problémák se szűntek meg mióta nem voltam itt, jelentős felújításokra volt szükség. Egyszer jön a villanyszerelő, hogy aláírta az éves kéményseprő ellenőrzés jegyzőkönyvet. Kérdezem mit csináltak kéményseprőék? "Hát semmit. Na felhívtam a főnöküket kérdeztem hogy van ez, mit ellenőriztek a kéményen pláne működő kazánok mellett? Hát, hogy "ez előírás". OK értem, de akkor ha nem csináltak semmit akkor én meg nem fizetek semmit. Ezen kicsit elvitatkoztunk, aztán megállapodtunk, hogy kiküldi az emberét és lekamerázzák mind a három kéményt. Amikor jött a kéményseprő felmásztam vele a tetőre és végignéztük a kürtőket leállított kazánoknál fentről le, egész a rókatorokig. MINDHÁROM kémény flexibilis tágulási idoma középtájt szakadt volt. Amikor kinyitottam az adott mélységben a lépcsőházi búvóajtót, már áradt is kifelé a füst, csak addig nem tűnt fel senkinek, mert az akna szívóhatása kivitte a szellőzőnyíláson. Szóval  a kötelező ellenőrzés igenis hasznos, HA valóban elvégzik.  Nem részletezem időrendben és aprólékosan, SOK munkám volt, ismét megismerkedtem a napi 12 órás műszakokkal és a nehezen megoldható feladatokkal. 

A már új korában is elavult (erről írtam korábban) DELTA 1000-es épültfelügyeleti rendszert a folyamatos korábbi  felújtások során elpusztították. Kábeleit szétvagdalták, ahogy a BM által üzemeltetett megfigyelő rendszert is, ami ugyan a rendszerváltás után nem volt már szükséges az "ellenséges kémek" miatt, de mondjuk használható lett volna a belső terek vagyonvédelmi szempontból való megfigyelésre . Na ezek kameráit is többnyire lelopták, a kábeleit meg szétvagdalták a belsőépítészeti átalakítások során. 

Eltekintve a leromlott műszaki állapottól, baj volt az emberekkel is. Voltak néhányan, szerencsére nem a régi ismerősök közül, hanem olyanok akik a korábbi távozásom után kerültek a csapatba, akik rettenetesen elkanászodtak, ezeket ki kellett rúgni, illetve olyan beosztást adni nekik amitől elmentek maguktól. Nem volt könnyű helyzet, mert gyakorlatilag létszámstop volt, tehát akit elküldtem, az helyett csak rendkívül indokolt esetben vehettem fel új embert. Szóval át kellett szervezni a műszakot, ami nem volt könnyű. A két gyengeáramú műszerészt a Bakó Mikit és a Hárshegyi Józsit cégköltségen beiskoláztam OKJ-s villanyszerelői suliba, így kettős feladattal és némi fizetésemeléssel megrugalmasítottam a beosztásukat.

Említettem a dizájnfelújításokat. Súlyos bajok voltak a művészek által létesített alkotásokkal. Egy szálloda nem múzeum, ahol teremőrök vigyázzák a műkincseket, és szakképzett restaurátorok gondoskodnak azok folyamatos karbantartásáról. Volt a gesztenyés kertben például egy  térinstalláció (szobor?), Paizs László jeles művész alkotása

Namost ezt a gyerekek játszótéri kellékként használták, de az anyaguk, üvegszállal erősített poliésztergyanta, meg nem volt erre alkalmas. Lekopott a gelcoat, a sarkok letöredeztek. Szerencsétlen művész reklamált, de hát nekünk nem volt arra emberünk, hogy éjjel-nappal őrizze a szobrokat! Megállapodtunk, hogy visszaadjuk neki a műveit, lemondunk róla, ő meg csináljon velük amit akar.

A szálloda főbejárata előtti, a korábbi Bowling söröző előtér felülvilágítójának sorsa ennél még cifrább volt. Fajó János festőművész festett színes eternit térplasztikája borította a monolit vasbeton építmény oldalait. (Forrás Köztérkép, Rosch Gábor, az érdekes, hogy nem egyformák a színek, csak feltételezem, hogy a 14 év alatt, amíg nem voltam ott átfestették akár többször is.)

Mindenesetre itt már eléggé avétosak a színek és a növényzet is benőtte, ami a kör alakú beton medencében körötte kinőtt 

 De ez még nem lett volna baj. A baj az volt, hogy alatta egyszerűen a szokásos négyzetlapokból álló gipszkarton álmennyezetet csináltak (gondolom az újonnan kialakított helyiségek szimmetriájába, belsőépítészeti koncepciójába nem passzolt a ferde oldalán üvegezett felülvilágító), szóval mintha nem is létezett volna, alulról eltakarták. De az üvegek körül a keret rohadni kezdett, az ablakok elkezdtek beázni és alul az álmennyezetből csöpögött a víz a konferenciázók fejére. Megmenteni a felülvilágítót, miután amúgyis funkcióját vesztette értelmetlen lett volna a bontásáról döntöttem. Na de mi lesz a művészeti alkotással? Akkoriban már óvatos voltam, a művészek jogosan érzékeny lelkű emberek és valóban szerzői és egyéb jogok is védik az alkotásaikat, szóval tartottam tőle, hogy ez nem egy egyszerű dolog. Kerülve a jogászkodást, kinyomoztam Fajó János festőművész elérhetőségét, és miután megtudtam, hogy ő is zuglói, elbicikliztem hozzá. Rendkívül kellemes barátságos embert ismertem meg benne, miután megbeszéltük a problémámat, sőt körbevezetett a műtermében megmutatta néhány alkotást, szóval abszolút pozitívan állt hozzá a dologhoz, SŐT, amennyiben visszaadjuk a térplasztikát, ő elbontja  és ha a helyén marad az üres betonmedence, amibe vizet töltünk, oda telepít egy nagy ( vagy 2,5 m átmérőjű) alumínium, gömböt formázó, valójában lemezből készült (kb mint a hajózásnál szokásos, síklemezből összeállított felhúzható "gömbök") szobrot. Ebben mindenféle jogászkodás nélkül megállapodtunk. A Guegoval megbeszéltem, beleegyezett, szóval már csak bontani kellett és becsinálni a helyén a lukat és medencévé alakítani. Na ez nem volt egyszerű. A vasbetont csak törőfejes munkagéppel lehetett szétverni (akkoriban még nem léteztek az azóta megjelent betonfűrészek), ami iszonyatos zajos volt, a Guego ordítva rohant ki az irodájából, de azért csak szétvertük.  Sajnos a vizes medence nem vált be, hiába cseréltem benne a vizet, csak bealgásodott. Pedig  a Fajó Jánosnak mennyire tetszett ahogy a szobra csillog a víztükörben.  Akkor kicseréltem a vizet méregdrága szép fehér kövekre, azokat meg lopták  a vendégek, de aki meg nem lopott, teledobálta szeméttel. Mondom, hogy a legmocskosabb állat a szállodavendég, a művészet meg bonyolult dolog.

A szálloda legfelső tetejét kivéve sorra áztak be a lapos tetők. Azt már az első Novoteles részben említettem, hogy az osztrákokkal folyamatos garanciális harcban voltam beázás ügyben, na az eltelt 18 év alatt a beázások csak szaporodtak, végülis a teljes felújítás mellett döntött a felettem lévő központi szint, az én dolgom csak a munka zavartalan lebonyolításának biztosítása volt. Több mint tízezer négyzetméter, ráadásul ebből vagy a fele a főbejárathoz vezető díszburkolat alatt, mindezt üzemelő háznál, szóval "csekélység". Ott voltam gyakorlatilag minden négyzetméter elkészülésénél. Még arra is vigyáztam, hogy a főbejárat előtt álló dézsás tuja lombozatába fészkelt rigó ne meneküljön el a tojásairól, mert naponta csak fél métert húztam arrébb a dézsát, mert ha egyből arrébb vitettem volna 20 métert, biztos otthagyja a tojásait, de a kisrigók szerencsésen kikeltek és ki is repültek. DE a beázás nem szűnt meg mindenütt. És sajnos a lapos tető olyan, hogy a víz nem ott folyik be fent ahol lent kifolyik, hanem attól akár 100 méterre. És ez eldőlt már akkor amikor valamikor 1980-ban bezsaluzták az egész betonfödémet és mondjuk bent hagytak egy zsaludeszkát, vagy nem ért össze pár millimétert a friss beton a régebbivel. Az álmennyezet fölé kénytelen voltam azon az ominózus egy helyen egy bádog tálcát csináltatni, amiből egy cső vezetett egy csappal egy rejtekhelyre ahol a műszakos időnként ha odakint esett az eső, "lecsapolta" a vizet.

Nem részletezem, nem unatkoztam, de fáradtam. Akárhogyis, nem voltam már az a lendületes ifjú mint másfél évtizeddel korábban. A család is lekötött, miközben a házasságom is ami már a második volt, elkezdett repedezni, a feleségem például egyszerűen le akart tiltani az ACCOR-nál rendszeres mindenféle tréningekről, mert valaki a barátnői közül a fejébe ültette, hogy ezek a több napos más szállodákban tarott események igazából kefélőkirándulások, ahol aztán mindenki mindenkivel. Na most elképzelhető, hogy milyen képet vágott volna az Antoine, ha közlöm, hogy most nem jövők a csapatépítésre, mert a felségem megtiltotta. Nehéz ilyen körülmények közt zavartalanul a munkára koncentrálni napi 10 óra rendszeres munkahelyen tartózkodás mellett. Gyakran fordult meg a fejemben, mekkora hülye voltam hogy bevállaltam, még dupla fizetésért se éri meg. Mindazonáltal, így utólag, jó döntés volt. Mert azt, hogy immáron húsz éve olyan nyugdíjam van (ami ugye szoros összefüggésben van a korábbi, aktív években elért fizetéssel), amivel nincsenek megélhetési gondjaim, KIZÁRÓLAG annak a döntésemnek és a mellette való kitartásnak köszönhetem, amivel "kizsaroltam"  a 100% fizetésemelést. De nem akarok nyafogni, még így is szerettem a munkámat és főleg éreztem, hogy értékelnek. Antoine-al a kapcsolatom gyakorlatilag felhőtlenné vált, sőt ő terjesztett fel "az év dolgozója" címre, és a szokásos éves értékelésen mindenből a maximális pontszámot adta, de ami a fontosabb ennél, nem kérdőjelezte meg a döntéseimet és nem nyúlt át a fejem felett. Azért amikor olyat mondott, hogy "we hungarians" (igaz idézőjelben) kicsit talán az én érdemem is volt. Kicsit megismertem a "másik oldalát", szíve mélyén motoros rocker volt, néha megjelent egy dög nagy motorkerékpárral, szóval így búcsúztam tőle amikor leváltották a franciáknál szokásos ciklikus rend szerint.

 Na kisebb besz@rás volt amikor híre ment annak, hogy a Guegot  leváltják. Merthogy mondták, hogy valami olyan ember jön ide helyette akitől mindenki retteg. Kérdezem ki az? Hát mondják, úgy hívják hogy Üsztöke Botond! Na nekem meg menten fülig szaladt a szám, és mondtam is, hogy én már dolgoztam vele, jogos a rettegés, mert az Üsztökénél aztán nincs kecmec, az úgy átlát az embereken mint az üvegen. És valóban két év Antoine Guego alatti szolgálat után jött az Üsztöke Botond,

aki annakidején a Volgába felvett és akivel remekül tudtam együtt dolgozni ott és itt a Novotel-BKK-ban is az elkövetkező két évben.

Pedig a neheze csak ezután következett. Többet másztam négykézláb a pincékben az alapvezetékek cseréje során, mint annakidején amikor a házat átvettem. Ráadásul a mindenható "Párizs" mindenféle új rendszereket kezdett bevezetni. Állandó volt a nyomás az igazgatókon a létszám csökkentésre, meg egyáltalán MINDEN költség csökkentésre. Ugye onnan 1300 km-ről minden másképp látszik és hát nyilván a gyarmattartók megszokták, hogy a vazallusokkal kemény kézzel kell bánni. Küldtek a nyakamra ellenőrt aki vizsgálta a tevékenységemet. Szerencsére az ellenőr egy ugyanolyan műszaki főnök volt valamelyik kinti szállodájukból mint itt én, két napig járta velem a két házat, gyakorlatilag részt vett a napi munkámban, mentem vele pincébe, háztetőre, ette velem a személyzeti kaját ( a mákos tésztát gyanakodva nézte és amikor mondtam, hogy ez tulajdonképpen "poppy" a heroin alapanyaga biztos ami biztos kenyeret evett hozzá) a végén annyit állapított meg, hogy az uszodában nincs mentőgyűrű. Nézem a neten, most sincs

Enyhítő körülmény, olyan 40 m2 körül van a medence és nagyjából mellig ér a víz.

De Párizsban mindent a Szent Excel szerint értékelnek, és algoritmusaik vannak. Például sarkalatos, sőt egyre sarkalatosabb mutató az egy szállodai szobára jutó energiaköltéség. Nálunk volt 319 szoba, de ott volt mellette a  Kongresszusi központ. Továbbá a hatalmas üvegház ami ráadásul a déli homlokzatot övezte

és nyáron iszonyatos terhet jelentett a klímának. Harcot indítottam, hogy vegyük körbe lombos fákkal, még a Finta Józsefnek se volt ellene kifogása, mert kértem az ő belelegyezést is, de az épp aktuális francia parancsnok lehúzta a beszerzési listámról. ( csak arról regényt tudnék írni mennyit csatáztam ezekkel a pénzügyes idiótákkal időnként beruházásnak minősített filléres tételeken) Helyette majd ugyanannyi pénzért mint amibe az előnevelt lombhullató fák kerültek volna lefóliázhattam az üvegeket, amitől télen utálatosan sötét lett a belső tér (ráadásul a fűtés számlán pozitívan jelentkező üvegház hatást ugyanúgy kizárta mint nyáron) és három évente le kellett vakarni és újra ragasztani. Szóval nálunk őrületesen nagy volt az egy szobára eső energiaköltség és ezt ÁLLANDÓAN a fejemre olvasták, mert a Szent Excelben mindig pirosan virított ez az érték, és hát ugye akkor én nyilván tökhülye vagyok ha ők ezt ott Párizsban látják, én meg itt nem. Mindig megkérdezte aki épp jött ellenőrizni, én meg elmagyaráztam, ő bólintott, aztán elment de az Excel maradt. Hogy ne csak Párizstól kelljen tartani időnként jött a munkavédelemtől a régi ismerős a Szathmáryné, vele is fel kellett eleveníteni a régi rítust, aki olvasta tudja. És akkor jött a BKK felújítása. Mondtam, régi dizájn, nemes sötétbarna falburkolatok, Szász Endre porcelánfal, iparművész rézlámpák, német professzor által tervezett akusztikai  falak a Pátria színházteremben, szóval minden ami Magyarországon a '80-as években a minőséget képviselte.  A franciák meg hoztak egy belga belsőépítészt akiről fogalmam se volt kicsoda, de minden "megmodernizált", olyan jó IKEÁSRA. A lámpákat visszaajándékoztam a művésznek aki eredetileg szállította, legalább nem a MÉH-ben végezték a színesfémgyűjtők jóvoltából, a Szász Endre porcelánokat a Fekete Laci eldugta a pincében, mert azokat meg restaurálni kellett volna de hát "nem volt rá igény" itt észak Balkánon.

Közben a "chevalier Jules" Harbula Gyula nyugdíjba ment a cég éléről, a franciák teljesen átvették az uralmat és a vezér volt olyan úriember, hogy miután már nem tudta nekem biztosítani a megállapodás szerinti plusz bérjellegű, központtól kapott pénzemet, megparancsolta a Botondnak, hogy emelje meg annyival a fizetésemet, így ha két év késéssel is, de mégiscsak megkaptam papíron is azt a pénzt amit kértem. 

Csináltam, sőt jól csináltam. De sok kedvem már nem volt az egészhez. Én általában szerettem a munkámat, de egyre jobban meg volt kötve a kezem. Úgy éreztem magam, mint az az ember aki szeret evezni, de ezt a szenvedélyét csak mint gályarab elégetheti ki. Még az Üsztöke is elkezdett szorongatni (na jó csak érintőlegesen és ő is nyomásra), hogy hát itt vannak a villanyszerelők, akik éjszaka csak alszanak fizetésért, csökkentsem a létszámot. Jó, mondtam ,de ki fogja kiszedni a liftből a vendéget ha beszorul?... Hát ott a portás.... AZ??? Amikor tartottam nekik az oktatást, a lányok még a felvonógépházba se voltak hajlandók belépni mert összeszarták magukat attól ahogy süvöltenek a motorok és csattognak fékpofák! Viszont ha egy amerikai matróna beszorul a liftbe és ott kell eltöltenie egy órát mire sikerül kiszedni, itt olyan pert akaszt az ACCOR nyakába (tudva, hogy van benne pénz) az ügyvédeivel, amiből egy villanyszerelő több évi bére kitelne.  De semmi gond, kérlek add írásba, hogy elrendeled, rúgjak ki két embert és máris..... Miért kéred írásban, nem fogom letagadni..... Nézd, mindnyájunknak sokkal egyszerűbb lesz ha a bíró kérdezi majd, hogy miért döntöttem így. A téma többé nem került elő, mondtam már a Botond okos ember volt. De fáradtam már nagyon. Üsztökének egyébként is szokása volt, hogy mondta, ne menjek még haza, beszéde van velem, de mire sor került rá, volt délután hat óra én meg minden reggel háromnegyed hétkor már bent voltam, szóval mire hazatámolyogtam este volt. Egyszer elkapott a rendőr mert átmentem robogóval a Hegyalja úton a piroson, de kidumáltam magam.  

Egyszer valami nemzeti ünnep előtt megjelent két öltönyös ember egy kisteherautóval meg valami hórukkmelósokkal és engem kerestek. Olyan névjegykártyával igazolták magukat, amin turulmadár, meg kard volt és KULCSUK volt ahhoz  a vasszekrényhez ami a telefonközpontban őrizte a régi BM lehallgató központ kábelfejeit. Na itt szembesültem azzal hogy ólomburkolatú, túlnyomás alatt álló kábeleken ment annakidején az összes lehallgatás valahová a megfigyelt szobákból, ha az "ellenség" valahol be akart volna avatkozni, azonnal megszűnik a túlnyomás és azt észlelve beavatkoznak a "szervek".  Na a melósok elvagdalták a kábeleket és elvitték a szekrényt (szerintem valakinek fegyverszekrénynek), hát így múlt ki a Novotelben  a "létező szocializmus" valamikor 2002 táján. 

A franciák kiötöltek egy karbantartási rendszert amit Papier Maintenance System-nek neveztek el és a lényege, MINDEN berendezésre egy komplikált nyilvántartás, karbantartás naplózása, visszakövethető módon. A Szent Excel kiterjesztett változata. Eszméletlen adminisztrációs teher. Az indokolta, hogy a kis házakban, amikből ők tömegével üzemeltettek odakint, egyáltalán nem volt karbantartó személyzet, az igazgató, aki ugye nagyjából műszaki analfabéta, felügyelte a külsős szerződött karbantartókat, nyomon tudja követni azok tevékenységét, valamint az igazgató is számon kérhető legyen. Na ezt betanulni néhányunkat kivittek Párizsba három napra. Ennek a látogatásnak három eredménye volt. 1. Abból, hogy mindössze egy házban tudták megmutatni  a rendszert, de ott se működött, ez látszott a dokumentációk állapotából és aki mutogatta, az némi vallatás után beismerte, hogy hát ez még bevezetés alatt áll, szóval igazából rajtunk akarták kipróbálni. 2. Egy napot ellógtam és bejártam Párizst amennyire csak lehetséges volt, 3. miközben a Point Neuf-ről néztem a Szajnát, eldöntöttem hogy megépítem Amapolát.

Volt még rengeteg minden, az új műszaki vezetőket, igazgatókat valamiért hozzám küldték "betanulni", lehet valamit mégiscsak jól csináltam. De vártam, hogy vége legyen. Mert az IDŐ ami mindenek felett az úr nem áll meg, az óra ketyeg és miután akkoriban aki elérte a 60 éves kort és megvolt a ledolgozott 38 éve elmehetett nyugdíjba, nekem meg 42 évem volt, tudtam, hogy 2005 július 15-én mehetek és nagyon akartam is menni. Mert elegem volt már ebből az egészből, terveztem, majd építettem a hajómat és a jövőmet. Üsztökének mondtam már az év elején amikor belekezdtünk a BKK felújítás első lépcsőjébe, hogy velem csak júliusig számoljon, gondoskodjon  az utódlásomról. De alighanem elengedte a füle mellet, aztán valamikor a nyár elején figyelmeztettem. NEM ENGEDEK EL! mondta. Botond, te nagy ember vagy és én tisztellek, de ehhez kevés vagy. NEKEM ezt törvény biztosítja, és én nem akarom már tovább csinálni, mert elfáradtam. Én július 16-án már nyugdíjas akarok lenni. Elgondolkodott, majd így szólt; Ha maradsz az év végéig akkor elintézem, hogy kapj végkielégítést. Na ez egészen más ebben megállapodtunk, annak rendje módja szerint becsülettel levezényeltem a 2005-ös évet.

Annakidején több "nehéztisztet" lapátra tettek a központból a franciák, akik a régi Pannóniás időkből rendelkeztek magas fizetéssel és ehhez mért munkaszerződésekkel, ezek részére tetemes költségkeretet különítettek el a költségvetés tervezésekor. De ezek kimerítették a keretet. Év vége felé egy értekezleten megemlítettem, hogy nekem már csak heteim vannak hátra, tanítom be az utódom, felnyalom a végkielégítésemet és búcsút veszek a kapufélfától.... az Üsztöke meg mondta, hogy hát... azzal  a végkielégítéssel alighanem egy kis baj van. Én meg szemrebbenés nélkül válaszoltam, hogy NEKEM nincs vele bajom. Én kötöttem vele egy gentleman agreement-t, ha nincs pénz  a vállalati kasszában, behozza nekem otthonról. De aztán valahogy elintézte, hogy mégis a cég fizesse ki. A pénz meg persze belement Amapola építésbe. Ez azt jelentette, hogy felmondott nekem a cég rendes felmondással, a munkavégzés alól felmentve, de még vagy négy hónapig kaptam a fizetésem, úgy hogy már csak fusizni jártam be a Poszlovszki Rezső féle pinceműhelybe, meg "hiénázni" a cukrászatra, és ha valaki megállított a folyosón, hogy valami elromlott, akkor mondtam forduljon az utódomhoz, mert én már nyugger vagyok.

2005 december 31-én még nekem játszott a száztagú cigányzenekar a felújított színházteremben (na jó voltak ott még pár százan, de nekünk J-vel külön asztalunk volt) megettem a búcsúvacsorát és ennyi volt a "hivatal".

Hát ennyi volt az emlékezetblog, akit  a folytatás érdekel, az lapozzon vissza az amapola.blog.hu kezdetéhez, mert ez az egész blogfolyam azzal kezdődött, hogy mindenki elkezdte kérdezni, hogy állok a hajóval, én meg untam mindig mesélni (ráadásul sokan csak udvariasságból kérdezték), mondtam olvassa el a neten.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, huszonkettedik rész.

A Volga tíz szállodai emelettel rendelkező, de összesen talán (?) 14 szintes ház volt, lent egy csatlakozó lepényépület résszel. A kétszintes "lepény"-ben volt  hall, az éttermek, konyha, presszó, és a már nem üzemelő korábbi éjszakai bár, illetve a hátsó fertályon a kazánház, személyzeti porta, gépházak és az igazgatói iroda. Érdekes, de képtelen vagyok teljes egészében felidézni emlékezetemben a belső elrendezéseket, pedig ennél sokkal régebben "megélt" helyszínekben is fejben úgy mozgok mintha egy filmben járnék, pontosan tudva mi lesz ha "ott balra fordulok". De a Volgával bajban vagyok. Nem tudom mi alapján szelektál az agyam az egyes emlékfoszlányok közt. Mindegy ... ahogy a nóta mondja "kár keresni lebontották már".

Mint írtam az éjszakai bár kivételével a lepényben minden más már átesett az Ibis sztenderdnek megfelelő átalakításon. Ami érdekes, egyszer megjelent a kerületi főépítész, mert valamilyen parkolási gondunk volt a SAJÁT parkolónkban. Szóval valamit akartunk ott változtatni. És közölte, hogy nemhogy a parkoló nem a mienk, hanem a lepényépület fele se, mert az a  volt "kerületi tanács" azaz most már az önkormányzat tulajdona. Mert ugye a "létező szocializmusban" ennek nem volt jelentősége, de miután az ingatlannyilvántartásban korábban soha nem vezették át, a "telekhatár" valahol az éttermeink közepét vágta ketté. Vicces dolog volt, de mondtam a főépítésznek, hogy van nekünk vállalti jogászunk, az önkormányzatnak is biztos van egy rakás ilyen papírszaporító ingyenélője, mi maradjunk a műszaki problémáknál, döntse már el, akar e valamit kezdeni az ott álló randa bódékkal vagy nem, mert minket baromira zavarnak. Őszintén szólva halvány fogalmam sincs már így 40 év múltán, hogy mire jutottunk.

Közterület vagy magánterület, a parkoló világításáról mi gondoskodtunk. E célból halogén reflektorok voltak a lepény tetején. Állandóan kiégtek, ami miatt a villanyszerelőnek éjjel kellett a tetőn mászkálnia  és darabjuk 1000 W-ot zabált. Akkor még nem volt net, de körbenéztem a piacon, ugyanazt a fényáramot egy (emlékeim szerint) 250 W-os nátriumlámpa simán kiadta és örökéletű volt. Miután nagy szériában gyártott közvilágítási lámpa volt, még az ára se volt annyira fergeteges, megvettem, felszereltük, megoldódott a probléma és szerintem villanyszámlából két év alatt bejött az áruk. Szóval tettem a dolgom, igyekeztem a rendszert, ahogy Bocsák elvtárs mondta anno "midig csak egy kicsit jobban" csinálni. Igazából nem tudom mennyit látott ebből az igazgatóm, mert én soha nem szaladgáltam a főnökömhöz dicsekedni, akkor találtam meg ha nekem kellett valami tőle. Lehet, hogy jó lett volna néha jobban "kaserolni" magamat, de nekem ez nem szokásom. Sőt. MINDENT fontossági sorrendbe raktam. Tehát azt is amit ő akart. Ugye az igazgató sose azt veszi észre, hogy mi van a kazánházban, szellőzőgépházban, liftgépházban. Ő azt vette észtre, hogy amikor leparkol a ház előtt akkor azok a zöld, az aszfaltban lévő fészkükből kiemelhető oszlopok, amikkel az átok londinerek a parkoló autókat teregetik és álladóan egymásra dobálják őket, ezért leverődik róluk a festék, nem elég esztétikusak, le kell őket festeni. IGAZ. De volt sürgősebb dolog. Aznap is, meg másnap is, de még azon a héten is. Aztán meg elfelejtettem, mert már régen szólt. Ilyenkor az átlag igazgató irgumburgumban szokott megnyilatkozni, de nem az Üsztöke! Ő csak várt. Aztán egyszer megkérdezte, hogy (émléxem pontosan a szavaira is) "azért, mégis.... egy kicsit.... az igazgatónak is lehet valami akarata..." Mondtam "igaz, de volt sürgősebb, és azt kellett csinálni" (ez tény szerint igaz, bár már nem emléxem mi volt az), mire ő; "na jó, de aztán?"... én meg; "aztán?... aztán meg elfelejtettem!" Ez is tény szerint igaz volt, viszont azt hiszem ő egyáltalán nem erre a válaszra számított, hanem valami rablómesére amivel mindenki mindig megpróbál mentegetőzni ha elb@sz valamit. És a Botond erre elröhögte magát. És én meg másnapra lefesttettem az oszlopokat az Attilával..... Ha már Attila. Cigánygyerek volt szakmájára nézve szobafestő-mázoló, de BÁRMIT megcsinált. Többször volt a hónap dolgozója és nála jobb, megbízhatóbb emberem tán sose volt az életemben. Szóval amikor valaki "cigányozik", mindig elsőre ő jut eszembe... aztán meg a Cziffra György meg a Papp Laci.... mindketten angyalföldiek voltak mint én... csak úgy mondom.

Jól éreztem magam a Volgában. Kerestem a problémákat és dolgoztam a megoldásukon. Végre megpróbálhattam a TMK-t nem tűzoltásként, hanem ahogy neve mutatja "tervszerű megelőző karbantartás".-ként művelni. Amkor "klímás" lett a ház a folyadékhűtők (nagyon helyesen) felkerültek a magasépület legtetejére. Bár ezek természetesen kültéri kivitelűek voltak, de én kitaláltam, hogy plusz védelemként a téli időjárás ellen csináltatok kamionponyvából számukra burkolatot és amikor vége volt a nyárnak "elcsomagoltuk " a berendezéseket, hogy tovább tartsanak. Szóval "jó gazdaként", mintha a sajátom lenne. Tán még ma is működhetnének, ha le nem bontják az egészet valamikor 2012-ben. Apróság, pontos rajzot adtam a Csepelen működő profi szabászatnak a ponyvákra. Amikor megyek érte, ott van összecsomagolva. Mondom, "bontsuk ki utána akarok mérni stimmel e a méret", ... "NADE URAM! Mi itt kamionokra szabunk ponyvát sorozatban, mi nem szoktunk tévedni!".... Azért kibontottam, FÉL MÉTERREL szabták el. Szóval SOHA ne bízz a profikban!

Franciák. Nem mondom, hogy rosszak voltak, csak hát mások. Mások mint a németek, mások mint az osztrákok, mások mint a lengyelek, és mások mint a hollandok, szóval mindazok akikkel korábban dolgoztam. Eleve ott kezdődik hogy a "gyarmatokra" a második, vagy  a harmadik vonal megy aki otthon nem fér oda a húsosfazékhoz. Mert még fiatal és itt akar bizonyítani, pláne feltörni, vagy már leszállóágon lévő öreg akit kitúrtak a jó helyről és itt még kapar egy kicsit. Aki ide jön mind meg van róla győződve, hogy itt mindenki hülye. Muszáj, hogy így legyen, hisz sz@rabb volt a fizetésünk, rosszabb kocsikkal jártunk, rosszabbul öltözködtünk, ezért adtak el minket nekik gyárastul, szállodástul, országostul. Miután valami központi vetésforgó szerint cserélték a vezetőket  országokon át, két-három évente más volt a magyarországi DOP ( director of operation) és a DOF ( director of financial). És mindenki be akarta bizonyítani hogy mekkora zseni és mennyi pénzt tud még kipréselni belőlünk és mennyivel jobban csinál mindent mint idáig az elődei. Amúgy alighanem ez a kapitalizmus, csak hát nem ehhez vagyunk(voltunk) szokva. Egyébként meg az összes francia megegyezett abban, hogy mind egy vulkánfíber bőrönddel érkeztek és kamionnal távoztak. Ami engem nagyon érintett az az energiaköltségek. Felelős voltam a terv betartásáért, ugyanakkor sem a gáz, sem a villany árára nem volt ráhatásom. Egy hidegebb tél, egy forróbb nyár borított mindent. A DOP szorongatta az igazgatók tökeit (már akinek volt, a nőknek valami mást) amikor a következő évi tervek elfogadásra kerültek, és az általam tervezett költségeket rendre megnyirbálták. A cégen belüli nagy házak, amibe a Volga is bele tartozott, műszaki vezetői időnként összeültünk és kizokogtuk egymás vállán magunkat, többek közt ezzel kapcsolatban is. Tervidőszak volt és én hülye meg bevállaltam, hogy eme műszaki testület nevében megfogalmazok egy álláspontot, hogy mennyire hibás az az egyoldalú irány, hogy az energiaköltségek jelentős mértékben csökkenthetők, kizárólag megnövelt takarékosság és mindennemű technikai ráfordítások eszközlése nélkül. Magyarul, ha most hirtelen 20 % gázt meg tud valaki spórolni, akkor azt azonnal ki kell rúgni, mert idáig olyan hülye volt hogy 20 %-al többet pocsékolt el mint lehetett volna megfelelő takarékosság mellett felhasználni. Ezt eme műszaki testület nevében a Tóth Tóni, aki köztünk a komputerszakember volt megEmailszerkesztette ( ez még a hőskor volt, még csak ismerkedtünk a PC-vel) és elküldte a szálloda-igazgatóknak.  Azok meg amikor a DOP elkezdte a tervtárgyalásokat velük és taposni kezdte a belüket, ezt a levelet elkezdték mutogatni az ACCOR helytartóknak. És hát ki volt a szakvélemény szerzője? ÉN.  A kutyát nem érdekelte, hogy ez egy komoly műszaki testület egységes álláspontja. Kaptam egy dörgedelmes levelet a francia pénzügyi igazgatótól, hogy vegyem tudomásul, hogy az ACCOR-nak megvannak a korszerű módszerei az energiatakarékosságra, majd ő megmutatja...stb. Na mondom, vagy kirúgnak, vagy szentté avatnak. Aztán nem lett semmi. Szerintem az Üsztöke, aki akkor már bent volt a központban megvédte a seggemet.  Mindenesetre olyan voltam mint  a vidéki qrva, akinek az új főkapitány megüzente, hogy többet nem strichelhet a kisváros főterén.  Az meg azt mondta rá, hogy "maga már rég nem lesz itt főkapitány amikor én még mindig ott fogok strichelni".  Szóval maradtam, a DOF-ot meg lecserélték egy év múlva egy másik zsenire.   

Sajnos az évszámok teljesen összegubancolódtak. Egy biztos, 1999. augusztus 11-én a napfogyatkozást a Volga tetejéről néztem ( az egész felhajtás vele kapcsolatban semmi volt ahhoz a csodás látványhoz képest ami a tengeren, távol a parti fényszennyezéstől a csillagos égbolt látványa a milliárdnyi csillagporral), ahogy a 2000-es Y2K hisztériát is ott éltem át. Ha igaz az az emlékem, hogy valamivel több mint nyolc év után rúgtak ki az Albából (időközben megszűnt a munkakönyv így nincs a kilépés dokumentálva), akkor 1999 január másodikán kezdhettük a Volgában az első emeletfelújítást. Fentről indult  a munka, tehát a kilencedik, tizedik emelettel, és így haladtunk öt éven át, minden év első két hónapjában amikor alig van vendég a házban. De azért persze voltak. Ahogy korábban mondtam, az én munkám olyan volt, mint  a varrónőé, akinek a gyerek nadrágját kell megfoltozni, miközben az focizik. Ráadásul nagyon gyorsan, és persze kifogástalan minőségben.  Ott kezdődött, hogy Szilveszterkor jobbára tele volt a ház, és nem mindenki szaladt haza elsején. Márpedig a felújítandó szobákat azonnal ki kellett üríteni, mert az újév első hétfőjén már kezdte a bontást a kivitelező. Eleinte a saját embereinkkel hordtuk ki a bútorokat, az udvaron ült nagykabátban Elvira  a belső ellenőr, és aki vásárolni akart bármit, nála kifizette és vihette. Jelképes árak voltak, tehát ágyak, asztalok, székek 10-50 Ft-ig. A maradék ment konténerbe a sittre. Lebonttattam a radiátorokat is, mert az új szobák már fancoilos fútést-hútést kaptak, a régi öntöttvas és lemez radiátorok ingyen vihetők voltak, az új, "romantic" alumínium radiátorokra megállapítottam valami szuper kedvezményes árat, na ezekre nagy volt a kereslet, és mivel ezekből kevés volt valahogy igazságosan kellett elosszam és adminisztráljam. Érdekes fogalmai vannak az embereknek. Egy emeleti gondnoknő bejelentkezett a radiátorokra, merthogy ők építkeznek. JÓ. Ennyi darab és ekkor jöjjenek érte. Megérkezik késve a férjével, kiskosztüm, férj teveszőr kabát, kalap nyakkendő, ott a kocsijuk, oda kéri berakni. MICSODA? Lát itt cselédséget? Menjen oda fogja meg és cipelje! ( ehhez hozzá tartozik, hogy én is melósgúnyában voltam, mert hajnal óta cipekedtem) Megsértődtek. Más. Régi összecsukható vas székek az erkélyekről, sokaknak kellett. Feljegyeztem kinek hány, mondtam mikor viheti. Recepció, éjszakai portás bent volt egész éjjel. Felmehetett volna az emeletre összeszedni, de nem tette. Már elhordták az összes széket amikor jön, hogy hol vannak az övéi? Merthogy ő azokat az Elvirának már ki is fizette. A Bibliát idéztem neki " Vajon őrzője vagyok e én a te székeidnek???" Megsértődött. Megsértődött  a vendég is aki tudott róla, hogy a szobát el kell hagynia legkésőbb 10 óráig, de még ágyban volt. Kiraktuk ágyastul. Egyszerűen nem lehetett lacafacázni. Percre pontos menetrendünk volt. És MŰKÖDÖTT. De kegyetlen meló volt mindenkinek aki benne volt. Ha tehettük ezeket a szobákat a kedvezményes állami támogatással utazó olasz, spanyol diákcsoportoknak adtuk ki előtte, azok úgyis lerombolták a felét annak ahol laknak. Az ilyen csoport maga az istencsapás. A legfelső emeletről a tűzvédelmi menekülő útvonal a háztatőre vezetett. Nyilván nem lehetet a felmenő lépcsőre nyíló ajtót állandóan nyitva tartani, mert akkor mindenki felment volna  a tetőre grasszálni, ugyanakkor mint menekülő útvonalat bezárni sem lehetett. Azt találtam ki, hogy egy betörhető üvegű kazettában volt az ajtó kulcsa. Na a spanyol diákok miután alaposan lerészegedtek, betörték az üveget, felmentek a tetőre és a tetőn lévő kulé kövekkel agyondobálták a mellettünk lévő Suzuki autószalon udvarán átadásra váró autókat. Másnap betört szélvédők, behorpadt motorháztetők megtekintése és MEGMAGYARÁZÁSA volt a feladatom. De hiába lakattuk ezt a csőcseléket a rombolásra ítélt emeleteken, szétszéledtek a házban, a két liftből egy nem járt másnapra mert széttépték az ajtókat, és a korábban felújított emeleteket összefújták borotvahabbal, meg a poroltókkal. És ha a recepción az e célból visszatartott kauciót érvényesíteni akarták a portások, mind azt magyarázta kézzel lábbal ( ha egy latinonak lekötöznék a kezét elnémulna), hogy az ő csoportjuk az BIZTOS nem csinált ilyet. És miután több csoport volt ahogy boldogult édesanyám szokta volt mondani "sz@rnak, kárnak nincs gazdája". Sajnos a Volgában is divat lett az "ügyeletes igazgató" intézménye. Most már nem mindig haladok időrendben, inkább az azonos témákat csoportosítom, mert ez már a kicsi mobiltelefonok megjelenése után volt, ami a Volgás pályafutásom vége felé következett be (ha jól emléxem egy NOKIA 3210-est kaptam, ha lenne még olyan ma is azt használnám). Ugyanis úgy működött, hogy mindenki akire rákerült a sor telefonon "ügyelt", de ha behívták valamiért, köteles volt bemenni. Na épp hétvégi strandolásról érkeztünk haza a gyerekekkel, amikor hívnak, hogy balhé van. Az történt, hogy egy svéd középiskolás szimfonikus leányzenekar lakott a házban, akiknek másnap Bécsben volt koncertjük, ezért korán lefeküdtek aludni. De lakott a házban egy olasz diákcsoport is és a felajzott digó kölkök úgy gondolták, hogy a szép szőke svéd lányok mind az ő hangszerükön akarnak fuvolázni, ezért egész éjjel folyamatosan dörömböltek a lányok ajtaján, akik ettől nem tudtak pihenni, ezért panasszal éltek a szállodával szemben. Ráadásul az olasz csoport reggel elhúzott. Na most oldjam meg ezt a botrányt...igazi műszaki feladat. Meghallgattam  a panaszt, aztán azt mondtam kapnak 50 % árengedményt a szobaárból én mást nem tudok tenni, ebben maradtunk.

Ahogy haladtunk az emeletekkel javultak a megoldásaink is, általában valamilyen karitatív célra ajánlottuk fel a bútorzatot, feleslegessé vált felszerelési tárgyakat, annak fejében, hogy a megajándékozott azokat egy nap alatt el is szállítja. Így lettek megajándékozottak kollégiumok, pl. határon túli diákok magyarországi kollégiuma, egyházi jótékonysági szervezet, hajléktalanszálló, ez utóbbiakkal nem volt felhőtlen a dolog, mert a csövesek bizony nem jeleskedtek a munkában és inkább a lelopható csaptelepek izgatták őket. A felújítás nehézségeiről legyen elég annyi, hogy lakott házban kellett a felszálló csöveket cserélni. Tehát például a csatornát ott ahol alatta is laktak, meg felette is. Hiába volt a tiltás, hiába zártam el a vizet az adott strangon, a WC tartályban ottmaradt a víz és ha a vendég akkor húzta le a klotyót amikor alatta épp szétszedték a csövet.... De mindent megoldottunk határidőre. Persze minden szabályt megszegve. Például. A tulajdonosok, azaz a részvényesek nem szeretik ha mínuszba megy a szaldó. Mit jelent ez? Hiába van éves költségkeret, január-februárban amikor alig van bevétel nem lehet költeni, mert üres a kassza. VISZONT felújítani meg csak akkor lehet ha "üres" a ház. A Pannónia legendásan jól fizető cég volt, de mindent csak két hónap késéssel fizetett, ez a franciák heppje volt, mert akkor addig is náluk kamatozik a pénz. De ez Magyarországon, ahol már akkor is rendszerszintű volt a nemfizetés, még mindig jónak számított. Ezért megkötöttük a szerződést a generál-kivitelezővel az előző év november decemberére. Hisz év végén volt pénz a kasszában. Papíron elkezdtük a munkát, hamisítottunk építési naplót, teljesítési jegyzőkönyvet, aláírtam, ennek alapján a kivitelező leszámlázta, én igazoltam a valójában semmit, hisz még meg se kezdődött a munka, a kivitelező január-februárban elvégezte a munkát, kizárólag mindent a getleman agreement szabályai szerint, mindenki, adott szóra, kézfogással mint Onedin kapitány a tőzsdén, bármi felmerült közben, és február végén amikor levonultak a fiúk azonnal megkapták az ACCOR -Pannóniától a pénzüket, a tavalyi keretből.

De csináltam én minden más szabálytalanságot is, ha azt a praktikum megkívánta. (korábban említettem már a rendszámok nélküli hajószállítást országos főútvonalon) Csak az a "főnök" aki büntetni és jutalmazni is tud. Büntetni már tudtam, de a fizetések ugye nem ez én kezemben voltak. Na kihasználtam a felújítást és egy tétel, csak vasáruként hasznosítható bontott fürdőkádat eladtam valakinek. Ettől kezdve ha valami extra munkát kértem az Attilától vagy a Menyustól, amit ugyan meg kellett volna csinálniuk amúgyis, de jobban esett nekik ha kicsit én is besegítek, zsebből fizettem nekik "prémiumot". Nem értették a dolgot, én meg nem magyaráztam, jobb az ilyesmiről hallgatni. Az már csak apróság, hogy ahogy a gyerekeim kinőtték a gyerekbiciklit, karácsonyra kaptak igazi felnőtt mountain bike-ot.  A kerékpárbolt és műhely a szállodától egy sarokra volt, amikor készen lettek a bringák, a szállodai irodámban dugtam el őket a gyerekek elől. De az irodámat csak a szállodai hallon keresztül lehetett megközelíteni. Én meg ahogy a kerékpáron érkeztem, nem szálltam le róla, az infrás ajtó ugye magától nyílik, átbicikliztem a szőnyegpadlós hallon és befordultam az irodai folyosóra. Hát nem az a megszokott szállodai érkezés. És szembe jött az Üsztöke Botond. És a szeme se rebbent, hogy a műszaki góréja épp a hallon át kerékpározik a munkahelyére. Na ilyen pali volt, és ezért bírtam nagyon. Soha meg se próbáltam átvágni semmivel, mert egyrészt nem szokásom, másrészt tudtam, hogy átlát mindenkin. Nekem könnyű volt, mert nem voltak olyan stiklijeim amiket szégyellnem kellett volna.

Ha már kerékpár, télen nyáron azzal jártam be dolgozni Zuglóból ahol laktunk. (Ugyanazzal amivel ma, 40 évvel később is járok a városba, amikor nem csónakkal, vagy autóval megyek) A kis utcákon, majd a Városligeten keresztül, végül a Dózsa György úti kerékpárúton. Mire beértem felébredtem. Mert mindig bent voltam már reggel hét előtt, hogy kikérdezzem az éjszakást mielőtt lelép, és megfelelően indítsam a napot. Hazafelé meg egy fárasztó nap végén, nyáron megálltam a Nagycirkusz melletti talponfekvőnél, felszívtam egy pohár sört, vagy elnyaltam egy fagyit és mire hazaértem kiment belőlem a nap feszültsége. Télen kicsit nehezebb volt pláne jeges úton, hóban, kétszer el is ütöttek, de akkor is nekem való élet volt.

Közben új igazgatóim lettek, búcsúzóul megmondtam az Üsztökének, hogy megtiszteltetés volt vele dolgozni, bent van az eddigi öt legjobb főnököm közt, és mivel már nem a főnököm és én vagyok az idősebb, mostantól szervusz. Jött a Csordás Imre, aztán a Paraczky Péter mindegyikükkel jól kijöttem, mert hagytak dolgozni, bár néha egy kicsit ügyeskednem kellett ha irányítanom kellett őket. A Paraczky még Ciprusra is kivitt minket a vezetőit egy háromnapos tréningre, szóval jó hely volt a Volga. 

Amikor leértünk a szállodai szintek aljára akkor jött csak igazán a "fekete leves", mert a szerelőszinten a vízszintes alapvezetékeket kellett cserélni. Na ez nem az a "szokásos" volt, hogy előre leszabott 2,5 méteres csöveket hopp villámgyorsan beilleszteni, mielőtt fentről lehúzzák a klotyót. Mert a 20-40 cm átmérőjű gyűjtőkben állt a 30 éves üledék trutymó. És persze volt, hogy kifolyt és alatta voltak a raktárak és a lányok meg kérdezték, hogy "de ugye ez tiszta víz?" Én meg mondtam, hogy "hát persze".

Na kezdtem kimászni a felújításból, sőt átvergődtünk az Y2K hisztérián is (amit most nem akarok részletezni de egy merő borzalom volt, akit érdekel kérdezze meg a Chat GPT-t)  és már csak a volt éjszaki bár konferenciateremmé való átalakítása volt hátra, amikor érdekes dolog történt. A Novotel Budapest Kongresszusi Központban felmondott a műszaki igazgató, a Flóris Tibi, akit amúgy annakidején még én vettem fel klímásnak. Antione Guego francia ember volt az igazgató, és utódot keresett a Tibi helyett. Azt hiszem meglehetősen bizalmatlan volt a magyarokkal szemben, és még azt se mondom, hogy ok nélkül. Az ACCOR-nak bevett szokása volt, hogy nemcsak a munkahelyek, de az országok közt is állandóan váltogatta a vezető kádereit, a Guego korábban például Afrikában szolgált. Szóval  Antoine  ott állt egy vadidegen országban, ember nélkül egy fontos posztra és nem tudta kiben bízzon. És akkor valaki bent a központban elcsicsereghette neki, hogy de hiszen ott van a Volgában a Bartyik, aki ismeri a házat, mert ő nyitotta annakidején, és amikor utánam érdeklődött elárulták neki, hogy ex tengerész vagyok, ami kiderült, hogy nagy pozitívum, mert Franciaországban ez nem akkora ritkaság mint nálunk, és korábban ahánnyal dolgozott azok mind nagyon használható emberek voltak.  És eljött a Volgába engem megnézni. És nagyon örült, hogy beszélek angolul (cégen belül az volt a hivatalos nyelv), bár nem olyan jól mint ő, de prímán megértettük egymást és ajánlatot tett. Mondtam megnézném a házát, mert 14 éve jöttem el onnan és kíváncsi vagyok mi lett azóta belőle. Na átmentem, megnéztem és elszomorodtam, mert sokat romlott minden amióta eljöttem onnan. Nem sokat töprengtem, viszont végig gondoltam, hogy én itt a Volgában remekül elvagyok. Lassan készen vagyok a felújításokkal, végre nyugodalmasabb lesz az életem, ha átmegyek kezdődik minden elölről. És az akárhogy is nézem két ház (mert akkor már rég nem voltak ott a BKK-hoz a Bocsák László által felvett "nagyok").Kell ez nekem? Nem kell! HACSAK.... nem fizetik meg jól. Ugye nem voltam már abban a helyzetben, hogy ha nem kapom meg az állást mehetek a kukákat túrni, megbecsült ember voltam a Volgában. Megmondtam a Guegonak, átmegyek HA, miután az két ház, felemeli a fizetésem a jelenlegi duplájára. Na erre ő mondta, hogy meggondolja. Teltek a napok, hetek, amikor egyszercsak kapom az Emailt a Guegotól, hogy szeretettel üdvözöl a csapatában, készüljek, mert a következő hónapban tréning lesz (ez volt a franciák mániája mindenféle tréningeket tartottak, most épp a középvezetőknek) Szegeden a Novotelben és én is hivatalos vagyok mint új műszaki igazgató. Én meg visszaírtam, hogy "And what about the salary?" (És mi a helyzet a fizetéssel?) Ő meg visszaírta, hogy hát az nem megy, mert.... stb. Én meg visszaírtam, hogy akkor nem megyek.  Akkor jött a Hajtó Zoli aki a központban a humánpolitikus volt és kérdezte, hogy mi van én meg mondtam, de ő se tudta elintézni a dupla fizetést és én meg megkötöttem magam, hogy ha nem kapom meg, akkor maradok. És teltek a napok és a drinkbár konferenciateremmé átalakításának tervévet egyeztettük a belsőépítésszel a központban a Puskin utcában a Leirer Csabánál, amikor a Csaba rákérdezett, hogy akkor mi is van velem, most megyek át, vagy maradok a Volgában, én meg mondtam, hogy csak ha megduplázzák a fizetésem. A Csaba meg felment a Harbula Gyulához aki akkor még a francia helyi isteneknek is parancsolt és mondta, hogy a vezér hívat. Gyula bátyánk leültetett és megkérdezte ugyanazt amit előtte sokan, hogy hát akkor mi is van velem, megyek vagy maradok? Én meg elmondtam neki ugyanazt és hogy a Guego mit kínált (emlékeim szerint havi 40, vagy 50 ezerrel kevesebbet mint a jelenlegi fizetésem duplája aminél én megkötöttem magamat). Az öreg (most meggoogleztam csak öt évvel volt nálam öregebb és már két évvel túléltem szegényt) meg  elgondolkodott és azt mondta ; " Figyeljen ide, zavarja az magát, ha úgy kapja meg az összeget, hogy én innen a központból a különbséget prémiumban és gépkocsihasználatban fizetem ki? " Namost ha az emberrel a cég legelső embere így tárgyal azt nem lehet visszautasítani. Én megkaptam, igaz két helyről a kívánt pénzt, a Guego meg boldog volt, mert nem volt bérfeszültség a többi vezetőjével amitől aggódott. 

Folyt. köv. 

Emlékezetblog kilencedik fejezet, huszonegyedik rész.

Még mielőtt megkezdtem volna a munkámat, az igazgatóval való megállapodásom napját követő valamelyik napra az Üsztöke megszervezett egy találkozót a jövendőbeli embereimmel. Erre már nem öltöny-nyakkendő libériában mentem, hanem a szokásos farmer-kockásing-széldzsekiben, szokja mindenki a szokásos megjelenésemet. Bemutatkoztam, elmondtam ki vagyok és mit csináltam idáig és mik az elvárásaim. Nem kerítettem nagy feneket a dolognak, úgyis "lakva ismerjük meg egymást".  Miután elmúltam 20 éves, már sose volt gondom a megszólalással, függetlenül attól, milyen társaságba kerültem. A tekintélyt  meg....  úgyis menet közben kell megszerezni és nem pofázással. Azt hiszem igazából akkor kezdtek rám az embereim "másképp" nézni, amikor a műhelyben lévő összes életlen, sőt kifejezetten rosszul megköszörült csigafórót rendesen megköszörültem. Nem tudnám igazából megmondani, min múlik az, hogy legyen az embereid előtt tekintélyed. De az mindenféleképpen hasznos, ha időnként kiderül, hogy legalább annyira, vagy jobban értesz a munkájukhoz mint ők. Sem a fensőbbséges magatartás, se a bratyizás nem használ önmagában. A tegeződéssel meg megvártam amíg alaposan megismerjük egymást, ami a néhány hónap múlva bekövetkező, és a régi munkahelyemen a Budapest Kongresszusi Központban tartott személyzeti bálon meg is történt.

Egy-két hetem volt  a "betanulásra". Megismertem a területi vezetőket, néhánnyal azonnal megtaláltam a hangot, és volt akivel éreztem, hogy lesznek nehézségek. Mindenkinek megvannak a "becsípődései". Nekem is vannak ilyenjeim. Gyakori például a főkönyvelőknél az előítélet, bizalmatlanság, hogy mindenki csak szórja a pénzt, és pláne lop amit csak lehet. Nehezen átprogramozható, és IGEN, tapasztalaton alapuló előítélet.  Front office vonalon, hogy minden műszakos lusta és kerüli a munkát, ő meg tarthatja a hátát helyettük. Konyhaséf...."na ez is csak zabálni jött ide, de az a rohadt mosogatógép persze már egy hete nem működik rendesen". STB. Ezek ellen nincsenek azonnal ható szerek, de én valahogy előbb utóbb minden JÓ EMBERREL megtalálom a munkához szükséges kapcsolatot. Ahogy többször említettem, egy rendszerben kizárólag az határozza meg  a hatékonyságodat, hogy  a benne lévő emberekkel, nemtől, kortól, státusztól függetlenül,  milyen kapcsolatot tudsz kiépíteni. Szerencsém volt. A Volgában sok jó ember volt és hamar megtaláltam mindenkivel a megfelelő hangot. Na a főkönyvelőnő, az nem volt egy könnyű eset. Visszacsöppentem a régi Pannóniás rendszerbe. Hiába volt közben privatizáció, volt  a cég immáron az ACCOR francia lánc birtokában, itt még a régi adminisztráció ment, MINDENT háromszor le kellett papírozni. 

Kicsit visszakanyarodok, mert ez most jutott az eszembe. Kócos ez az emlékezés, de nem szerkesztem különösebben, írom ahogy eszembe jut. Amikor az Üsztökével először leültem, elmondtam azt is, hogy én minden terhelést képes vagyok felvenni. én nem nézem mikor jár le a munkaidőm, ha épp meló van. DE! Ha jön a magyar nagyhajós bajnokság a Balatonon, akkor én akkor is elmegyek oda ha ég a szálloda. Mert ez nekem a felülírhatatlan szenvedélyem. És ő meg azt mondta, hogy ezt tudomásul veszi. Mindenkinek lehet valami mániája. Így utólag, ez nem volt tőlem egy okos megszólalás egy állásinterjún, viszont jobban nem is szólhattam volna, pláne hogy nem ismertem a Botondot. Mert ő meg teniszbolond volt és pontosan ismerte ezt az érzést. És egyszer csakugyan sor került rá, hogy a szálloda szempontból kiemelt Forma 1-el egy időben volt a Magyar Bajnokság és én mondtam, hogy megyek. A Botond meg savanyú képet vágott, de mondta, hogy a gentleman agreement az fegyelmezetten tudomásul veendő, úgyhogy mehetek. És aztán még sokkal később lesz egy másik, ennél komolyabb amikor ugyancsak szó lesz egy köztünk kötött úriemberi megállapodásról, amit szintén úriember módon betartott.

Na visszatérve a papírmunkára. Kezdetben vala a műszaknak egy vezetője, annak volt egy adminisztrátora, quasi titkárnője aki kiírta a raktárból az anyagokat egy munkalapra, azzal a melós elment, megcsinálta, azt a területi vezető leigazolta, azt a műszaki vezető ellenigazolta, a felhasznált anyag meg a raktári készletről átkerült egy összesítőbe, ami alapján hó végén azt törölte a könyvelés a készletből ( a vagyonból) és átrakta a költség rovatba. PONT ahogy anno a Novotelben a Maár Vilike elmagyarázta nekem, hogy "a népvagyon védelme érdekében a felelősséget szét kell szórni sok papírral. Igaz aki lop ezután is lopni fog, ezt ő pontosan tudja, viszont papíron rend van."  NAMOST. Ugye amikor privatizálódott az egykori szocialista nagyvállalat, a franciák elkezdték szorongatni az igazgatók tökeit, mert még csigazabáló ésszel is  feltűnt nekik, hogy a magyar szállodákban legalább kétszer annyian dolgoznak mint az ugyanekkora franciaországiban.  És elkezdődött (gondolom) fűnyíró elv alapján a létszám csökkentés ennek lett áldozata a műszaki adminisztrátor. De a feladat, a papírozás persze maradt. Amikor sorra átvettem elődömtől a Szilágyi Szilárd (azt hiszem szakmája szerint asztalos) műszaki vezetőtől a feladatokat, elmagyarázta nekem a szent rítust, miszerint az összes felhasznált műszaki anyagra ki kell állítani hó végén UTÓLAG a felhasználási bizonylatokat, részletesen visszadátumozva (!!!) , azokat a hónap különböző napjaira, egyenként engedélyezni, a teljesítést "igazolni", aztán összesíteni, és úgy leadni záráshoz  a főkönyvelőnek. Neki így a hóvége olyan három napos munka szokott lenni, ezzel tölti idebent az estéit. Na EGYSZER megcsináltam a Szilárddal közösen, de tudtam, hogy ezt a baromságot én nem fogom folytatni. Szilárd átment műszaki górénak az Aero szállodába, nekem nem tartott sokáig tökéletesen otthon érezni magamat a Volgában. Így ahogy közeledett a hóvége, elmentem a főkönyvelőhöz és mondtam a hölgynek, hogy beszéljük meg ezt a dolgot. Mit mondjak, mintha macskát simogattam volna a farkától a feje felé, csak épp nem karmolt össze. Hogy a szent könyvelési szabályokat?!!! ÉN egy új ember aki most jött be az utcáról?? Na jó. Akkor vegyük elő a láncra kötött bulldogot az igazgatót! (Magamat ismétlem, ha valaki nem olvasta korábban, nekem a főnökömre nem azért van szükségem, hogy megmondja mit csináljak, hanem hogy védje a seggemet.) Üzentem a Botondnak, hogy muszáj beszélnem vele. Nem lacafacáztam. Mondtam kezdem kiismerni a házat, látom a rendszert, de ha nekem ezt a barom, alapjába véve okirathamisítás, ráadásul felesleges papírmunkát kell csinálnom, akkor engem kár volt ide felvennie, legjobb ha most mindjárt kirúg, mert én ezt nem vagyok hajlandó csinálni. Mai ésszel nem is értem, hogy mitől voltam ilyen bátor, de akkoriban általában sokkal bátrabb voltam mint most, vén fejjel elgyávulva. Mert akkor még egyáltalán nem ismertem az Üsztöke Botondot, de a lehető legjobban reagáltam és ő a lehető legjobban értékelte ezt a fellépésemet. Mondta, megfontolja. Summa summárum még  a hóvége előtt szólt, hogy megbeszélte a főkönyvelővel, hogy mostantól a vásárolt anyagok, miután a beszerzési számlákat igazoltam, könyvelésileg azonnali felhasználásra kerülnek (függetlenül attól, hogy ahogy eddig is ott állnak esetleg a műhelyben, raktárban, az én irodámban a szekrényben stb), szóval ami eddig többnapos papírmunka volt az mostantól egy aláírás a számlán, amivel időnként elkapja a grabancom futás közben a pénzügyes. Ezt aztán leegyszerüsítettük, időnként magamtól megjelentem a "lányoknál" és öt perc alatt szignáltam a felgyűlt számlákat. És ők ezért szerettek engem, mert sokkal egyszerűbb lett a munkájuk én meg szerettem őket, mert ennyire sikerült összezsugorítani a kötelező adminisztrációmat. TALÁN még  a főkönyvelő hölgy is megszeretett, bár ezt nem mutatta ki különösebben, mert ez ellenkezett volna a "becsípődéseivel". De hamarosan áthelyezték és más lett helyette, akinek meg ez volt a természetes amit kierőszakoltam.

Ahogy mondtam jó emberek voltak Üsztöke keze alatt. A HK vezető Merkert Szilvivel az első perctől kezdve beszéltük egymás nyelvét, Lányi Gabi konyhaséf, gyorsan lett vidám jóbarát, a főportás Józsa Laci kifogástalan úriember, a saját embereimet is hamar kiismertem és mindenkivel szemben megvolt a hozzá illő személyre szabott vezetési módszerem. Volt aki problémás volt. Ami nekem a legnehezebb a vezetésben, amikor valakinek ki kell törni a nyakát. Hiányzik belőlem az ehhez szükséges könyörtelenség. De hát néha muszáj. Volt egy villanyszerelő aki alatt érdekes módon pont akkor tünedeztek el dolgok a konyháról amikor ő volt éjszaka szolgálatban. Namost sokmindent elnéztek neki, mert a Lányi Gabi se volt egy gyilkos séf. Mert a srácnak sok gyereke volt és nyilván éhesek voltak, De az, hogy éjszaka szerszámmal felnyissa a hűtőkamrát és egész sajtok tűnjenek el, az túl van a piros vonalon. Mondtam Üsztökének hogy nekem mennyire nehezemre esik ezt az ember kirúgni. Mert hát ott vannak  a gyerekei. És a Botond volt olyan gáláns, hogy ezt a terhet levette a vállamról, ő rúgta ki. A másik egy villanyszerelő volt, aki nem bírt ellenállni az alkoholnak. És már kétszer kapott "ejnyebejnyét", de megmondtam neki, hogy nincs több elnézés, ha még egyszer előfordul, akkor itt a vége. És szabadságon vagyok és  Fonyódon a magyar  bajnokság második futama előtt egy órával (olyankor már a rajtvonalon szoktam cirkálni) szól a  mobilom, hogy a Béla megint részeg. Intézkedtem valamit, küldjék haza és maradjon bent a nappalos éjszakára helyette aztán majd ha jövök elrendezem. A Béla volt annyira gerinces, hogy amikor találkoztunk, mondta, hogy "tudom, felmondok". Remek embert sikerült helyette felvennem, a Gazda Jóskát, aki amellett, hogy villanyszerelő, erdész is volt, jóbartok lettünk, később ő lett az utódom a Volgában. 

A szálloda nagy felújítások közepette volt már érkezésem előtt is. A régi, az építésekor a vadászati világkiállításra megnyitott ház alapvetően a szovjet turisták kiszolgálására szakosodott. Ahogy anno a Hollós jellemezte, az a fajta turista, aki távozáskor simán levágja a telefon zsinórját, hogy átkösse vele a motyóját amit visz haza Oroszországba. Na ebből a komfortzónából indult a kilábalás a francia "uralom" alatt. Már korábban leállt a barlangszerű éjszakai bár, ami a pesti alvilág törzshelye volt, és ahol Medveczky Ilona táncolt a "Semmi pánik" c. Bujtor filmben.

Ezeket a lekerekített barlangforma belsőépítészeti falburkolatokat már én bontattam le amikor konferenciateremmé alakítottuk át a területet. (hogy a tánckarban mennyivel gyengébb minőségű fenekek vannak mint az Ilonáé....)

Megszűnt a korábbi, a szállodai hallból nyíló "Mézes mackó" ami (azt hiszem) a Pannónia jellegzetes brand-je volt és talán az Onódy botránnyal áldozott le neki végleg, a franciák mint rendszeridegent kihajították az immáron Ibis sztenderdbe nem illő vendéglátóhelyet. A szálloda teljes földszinti, vendégfogadó, hall recepció része ennek megfelelően átalakult már megérkezésem előtt egy mintegy száznegyven millió forintos (ez akkoriban még nagy pénz volt) beruházás keretében. Valószínűleg e munka során érlelődött meg az igazgatómban, hogy a folytatáshoz másfajta műszaki vezetésre van szüksége. Mert a munka nem állt le, most következtek  a szállodai emeletek. Ezek korábban "ráncfelvarráson" ugyan átestek, ami abból állt, hogy mindent átfestettek az Ibis zöld/fehér Fradi színvilágára, de hát a dizájn maradt a régi szocreál. Kis magyarázat. A turista szállodavendég érdekes állatfajta. Azon túl, amit korábban mondtam, hogy a legkártékonyabb emberfajta, miközben azért megy bárhova  a világon, hogy kiszakadjon  a megszokott életéből, ugyanakkor ragaszkodik hozzá, hogy MINDENÜTT MINDEN ugyanúgy legyen mint a megszokott otthonában. Természetesen ez lehetetlen. De ezt legjobban az közelíti meg, hogyha valaki egyszer lakott egy szállodalánc valamely szobájában és azt megszokta, netán megszerette, akkor attól kezdve örökké PONT ilyenben akar majd lakni. Ezért egyformák a különböző "láncok" azonos fantázianevű szállodáinak szobái. Szóval az volt  a terv, hogy minden év január-februári holtszezonjában, amikor a budapesti szállodák 80-90 százalékban üresek, két emeletenként megújuljon az Ibis Volga szálloda. Tehát  a kopasz falakig MINDEN csere. A munka kezdődik Január másodikán amikor az utolsó szilveszteri vendég is kitakarodik és nyit az új két emelet március elsején, immáron megemelkedett komforttal és árakkal. Ez volt kőbe vésve és ezért feleltem a kivitelezővel együtt. És ennek úgy kellett lezajlania, hogy a ház többi részében azért laktak vendégek. Na de ez még hátra volt nekem, mert én a nyár végén vétettem fel a Volgába, szóval még betanuló voltam a rendszerbe.

A fent említett földszinti beruházás keretében újult meg a szálloda főbejárata előtti, régi típusú előtető, és cserélődött Ibiszesre. Ahol ugye az egyenruhás londiner sertepertél és kisegíti az úri közönséget a taxiból  a csomagjával. Egy szép napon szólnak  a recepcióról, hogy egy ember keresi a műszaki vezetőt. Lemegyek, bemutatkozunk, leültetem a hallban, hallgatom mi járatban van. Hát elmondja, hogy ő holnap idejön az embereivel és lebontja ezt a szép előtetőt. Merthogy ezt ő csinálta és őt nem fizettük ki. NAMOST. Konkrétan tudtam, hogy az (akkor már ) ACCOR-PANNÓNIA egy generálkivitelezővel szerződött (neve ha van csak áruvédjegy) és az utolsó fillérig mindent kifizetett a munka végén. Úgy, hogy mondtam az embernek, hogy NAGYON megértem a tragédiáját, minden részvétem az övé, bármikor kisírhatja magát a vállamon, de  az a helyzet, hogy nekünk nincs egymással jogviszonyunk, ha idejön bontani, kénytelen leszek rendőrt hívni. Szegény szomorúan elballagott.

Az elkövetkező évek során, két emeletenként haladva minden évben megújultak a szállodai emeletek.

De erről, és egyebekről majd holnap. Mert ha lefexem aludni, elkezdenek majd tolongani az emlékek. Csak az  a baj, hogy reggelre elfelejtem őket, ezért egy ideje a "múmia" hálózsákban fekve ahogy eszembe jutnak (nem dugom ki a kezem, mert "odakint" van, hogy csak nulla fok van és fáznak az ujjaim)  szoktam bepötyögni  a telefonomba őket.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, huszadik rész.

Nem tudom mi volt a Laci barátom elképzelése. Hogy dühöngeni kezdek, esetleg könyörögni, szóval milyen reakcióra számított? Az biztos, hogy a Tartally András nem véletlen volt ott, nyilván tanúra volt szüksége. Akkoriban az volt a Munka Törvénykönyvben, hogy felmondani nem lehet olyannak aki betegállományban van. Magam is ismertem olyat aki amint megneszelte, hogy el akarják bocsájtani, menten mindenféle baja lett, kiíratta magát több hónapra betegállományba. Miután nyilván  a tulajdonosok erős nyomására cselekedett, nem kockáztathatta, hogy nem veszem át a felmondást, hanem azonnal "súlyosan megbetegedem", feltehetően ennek az elkerülésére volt szüksége tanúra. Pedig ilyesmi meg se fordult volna a fejemben méltóságomon alulinak éreztem volna. Sőt. Miután a Laci hívott oda dolgozni, az én erkölcsi felfogásom szerint joga is volt elbocsájtani. Miután alaposan elolvastam a felmondó levelet, a zsebembe nyúltam és azonnal átadtam a főkulcsot ( ahogy említettem ami minden ajtót nyit  a házban), hogy elejét vegyem a további BÁRMILYEN feltételezésnek, BÁRMIVEL kapcsolatban, és elhagytam az irodát. 

Azért később kiderült, a távozásom utáni űrt Laci barátom jóelőre igyekezett kitölteni úgy, hogy ő se járjon rosszul. Említettem korábban a Baranyai Jani villanyszerelőt, akinek a helyére vett fel anno a Milkovics az Átrium Hyattbe. Na a Janit megérintette az új idők szele, vállalkozásba kezdett, csinált egy épületüzemeltető, karbantartó BT-t. És a Major András villanyszerelővel kettesben akit én hoztam még át a Hyattből, bevállalták az Alba teljes műszaki üzemeltetését. És hogy könnyebben menjen a dolog, bevették kültagnak a BT-be a Sallai feleségét. Ma már pláne nem izgat, de tiszta szívemből mondom, akkor sem hibáztattam senkit. Mindenki élni akar, mindenkinek megvannak a tervei a boldogulásra, ők így döntöttek. Kapitalizmusban verseny van, és mindenki ki akarja könyökölni magának a pályán a helyét. Aggódtam persze. NANÁ, hogy. 52 éves voltam, nem az a korosztály amiért kapkodnak az emberpiacon. De valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ne találjak magamnak és persze a családomnak megélhetést. Ilyenkor az ember elkezdi telefonon hívogatni az ismerőseit, de tapasztalatból tudom (mert volt amikor engem hívogattak) hogy nehéz pálya ez. Nem nagyon akartam nagyon "lent" kezdeni, mert ahhoz túlképzett voltam. Azonnal elmentem bejelentkezni munkanélkülinek, ahol kinevettek, hogy "de hisz maga még  a felmondási idejét tölti!" És tényleg. az hogy gyakorlatilag azonnali hatállyal "rendes felmondással" elbocsájtottak azt jelentette, hogy kaptam még a Munka Törvénykönyve szerit járó, ki nem vett szabadságommal, a felmentéssel az Albában ledolgozott több mint nyolc év munkaviszonyom után járó idővel együtt olyan három és fél hónap quasi fizetett szabadságot. Ami alatt gőzerővel építkeztem Balatonudvariban. Persze nagyon nyugtalan voltam és még éveken át álmodtam olyat hogy éppen kirúgnak az állásomból és hogy most mi lesz velem. Az érdekes csak az volt, hogy minden esetben azt álmodtam, hogy az ELSŐ munkahelyemről a Vegytervből bocsájtanak el. Hogy ezt fejben hogy rakta össze az agyam.... rejtély.

Miközben építkeztem több lehetőség is alakulni látszott, de egy korábbi telefon utáni megerősítő rákérdezés nyomán Leirer Csaba, szintén kolléga és régi ismerős, aki akkor már az ACCOR Pannónia RT műszaki igazgatója volt, és elég jól tisztában volt az előéletemmel, szólt, hogy a Volga szállodába ( amit akkor, a privatizálás után  már Ibis Volgának hívtak) keresnek műszaki vezetőt, ha érdekel, keressem meg az Üsztöke Botond igazgatót. Épp az utolsó hetében voltam a "szabadságomnak", felvettem a "libériámat", beültem a Wartburgba és elpöfögtem  a Váci út és Dózsa György út sarkán lévő Volga szállodába.

Megkerestem az igazgatót és leültünk beszélgetni. Mondta, hogy a Leirer ajánlott. Én meg szokásom szerint nem köntörfalaztam, és talán abszolút taktikátlanul, de elmondtam neki, hogy nekem KELL ez az állás, mert egy olyan ember ül itt előtte, akinek három gyereket kell etetnie és két nap múlva lejár a fizetett felmondási ideje. Ő meg elmondta, hogy nagy felújítások közepette van a ház, és ehhez a jelenlegi műszaki vezetője egy kicsit kevés. Viszont annyira lelkes és szorgalmas volt mindezidáig, hogy találtak neki egy kisebb házat, de ide egy tapasztaltabb embert akar. Én meg mondtam, hogy itt vagyok, ne is keressen tovább. Úgy hogy hivatalosan egy szombat-vasárnapot voltam "munkanélküli",  mert a következő hét hétfőn elfoglaltam a helyem a Volgában. Persze Üsztöke azért kihasználta a szorult helyzetemet és lealkudott valamicskét az általam kívánt bérből, de hát nem voltam alkupozícióban, elfogadtam, mert igazából így is egy kicsivel több volt mint amivel kirúgtak az Albából. ÉS amikor már túlvoltam a műszak és az adminisztráció teljes átszervezésén és két szállodai emelet felújításának levezénylésén, egyszercsak hívat a Botond, és azt mondja: "Miután magának minden fekete-fehér, itt van feketén fehéren."  És kirak elém egy papírt amin az áll, hogy megemeli a fizetésem, talán még egy kicsit magasabbra is mint ami a felvételkor közölt igényem volt, de ebben már nem vagyok egészen biztos, mindenesetre jól esett a gesztus, túl azon, hogy a pénz mindig jól jön. Különösen, hogy mondott utána valami olyasmit is az Üsztöke, hogy most már, hogy megismert, eloszlott a kezdeti kötelező óvatossága.

Folyt. köv.

Mondhattok akármit, jön a tavasz! Megjelentek seregestül a kertben a hóvirágok

és nyílik  a téltemető.

Tegnap SP -t kísértük el jakuzzinézőbe. Olyan 2,2 millióért utánad dobják. Ez a kedvencem.

Kéne két darab, egy nekem , egy J-nek. (viccvót)

Az emlékezetblog teljesen elnyom minden egyéb tevékenységet, beleértve az éjszakai alvást is. Nagyon nyomom, mert szeretném végleg lezárni. Szóval, hogy találkozzon a 2004-es hajóépítő bloggal, ahonnan ez az egész indult. Mert nyakamon  a tavasz az egyéb feladatokkal. Ma is muszáj voltam a tűzifákat pakolni. Nagyon úgy néz ki, hogy a több évvel ezelőtti fa is kitart a tél végéig, még a tavalyelőtt (vagy azelőtt?) beszerzett fabriketthez se kellett még hozzányúlni. Úgy tűnik az idén se kell tüzelőt vásárolni. Pillanatnyilag nekem úgy tűnik, hogy az energiatárolásnak a legcélszerűbb módja akkumulátor, magasan elhelyezett víztározó és egyéb kotraproduktív zsákutcák helyett a tűzifa felhalmozás a tornácon.

Hajnali ( na jó reggel 9 óra körüli) idill.

J a babákról, Mikulásokról, hóemberekről áttért a polipokra.  

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenkilencedik rész.

Azt hiszem ott tartottam, hogy jöttek a nehézségek a Schneider családra. Mondjuk a munkámban is jött néhány. Nem annyi mint annakidején a Novotel nyitás után, de hát arra mindenki számítson, aki új házat nyit, hogy lesznek nehézségek.  Mindjárt a nyári szezonban előjött az első.  Említettem hogy a hűtött (előszeretettel "klímás".nak nevezett, de meséltem, hogy nem az) szobákban fancoilok voltak. Ezek az ablakok alatt helyezkedtek el, alul beszívták, fölül meg víz-levegő hőcserélőn keresztól kifújták a lehűtött levegőt. Egyszerű szerkezet, egy baj van vele, a levegő nedvességtartalma lekondenzál a hőcserélőn és alul egy csepptálcában gyűlik össze, amit el kell vezetni. ( A sokat emlegetett "légiós betegség" onnan származik, hogy ha ezt a vizet hagyják beposhadni, akkor tüdőgyulladást okozó gombák kerülhetnek a légáramba, de ez leginkább nagyteljesítményű központi légkezelő berendezéseknél fordulhat elő.) Namármost az Albában nem vezették el ezt a kondenzvizet a tálcákból. Az csak gyűlt, aztán amikor a tálca megtelt, kifolyt alul a szőnyegpadlóra. Persze ez garanciális hiba, jeleztem. Ilyenkor ugye a szokásos válasz "az nem létezik". Én meg hogy "de igen". Az még az akkor szupermodernnek számító FAX-os világban volt. Ment az értetlenkedés , végre odajött a magyar gépész alvállalkozó művezetője, ő esküdözött, hogy benne van a fancoilok gépkönyvében, hogy ezek nem igényelnek kondenzvízelvezetést. De ez a kondenzvizet egy cseppet se izgatta, sőt konkrétan folyamatosan csepegett előbb a tálcába aztán a padlóra. Akkor azt találták ki, hogy csinálnak nagyobb, olyan kb 10 literes csepptálcákat, az Alba szürke színvilágának megfelelő színű PVC lemezből és azt rakják a fencoilok alá a padlóra, abba csöpög majd a felső tálcából a víz és onnan majd elpárolog. Én mondtam, hogy ebben én nem hiszek, ha az ember 10 liter vizet otthagy egy vödörben valahol, az egy hét múlva is ott lesz, esze ágában se lesz elpárologni, de ők hittek benne. Persze nem párolgott el. Kínomban vásároltam  olyan kézi szivattyút, mint a gyerekek strandvizipuskái, azzal az ügyeletes villanyszerelő a szobalány kíséretében naponta körbejárt, egy vödörbe kiszívta a póttartályokból a vizet és kiöntötte a fürdőszobai WC-be. Hát mit mondjak épületes látvány lehetett, amikor a Gizi néni, a rangidős szobalány (nagyon adott magára, mindig mondta, hogy neki vigyázni kell a sminkjére és a frizurájára, mert neki fiatal férje van) a Ferivel körbementek, bekopogtak a nászutasok szobájába (akik hevületükben elfelejtették kitenni a "ne zavarj" táblát), ahol azok az ágyból kővé dermedve nézték, ahogy a Feri szív és pumpál a Gizi néni vödrébe az edényből. Na hát ez a megoldás azért hosszú távon nem működhetett. Akkor végre a kivitelező.. elfelejtettem a nevüket, valami KFT végre becsövezte a csepptálcákat  és kivezette a külső homlokzaton futó levezető esőcsatornába, ettől kezdve megszűnt ez a probléma, de pár hónapig rágták miatta a májamat.

Aztán jött a tél. Duruzsoltak a központi fűtés körök szivattyúi, de a legszélső függőleges felszállón lévő szobákban nem volt elég meleg. Nem szabályzás probléma, a külső hőmérséklet követő rendszer másutt hibátlan volt, de ott egymás felett az a hét szoba... különösen  a magasabban lévők radiátorai épp csak langyultak. Na garanciális reklamáció. Válasz; biztos mi vagyunk hülyék, légtelenítsünk. Mondom, "azzal kezdtem, ez valami dugulás lesz".  Válasz "az lehetetlen". Még a német tervezőt is kihívták, csak hümmögött, aztán hoztak egy nagyobb keringető szivattyút, de a hiba maradt. Egy ilyesfajta hibakeresés üzem közben mindig körülményes, lakott szobák, egyéb teendők amik megszakítják a folyamatos célzott tevékenységet, szóval eltartott egy darabig  amíg tapogatással behatároltam, hogy dugulásnak MUSZÁJ lennie valahol két emelet (már nem emlékszem melyik kettő) közt, mert az alatta lévő szobákban melegek a radiátorok, felette viszont már épp csak langyosak. Na mondom a kivitelezőnek (magyar KFT, nevét elfelejtettem), "OTT VAN A DUGULÁS a csőben". Válasz; "AZ NEM LÉTEZIK!! Ők minden függőleges csöszálat lekupakoltak mielőtt a födémáttöréseken átdugták őket, a kupakokat csak az összehegesztés előtt vették le, abban dugulás nem lehet!"  Namost, mondom ezek elhúzódó vizsgálatok, közben változik a hőmérséklet, telik az idő, hol be lehet menni a szobákba hol nem, mert lakott, a kivitelező hol ideér hol nem, nem úgy volt, hogy odamegyünk, aztán "B+! tapogasd meg, idáig meleg innentől meg csak langyos!", magamra maradtam az elméletemmel. De én már biztos voltam a dolgomban. Miután kinyomoztam, azt az egy szobát leállítottam, a strangon elzártam a vizet és kínos munkával, fémfűrészlappal, azon a pár centis helyen ami rendelkezésre állt a fal mellett a szögletben elnyisziteltem az emlékeim szerint háromnegyed collos acél csövet és széthajlítottam. És belepiszkálva kiesett belőle vagy két-három kavics. És még szerencsém volt, hogy be voltak ékelődve és amikor leállt a keringés és leengedtem a vizet nem estek le, mert akkor nem találok semmit, miközben újra indításkor arrébb vándorolva újabb dugulást okoznak. Na a kivitelező művezetője még akkor is rezgette a fejét amikor a markába nyomtam a corpus delictit. De becsülettel helyreállították a hibát, ami szintén nem volt egyszerű, lánghegeszteni ott a patyolat szobában károkozás nélkül, de valahogy megoldották. Attól kezdve megszűnt a fűtésproblémám. 

Kezdett "kiegyenesedni" a ház. Rendesen jöttek a vendégek köszönhetően a remek értékesítési munkának, ami az ezzel foglalkozó kollégáknak volt köszönhető, na meg annak a szerencsés helynek ahol ez a kis szálloda állt. De erről már írtam. A mi, mármint a műszak tevékenysége is rutinszerűvé vált. Egy villanyszerelő éjjel-nappal bent volt a házban, plusz nappal munkaidőben én is. Egyszer megszökött a gáz a nagy folyadékhűtő YORK kompresszorból, mert a réz cső hozzáért az acél tartószerkezethez, ami a folyamatos rezgéstől kidörzsölte azt, könnyen megtaláltam a hibát, mert kihordta a kiáramló gáz az olajat, ami nyomot hagyott. Sajnos ez már garanciális időn túl volt, így komoly pénzbe került a javítás. De amúgy nem okozott gondot a pénzügyi terv tartása, ilyenkor NORMÁLIS esetben békén hagyják  a műszaki górét, de hát ezek nem voltak teljesen normális idők, mert mint említettem a bankok szorongatták Schneideréket a kinti döglődő szállodáik miatt a kölcsöntörlesztéssel, így minden fillérrel spórolni kellett. 

Azt kell mondjam talán életemben először volt az, hogy nyugodalmassá vált az életem. Tervező koromban mindig határidők nyomasztottak, tengerészként  állandóan a tenger támadott mindent sós vízzel amiben villany volt, de itt egyre kevesebb "hajrá" munkám volt. Napi tevékenységem tervezhető, kényelmes volt, intéztem a szükséges technikai beszerzéseket és időnként ki kellett találjak valami varázslatot, hogy oldjam meg a megoldhatatlant. Mert a Fr S a beszerzésekkor nem vette figyelembe a szállodai üzemmódot. Kinézett valamit katalógusból ami szép volt és olcsó és megrendelte. Csakhogy (azt hiszem ezt máshol már említettem), a szállodavendég nem kímél semmit, amit lehet tönkretesz (vagy ellop, egy spanyol vendég nő például egy televíziót lopott el a szobájából, pedig az még nem a mostani lapos fajta volt) . Szállodában mindennek vandálbiztosnak kell lennie és még akkor is.... Például a drinkbár pult előtti magas székek támlája sorba tört le. Gyönyörű olasz dizájn de amikor lehántottam a bőr burkolatot, belülről kemény hab, nulla tartással. Nem használatra, hanem eladásra készült. A másik, egy gyönyörű hófehér bőr kannapé a hallban. A fehér hamar tisztíthatatlanul bekoszolódott, a rádobált bőröndök összekarcolták, át kellett volna húzni új bőrrel, de amikor a kárpitos elkezdte lehántani, kiderült, hegy az egésznek a korpusza egy sablonban formára fújt EPS hab ( magyarul Hungarocell) PONT úgy mint mondjuk egy televízió készülék gyári csomagolása, csak ráragasztottak pár centi habszivacsot. Mondta a kárpitos, EZZEL ő nem tud semmit csinálni. De az igazgatóm a Sallai Laci begorombult. Igenis csináltassam meg a  kárpitossal! Gondolom szorongatta őt a költségkeret... vagy bennem nem bízott? Nem tudom. Időnként egészen furcsán viselkedett. Akkoriban éltük a személyi számítógépek megjelenését. Doris valamilyen okból kilépett, Mariann lett helyette az igazgatói titkárnő és hamarosan lett egy PC az asztalán, amivel elkezdett tanulni dolgozni. Engem nagyon érdekelt a gép, amiről konkrétan semmit nem tudtam, de lett egy "tanár" aki a Mariannt elkezdte tréningezni a gép használatára. Ha tehettem én is ott voltam, mert úgy éreztem, nekem is értenem kell hozzá, mint a szállodában lévő minden technikai berendezéshez. Ezért reggel direkt bejöttem egy órával korábban és leültem a gép elé az előző nap tanultakat gyakorolni. Aztán érkezett a Laci és éktelen botrányt csinált, hogy én itt "játszom" a géppel. Nem értettem. Mai eszemmel azt gondolom valami volt rajta amit titkolni akart. Kezdtem aggódni a baráti viszonyunkkal kapcsolatban. Különösen amikor rájöttem, a Laci piás. Nekem elvem, hogy aki iszik az megbízhatatlan. Legyen az a legjobb barátod, akkor is elad egy üveg piáért, mert nem tud ellenállni a csábításnak. A Szórádi András F&B manager ( food and beverage) régi Novoteles kolléga időnként kávét vitt be hozzá csészében, ami ugye teljesen rendben van, ha az ember igazgató. De aztán rájöttem, az nem kávé, hanem Unicum. Délutánra már látszott a szemén a "nyomás". Visszatérve a bútorokhoz, a bárszékeket "felboncoltam", köracélból hajlítottam, hegesztettem masszív vázat nekik, aztán PUR habbal kifújtam és nejlon fólián keresztül formáztam a duzzadva szilárduló habot az eredeti formára és szivaccsal borítottam. Valami hasonló megoldást csináltam a kanapéval is. Szóval ez tényleg varázslat volt, ha a "sz@rból várat"-ra lehet ezt a kifejezést használni. Rengeteg ilyesmi volt, de többnyire elfedte már az idő, meg nem is túl érdekes, tettem a dolgom és SZERINTEM nem is rosszul. És miután túlzottan sok dolgom nem volt találtam magamnak. 

Akkor kezdtem el Balatonudvariban igazán keményen építkezni. Minden hétvégén lent voltam. Miután magam osztottam be a munkámat minden pénteken leléptem már délben, hogy egy korai vonattal elindulhassak. A műszaki fantáziámat megmozgatta a dolog, alkotásnak és nem munkának fogtam fel. Kitaláltam, hogy fog működni a napkollektoros vízmelegítés minden villany nélkül termoszifonos elven és így nekem nyaranta akkor is volt meleg vizem ha épp nem sütött a nap, de hét közben meg igen. Kidobott háromfejes presszókévéfőzőből csináltam az energiatakarékos villanybojlert, ami csak akkor termelt melegvizet, ha "parancsot kapott rá". Amikor már nagyon hideg volt, egy fóliasátorban zuhanyoztam, amit mint egy hőlégballont felfújt a ventilátoros elektromos kályha. A padlás legtetjén volt a víztárolóm, így akkor is volt vizem, ha a szolgáltató épp elzárta, aminek az az előnye is megvolt, hogy csak a fél Bar köróli gravitációs nyomás volt a házi rendszeren, nem kellett nagy nyomású csövezést csináljak. Szóval kiéltem az alkotó fantáziámat. Azt szoktam mondani, hogy nekem az Isten nem adott olyan tehetséget, hogy olyan verset tudjak írni, amit a következő rendszerváltáskor törölnek a tankönyvekből. Nem adott olyan tehetséget, hogy olyan szobrot tudjak faragni, amit a következő rendszerváltáskor kivágnak a szoborparkba. Nekem csak az ilyen apró alkotásokhoz van tehetségem. ... És hát a pofázáshoz. Akkoriban szoktam rá a Tilos Rádió reggeli adásába való betelefonálásra. Úgy tűnik néhányaknak mindez csípte a szemét. Mindenkinek megvan a saját bulija. Engem soha nem érdekelt, más mit csinál. A Hollós ezt annakidején úgy fogalmazta meg, hogy "nem fúrom azt akinek nem akarok a helyére ülni". Egészen nyilvánvaló, hogy régi síző ismerősöm aki annakidején még Trabanttal jött az ausztriai  Murauba velünk, de az eltelt évek alatt autóbuszos nagyvállalkozó lett, nem véletlenül fordul meg annyit a recepción, ahogy a dunai sétahajósok sem véletlenül jelennek meg arrafelé, miközben a szálloda hivatalos bevételei között nem szerepelnek ilyen tételek. Gömbi a maszek taxis se véletlen, hogy pont ő az egyetlen akinek szabad a ház előtt parkolnia. Egyszer szóltak, hogy eldugult egy vendég mosdója. Megyek, hát telehányta. Kipucoltam. (Amúgy nem részeg volt, hanem beteg a hölgy.) Másnap megállított és mondta, köszöni szépen, és hagyott ott a portán nekem pénzt. Na azt se láttam soha. De engem a mások bulija soha nem érdekelt. Ődóguk. Szóval ahogy már mondtam a borravalós szakmák valahogy torzítják  a jellemet. Általános irigységet okoznak. Mert például a Tartally Andrást érdekelhette az én "bulim" mert amikor azt hitte én nem hallom, gúnyosan jegyezte meg, hogy "nem is tudom hogy lennénk meg főmérnök nélkül".  A főkönyvelő a Gyöngyvér kivétel volt. Ő zsigerből utált és ahol csak tudott igyekezett ártani nekem. Szegénynek biztos megvolt rá az oka, említettem, hogy engem vagy szeretnek vagy utálnak, én soha nem próbáltam neki ártani, de ez őt nem zavarta az áskálódásban.

Hogy mi mindennel voltam még képes magamat elfoglalni...  Valamikor 1987 körül költöztünk az új Mogyoródi-Jerney utcai lakótelepre a nagyobb, egy plusz két félszobás lakásba egy 72 lakásos társasházba. És persze ott az OTP-vel való garanciális csatáknak én lettem a szószólója, ezért megválasztottak közös képviselőnek, én hülye meg belementem. Sokat tanultam az emberi természetről. Pár nappal a "hivatalom" elfoglalása után egy asszony rohant be hozzánk, hogy a férje baltával kergeti és hogy ugye én vagyok a közös képviselő intézkedjek. Hívtam a rendőrséget, a feleségem adott neki tiszta bugyit, volt intézkedés meg hosszas akármi, kikérdezés, békítés, aztán hajnalra mindenki lefeküdt aludni, ők kibékültek, de attól kezdve egyikük se köszönt mert mindketten engem utáltak a történtekért.  Miközben azon törtem a fejem, hogy tudnék a háznak közös költséget megspórolni, ezért rengeteg mindent magam javítottam meg ahelyett, hogy iparost hívtam volna, visszamondták, hogy "valakik" terjesztik, hogy mekkora buli, az összes külső megbízásból "az a szokás" hogy a megbízott 10-20 százalékot berak a közös képviselő zsebébe. Mikulást csináltam a gyerekeknek.  Beöltöztem és jártam végig a kisgyerekes lakásokat és átadtam az ajándékokat amit a szülők összekészítettek.

(A képen Zolikának egy autista kisfiúnak adom át az ajándékát, azóta minden évben kapok tőle üdvözletet Karácsonykor, pedig ennek már közel negyven éve, szóval talán mégse volt felesleges.)

Megtudtam, hogy a hátam mögött terjeszti valaki, hogy "nem létezik, hogy ezt ingyen önzetlenül csinálja." Közgyűlésen megtámadtak, hogy túl magas a közös költség, az nem létezik, hogy ennyibe kerül a fűtés, "ennyi pénzből villannyal kifűtené a lakását", állította egy tulajdonostárs, miközben saját kazánnal fűtöttünk, tehát ennél olcsóbban nem lehetett volna megúszni ÉS év végén kéthavi közös költséget fizettem VISSZA mindenkinek, mert feleslegesnek tarottam annyi pénzt tartani alacsony kamatozással (vagy talán nem is kamatozó) fenntartási számlánkon. Ja, és mivel volt hozzá papírom, nem vettem fel a kazánhoz kezelőt, hanem én üzemeltettem. Amitől végképp elment a kedvem a "köz szolgálatától", negyediken laktunk, felettünk csak az üres padlás volt. És én kitaláltam, hogy megveszem a háztól a felettünk lévő padlásteret és beépítem, ezzel két szobával bővítve a lakásunkat. A feljáráshoz a gardrób helyiségből csináltam volna lépcsőt. Ha sikerült volna, akkor talán a végstádiumban lévő apámat magunkhoz tudtuk volna venni. Ehhez a közgyűlés száz százalékának beleegyezése kellett volna, de a 72 tulajdonos közül vagy hárman ellenezték. Hogy végre nyugalomban élhetnének, de most akkor megint valaki kopácsolni fog, mert építkezik.  A legdurvább az volt aki a szemembe mondta, hogy ő a földszinten lakik, ha ő nem építheti be a padlást, akkor én se tehessem. Na ekkor mondtam le a képviselőségről. EZEKHEZ legyek én jó?

És ahogy az évek teltek, a bankok egyre türelmetlenebbek lettek és a Schneiderék németországi szállodáit egymás után vették el adósság fejében. Pedig egészen kétségbeesetten keresték a bevételt. Legalábbis én annak értékelem, amikor az öreg családfő kapcsolatai révén idehozta a szállodába lakni a zsidó vallástudósok európai nagy összejövetelének résztvevőit. Nem értek pontosan hozzá (igazából semmilyen valláshoz sem), nem tudom pontosan melyik ágazat és milyen rangú képviselői vettek részt, de biztos nem voltak gyanútlan, buta emberek, mert az egyikük, amikor egy nyilvánvalóan hittestvérét vélte felfedezni egy szállodavendég turistában, barátságosan megkérdezte, hogy mennyit fizet itt a szállodai szobáért. Aztán amikor megtudta, hogy a nekik a Schneider papa kínálta szuperkedvezményes ár magasabb mint amit az alkalmi turista vendég fizet, nagy botrányt csapott. 

És akkor elkezdték nálunk is a létszámcsökkentést. Ki kellett rúgni két londinert, kevesebb lett a szobalány, két villanyszerelőt beosztottak éjszakára londinernek és a Ferit akit én hoztam át a Hyattból és akinek ez nem tetszett, el kellett bocsássam. Ez volt a legnehezebb. Ráadásul ezután öngyilkos lett. Igaz megmentették, de nagyon nehéz napjaim voltak azok. Legszívesebben otthagytam volna az egészet, de ugye már rég nem  a magam ura voltam, ott volt a három túszom, akik állandóan kinőtték a cipőjüket és minden szeptemberben iskolába kellett őket indítani. Szóval egyre rosszabbul éreztem magam a helyemen. "Szerencsére" nem tartott túl soká ez az állapot, igazgatóm egy hétfői napon azt üzente, hogy tíz órára legyek ott az irodájában. Na mondom vagy dicséret lesz, de inkább valami leb@szás, a Mariann is nagyon hallgatott, bemegyek, leülök szemben az íróasztallal, mellettem ott ül a Tartally András igazgatóhelyettes és front office manager, a Laci barátom meg kirak elém egy papírt, amire az van írva, hogy a beosztásomat a mai napon megszünteti és a munkaviszonyomat a  csütörtöki nappal felmondja. Magyarul ki vagyok rúgva.

Folyt. köv.

Én meg már elraktam  a hólapátot! Ez fogadott minket ma reggel.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenhetedik rész.

Arról persze szó se lehetett, hogy ne nyissuk ki a szállodát. A vendégek "le voltak szervezve", szóval megkötött szerződéssel küldte őket az utazási irodájuk, cégük, szervezetük, pénz, paripa, fegyver felhasználva és ezt alighanem a kerületi főépítész is pontosan tudta. Mert olyan nem létezik, hogy a műszaki osztály szakembere többször is kint járt, és ne tűnt volna fel neki, hogy miközben lassan kész a ház, egy lépés se történt az előírtak teljesítése ügyében. De eszébe nem jutott figyelmeztetni az építtetőt, ahogy a liftekkel is gondosan megvárta amíg készen lesznek. Tudom, hogy lesz aki megvádol a zsigeri jogászellenességemmel (mert van nekem olyanom.... na jó, ha vitorlázó, az enyhítő körülmény), de lehet abban valami, hogy a főépítész jogi doktor is volt. Szóval Acél Péter türelmesen kivárta, hogy belesétáljunk a csapdába. És jól számolt. A Schneider családnak ismét ügyvédet kellett keresnie, akinek megvoltak a megfelelő kapcsolatai, ismét gyakran hangzott el a "Schmiergeld" kifejezés, így aztán működhetett a szálloda, de az említetten kívül súlyos árat fizettünk. 1. Kötelesek voltunk saját költségen, keleti irányban, az amúgy alig használt járda rovására kiszélesíteni a Hunyadi János utat az alagúttól az Apor Péter utcáig és ott egy aszfaltozott parkolósávot kialakítani, (Ezen a Google street view fotón látszik mekkorát szakított azóta a parkolási díjakból jóvoltunkból az első kerületi önkormányzat, igen ott balra az a halszálkás parkolósáv, na azt kellett megcsináltassam.)

2. a három sivár oromfalat ál ablakokkal és a világítóudvarokat (lichthof) kamuflázs rácsozattal esztétikailag "feldobni". Ehhez mindent be kellett állványozni, az összes hámló vakolatot le kellett verni, szóval kivitelezőt találnom és  komoly pót-építkezésbe kellett kezdenem, immáron lakott szálloda mellett és megközelíthetetlen felvonulási útvonalon a zárt udvarban. De megoldottam. Volt egy rettenetes közös képviselő aki úgy gondolta, hogy megfogta az Isten lábát ezzel az építkezéssel és a beleegyezése fejében mindenféle extra munkát is el tud velünk végeztetni, szóval volt szívás bőven.

Mi még annyira nem éreztük, de nemsokára tornyosultak a viharfelhők a Schneider család feje felett. 1990 október 3-án egyesült a két német állam. A családi bizniszben erre azt hiszem négy, vagy öt szállodát bazíroztak a volt NDK területén. Ebbe beletolták a vagyonukat, meg még egy rakás bankkölcsönt, aminek a fedezete nyilván a felépült szállodák voltak. Nem láttam bele se a zsebükbe, se a fejükbe, erről a Sallai Laci alighanem többet tudna mesélni, de velem ezeket nem beszélte meg. A lényeg, egymás után rúgták ki a kinti házaik igazgatóit, mert nem jött a bevétel. Lehet nem tudtak ott olyan szuper értékesítő csapatot felállítani mint mi itt, de alighanem a Helmuth Kohl lufija pukkant szét miszerint a volt NDK attól elkezd majd szárnyalni, hogy egyesültek. Mert amíg  a vasfüggöny megbízhatóan távol tartotta a keleti testvéreket, addig a nyugatiak szerették őket, de amikor azokat el kellett volna tartani, akkor már nem voltak annyira brúderságban. Nem véletlen, hogy a  nácizmus is a korábbi keleti tartományokban kezdett feltámadni. Éhező kommunistából hamarabb lesz fasiszta mint jóllakott liberálisból, erre már Hitler is birodalmat alapított.

Ahogy a bankok szorították  a kötelet a család nyakán, úgy nőtt a jelentősége az egyetlen, szupernyereséges szállodának az Albának. De hát egy szálloda nem tud eltartani öt-hatot! Szóval abszolút megértem, hogy Fr S minden fillért megnézett. Amúgysem állt a természetüktől távol a takarékosság. Gyakran elhangzik a csórók szájából, hogy "milyen gazdag aztán milyen zsugori". Nos ilyenkor elmondom, hogy "pont azért olyan gazdag". Tehát a takarékosságot, ami rám is jellemző, kifejezetten nagyra becsülöm. De hát ők túl voltak a piros vonalon. Az öreg Schneider papa elhozta a feleségét Budapestre látogatóba. Elmentek az Operába megnézni egy előadást, aztán ahelyett, hogy beültek volna vacsorázni valami menő helyre, "hazajöttek" a szállodájukba, hogy majd esznek ott ingyen. Csakhogy mi nem vittünk melegkonyhát, itt csak reggelit adtunk hidegkajával, főzni csak a személyzet ebéjét késztette a szakács. És hát mondta este a portás, hogy csak annak  a maradéka van ( azt nem mondta, hogy ráadásul abból a húst már kiették a délutánosok), így a legfőbb tulajék a krumpliköretet ették pörköltszafttal.

Fr S egyszer kiplankolta, hogy a Doris reggelizik a vendégek után maradt romokból. Ez amúgy egy teljesen szokásos dolog, ami megmarad a büféreggeli után azt többnyire megy  a moslékba, másnap nem lehet feltálalni  felpöndörödött szélű felvágottat, kiszáradt szeletelt sajtot, zsemlét, előző nap lefőtt kávét, szóval ha a személyzet megeszi, az tiszta nyereség, de "a nyomtató ló száját nem lehet bekötni" amúgyse, szóval, az hogy ha valahol etetnek, ott az is eszik aki etet, természetes. Na de ő felháborodott. Hogy micsoda dolog ez!? És csinált valami rajzos szórólapot amiben piktogramilag elmutogatta, hogy naponta egy személynek egy zsemle, az tíz személynek naponta tíz zsemle, tíz nap alatt száz zsemle, és száz nap alatt  ... és odarajzolt egy nagy felhőt, hogy az akkor már égbekiáltó veszteség a szegény nyomorgó tulajdonosoknak. És ezt úgy mutogatta.

Kezdtünk lemaradni a mindenfelé emelkedő bérekben, és a Sallai pedzegette a Fr S-nek, hogy hát nálunk is lehetne esetleg valami a dolgozóknak. És akkor a hölgy előjött a svájcias ötlettel, hogyhát akkor nem béremelés, de hogy érezzék a gondoskodást a dolgozók egy kis ajándék....mondjuk egy "kuchen"  egy barátságos összejövetel keretében a szobalányoknak...Ja... attól kevésbé fogják kinőni a gyerekeik a cipőjüket és nem kell újat venni. Lacit nagyon nem irigyeltem a hölgy állandó bevétel növelési briliáns ötleteivel. Ugye a turizmus márcsak olyan, hogy vannak holtszezonok. Januárban senki nem jön Budapestre turistáskodni. Na Fr S mondta, hogy akkor reklámozzuk a belföldi turizmust! Merthogy ugye Svájcban is így csinálják. TÉNYLEG! Mekkora buli a panellakásból beköltözni egy jó szállodába aludni és reggelizni, naponta annyi pénzért amiből a panel egyhavi közös költségét fizeti a magyar "belföldi turista".

Schneiderék elkezdtek előre menekülni. Miután a magyar biznisz volt az egyetlen ami tényleg beütött, körülnéztek hol lehetne  a veszett fejszének nyelet találni. Megvették a budai kertmozit, ami valóban remek helyen volt a Bem rakparton, srévizavé szemben a Parlamenttel. oda is szállodát akartak építeni. Remek ötlet. Egy baj volt vele a mögötte lévő Corvin tér felőli négy műemlék (vagy műemlék jellegű, ami építési szabályok szempontjából tökmindegy) házat is meg kellett hozzá vásárolni. Ezek viszont vegyes tulajdonban voltak. Volt állami tulajdonú ház, de volt ami vegyes, tehát a lakók tulajdonosok voltak akikkel egyenként kellett megalkudni.

Na ehhez találtak egy igazi rafkós ügyvédet, aki egyenkét alkudozott a tulajdonosokkal. Amikor valakit sikerült kiköltöztetni, én vettem át  a kulcsokat. Ó bár huszonéves koromban lett volna a zsebemben ennyi üres kégli kulcsa!! Mert amúgy utáltam ezt a munkát, állandóan szaladgálni kellett a két ház közt, főleg amkor esett az eső és a száguldó autók felverték a vizet a keskeny járdára, ahonnan nem volt hova menekülni. De hát ez már a kapitalizmus volt, én meg nem voltam már proletár. A Google Earthről készített, természetesen sok évvel a történések után készült képen bal szélen látható sárga épület emeletén lakott egy fura alak. Én már nem ismertem, mert nem sokkal az események előtt halt meg. Amatőr történelembúvár, órás, és műgyűjtő volt. A földszinten volt a boltja. Az ügyvéddel még akkor jártam a lakásban, mielőtt teljesen kirabolták. Fantasztikus, többszáz darabos óragyűjteménye volt a régmúlt századokból, olyan antik órák, amilyeneket még a múzeumokban is ritkán látni. Meg mindenféle mechanikus szerkezetek. Emlékszem egy zenélő ládára, csak az egymaga milliókat érhetett, ha kiviszik a sotheby's auction-re. Az örökség per alatt állt, mert volt egy állítólagos végrendelet, amiben az Exner nevű szomszéd lányaira hagyott mindent, erről kiderült, hogy hamisítvány. Aztán feltűnt egy távoli rokon örökös, és volt egy másik végrendelet amiben az elhalt a "Magyar Nép Önkormányzatára"  ( ez ugye a rendszerváltás idején volt) hagyott mindent. Amire végülis megkaptam a kulcsokat, már csak egy antik páncélszekrény volt a földszinti boltban, ( azt nem tudták elvinni, mert dögnehéz volt, tudom, mert nekem kellett teherautóra emelnem másodmagammal amikor a Sallai Laci odaadta valakinek, pedig mondtam, hogy a vacak derekammal nem emelek, de a megajándékozott egyedül érkezett érte). De a lakásban még a padlódeszkákat is feltépték kincsek után kutatva. Állítólag az órások az aranyat az ingaórák felhúzó súlyaiba rejtették, a keresést ott kezdhették a "valakik". Na a lényeg, nekem már semmi se maradt, csak egy aranyozott kerámia női mellszobor "Aurélia", aminek a fejében régi leveleket találtam. Nemsokára mesélem hogy kezdtem Balatonudvariban építkezni, na oda a nappaliba, egy kis fali mélyedésbe helyeztem el később a szép Auréliát.

Miután Schneiderék megszereztek mindent, elkezdtek befektetőket toborozni az új szállodaépítéshez. Ezek sorra érkeztek, és minden esetben nekem kellett átmenni velük mutogatni a házakat, meg a Duna felőli oldalon a  kihalt ketmozit. Találtam róla a neten egy régi képet.

Ma így néz ki a Bem rakpart felől.

Az egész komplexum meg műholdról így.

 Jártam benne sok évvel később, mert kíváncsi voltam mit sikerült a közreműködésemmel összehozni, akkor már  "art'Otel"-nek hívták, tényleg fantasztikusan használta ki az építész a lehetőségeket ami a régi házak megmentésével, a különálló udvarok fedett átriumokká alakításával, az új, Duna felé néző modern épületben rejlett. (Nézem a neten, azóta Radisson Park Plaza Hotel lett, szóval nagy karriert futott be az egykori csírázó projekt )

 Miközben mindezekkel foglalatoskodtam, hogy "egyszerűbb legyen az élet", elkezdtem én is építkezni. Említettem, hogy még tengerész koromban Balatonudvariban vettem egy, a Dörgicsei MGTSz által a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát dolgozói számára kedvezményes áron, értékesített mezőgazdasági művelésből kivont ( maximum legelőnek lettek volna jók a 0,75 aranykoronás sziklás földek) ikertelkek egyikének a felét. A területet a Balatonudvari Tanács zártkertté minősítette, de semmiféle közmű nem volt arrafelé, de én hosszú távra terveztem, különben is még javában hajóztam akkoriban. Na időközben lett villany, aztán később víz is az utcában... illetve utca is, merthogy ahhoz le kellett adni minden telekből egy darabot, így lett nekem Barackvirág u 10. a házszámom. Na vettem egy használt NDK-s Bastei típusú lakókocsit, belepakoltam a cuccaimat amik a siófoki Vízügy sportklubban a kétajtós vasszekrényemben voltak, és a Soproni Gyuri, siófoki meteorológus barátom elhúzta Balatonudvariba. A Malajziában vásárolt bozótvágó késsel meg elkezdtem irtani a KIZÁRÓLAG csak tüskés, kökény, galagonya és vadrózsa bozótot, és egy flasencúggal ahogy nőtt az irtás, mindig beljebb húztam a lakókocsit. És itt most megszakítom ezt a szálat, mert kicsit visszatérek a vitorlázásra. 

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenhatodik rész.

Naszóval, már bent "laktunk" a házban, a célegyenesben voltunk. És akkor egyszercsak jöttek a váratlan csapások. Ugye voltak megfelelő engedélyezett kivitelezési tervek, de hiányzott a beruházói tapasztalat. Ezt most csak feltételezem, ügyvédek intézhették az egész tranzakciót ami  a végén szállodaépítésbe torkollott. De a magyar jogszabályok dzsungelében való eligazodás képessége fontos lett volna menet közben is. És ez nekem nem volt. Például én se tudtam, hogy hiába van egy háznak engedélyes építészeti terve, a felvonókra külön jogszabály vonatkozik, azokat az elsőfokú építési hatóságnál, azaz az önkormányzat (lehet akkor még kerületi Tanács) műszaki osztályánál engedélyeztetni kell. Ezt nem tudta senki, se a német építész, se az osztrák generálkivitelező, se a Dél-Buda, a Frau Scheneider meg aztán pláne nem. Mondjuk az alvállalkozó magyar felvonóépítő cég tudhatta volna, de miután ők nem beszéltek németül, meg amúgyse kérdezte őket a kutya se ilyesmiről, bőszen szerelték a liftet, sőt felvonulási liftként az egyiket már használták is, amikor egyszercsak bekukkantott a kerületi műszaki osztály ellenőre és fülöncsípett, hogy ez így szabálytalan. Mondtam, hogy jó akkor azonnal kérem az engedélyt. Kacagva közölte, hogy az csak terv állapotban megy, ezek  a liftek már készek, erre már csak fennmaradási engedélyt lehet kérni, amit ki is fog adni, de lesz egy vaskos büntetés mellette az engedély nélküli építkezésért.

Aztán. Tudjátok mi az  a "légszennyezési pontforrás"? Na én nem tudtam. Minden kémény az. Ezért minden nem lakossági fűtőberendezés kéményére egy csomó mérést kell végrehajtani, azt bejelenteni (ugyancsak az elsőfokú építési hatóságnál) ahol mindenféle kvóták alapján fizetni kell érte. Külön rossz volt, hogy a FÉG nyílt égésterű kazánoknak ( "kazán"...jó duma, PONT olyan volt mint egy háztartási cirkogejzír, csak három volt belőle egy egységben egymás felett) minden egységének külön kéménye volt, így lett a négy egység négy pontforrás. Na ezzel is volt dolgom bőven.

Frau Schneidernek ( a továbbiakban "Fr S") fogalma se volt igazából mivel jár egy szálloda üzemeltetése. Időnként megjelent, a Sallai Laci ment érte és hozta be a reptérről és akkor szegény Lacinak nehéz órákat kellett elszenvednie. Mert egyszerre kellett megtanítania a gazdának, természetesen nagy tisztelettel, hogy amit épp kitalált az miért hülyeség, és megtanítania rá, hogy ha Svájcban esetleg működik is, Magyarországon ez miért lehetetlen. Nincs rá bizonyítékom, de volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán bíztak bennünk magyarokban... és mitagadás akit egyszer mondjuk egy magyar taxis hozott be Ferihegyről, annak meg is volt rá az oka. Alighanem én se voltam túl diplomatikus, ahányszor szerét ejthettem céloztam rá a hölgynél, hogy a fizetéseink lehetnének kicsit magasabbak, erre ő udvariasan nem reagált, de a Laci szólt, hogy álljak le vele, mert a hölgy jelezte, ez nekik nagyon "nem tetsző". 

A főbb beszerzéseket a Fr S intézte, így ő rendelte meg  minden szállodai szobába a minibárt, azaz egy bútorba építhető kis hűtőszekrényt. És itt óriási hibát követett el. Csak gondolom (később megismerve a "mindenből a legolcsóbbat" gondolkodásmódjukat), kinézett egy megfelelőnek gondolt hűtőt, és meg is rendelt belőle 95 darabot. Csakhogy egy szállodai szobában nem lehet kompresszoros, hanem csak abszorpciós hűtőt tenni, mert ha érzékeny rá a vendég, nem tud aludni  a kompresszor zümmögésétől. És ő ezt nem tudta. Később ebből rengeteg vendégpanaszt voltunk kénytelenek valahogy kezelni. A legrosszabb volt amikor a vendég dühösen kihúzta a konnektorból a hűtőt, ami aztán leolvadt, tócsát hagyva maga alatt, meg belül is takarítani kellett utána. Később lassan elkezdtük cserélni őket abszorpciósra, de át kellett hozzá szabni a bútort, mert naná, hogy nem stimmelt  a méret.

Aztán. Amikor megkérték az építési engedélyt, abban a végén mindenféle kikötések voltak. De hát magyarul volt, meg nyilván örültek is, hogy kezdhetik a projektet, nem foglalkoztak vele, hogy mik is azok az "apróságok". Gondolták a lényeg, megvan az engedély. Pedig nem ártott volna lefordítani, és értelmezni, és azonnal megfellebbezni, még határidőben. Mert nagyon kemény dolgok voltak benne, de hát (ezt megintcsak gondolom), az intéző ügyvédeket is csak a honorárium érdekelhette a sikeres engedélyért. De az engedélyben előírtak néhány kemény feltételt, amikbe érdemes lett volna alkudozni. Valamilyen rendeletre hivatkozva előírták, hogy ennyi szállodai szobára mennyi autónak kell elférnie a pincegarázsban. Pedig hely se nagyon lett volna a kis alapterületű ház alatt ennyi kocsinak, pont  a fele fért be az előírtnak. Aztán. Az a fránya kerületi főépítész Aczél Péter aggódott a pesti rakpartról is dominánsan megjelenő budai látképért, és szerinte csúf volt az a négy kopasz tűzfal, ami megjelent a mellettünk lévő Hunyadi János út 5-7 sz ház jóvoltából. Talán ránézve a térképre elsőre úgy gondolta, hogy a mi házunknak azt el kellene takarnia, de hát ez csak részben sikerült, mert a négyből csak egyet ( az alábbi fotón a baloldalon) takart az Alba, erre előírta, hogy a másik hármat le kell "kontyolni". Hogy a pesti rakpartól nézve hasonlóan nézzen ki mint  a mi kontyolt cseréptetőnk. Namost nem vagyok jogász, de ezt szerintem sikerrel lehetett volna megfúrni az engedélyezési szakaszban, mert egyrészt idegen tulajdonú ingatlanba történő szerkezeti beavatkozás azon épületek tulajdonosainak beleegyezéséhez kötött, ez egy komoly jogi akadály, de van ennél súlyosabb is, a házak kéményei a tűzfalak mögött szöktek a gerincvonal fölé, márpedig  a függőlegestől jelentős szögben elhúzni a kéményt tüzeléstechnikailag szabálytalan, otthagyni az új ereszvonalban meg röhejes, merthogy a kéménynek a turbulencia miatt mindenféleképpen a tető legmagasabb pontja fölé kell emelkednie, namármost hogy néz ki a szent városképi szempontból három ház aminek a gyűjtőkéménye az ereszcsatorna mellől mered ki a magasba? Mint a svájcisapka mellé tűzött darutoll.

(Igen, az ott bekarikázva, bal oldalt az Alba és mellette jobbra a három oromfal.)

De hát ugye senki nem foglalkozott, a gondolom szokásos harminc napon belül, az engedély megfellebbezésével, az így jogerőre emelkedett, miközben az építkezés megkezdődött valamikor 1988-ban és be is fejeződött 1990  nyarán. És az ünnepélyes megnyitóra Fr S boldogan tapsikolt, mert úgy gondolta hogy csak ki kell nyitni a bejáratot és tódulni fognak a vendégek ( a kutya nem érkezett volna, ha a Tartally Andrásék nem szervezik hónapok óta hogy jöjjenek), és szétküldtük a meghívókat, és mi is kicsíptük magunkat, és a társtulajdonos Dél-Buda képviselői is büszkén pöffeszkedtek a szállodájukban, de a meghívott kerületi hatóság helyet csak egy levél érkezett, hogy miután nem teljesítettük az építési engedélyben előírtakat, ezért a szállodát azonnali hatállyal bezárni rendelik el.

Folyt köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenötödik rész.

Nehezen fogtam bele ebbe a részbe. Még azt is komolyan fontolgattam, hogy kihagyom a visszaemlékezésből, annyira felkavar még mindig. De hát ez történt.  Miután megnősültem és elköltöztem az újpalotai panellakásól, a  szüleim kettesben maradtak. Találkoztunk persze gyakran, de a három gyerek és a pénzkeresés immáron súlyos terhe eléggé elfoglalt. De jó állapotban voltak, apám  rendszeresen tornázott, jógázott, hetvenvalahány éves korában még tízperceket állt fejen, és időnként nagyokat kirándultak kettesben. A lakótelep öregedett, megnőttek a gyerekek, az egyik bölcsődét átalakították öregek napközijévé, ahova eljártak ebédelni, de aztán úgy döntöttek, hogy inkább otthon ebédelnek, apám minden délben elballagott az ételhordóval és hazahozta a kettejük ebédjét. A napközi olyan közel volt, hogy a negyedik emeleti szobaablakunkból rá lehetett látni a tetejére. És egy nap, valamikor '89 tavaszán anyám hiába várta haza apámat az ebéddel. Csak órás késéssel ért haza, és mesélte hogy ELTÉVEDT. Azon a max 100 méteres úton. Na jó, minden ház egyforma és minden lépcsőház egyforma és minden emelet egyforma. Elég csak egy rossz lépcsőházba bemenni, egy rossz gombot megnyomni  a liftben és máris rossz ajtó előtt áll az ember és jön a pánik, de ez azért nagyon nem jó jel. Attól kezdve kettesben jártak ebédért. De ezzel elkezdődött az én drága édesapámnál a megállíthatatlan leépülés. Egyre több dolgot felejtett el. Erős fájdalmai lettek, a körzeti orvos bélelzáródás gyanújával beutalta a kórházba. Amikor bevittem a kórházba és vetkőztettem, egy hatalmasat szellentett. A nővér aki ott volt a közelben meg is jegyezte, "na ennyit az ileusról" .Kérdeztem, hogy akkor mégse bélelzáródás? Mondta, hogy kizárt, akkor a gáz se menne át. Szóval az történt, hogy egyszerűen elfelejtett kakálni Kimentünk a WC-re, az apám kb. egyhetes adagot produkált. Na AKKOR kellett volna hazamennünk azonnal, de gondoltam hátha javítanak valamit rajta ott a szakemberek. Ez hiba volt. Másnap megyek be hozzá, mondják, hát izé, van egy kis baj, a bácsi elesett. Nézem a feje bekötözve, merthogy éjszaka mindig felkelt a prosztatája miatt és hát úgy gondolták az a legegyszerűbb ha  odakötöznek egy deszkát az ágya elé, akkor majd nem tud bolyongani. De ő átmászott a deszkán és fejre esett. Attól kezdve bent aludtam az ágya mellett és vigyáztam rá. Megpróbáltak rámripakodni mindenféle éjszakai ügyeletes cselédkönyves orvostojások, de én odahúztam az ágya mellé egy kerekes hordágyat amin a betegeket tologatják a műtőbe, és azon aludtam, az orvost meg elhajtottam  a fenébe.  És amikor az apám felébredt és megindult kifelé akkor kivezettem, aztán meg vissza. Reggel meg bementem dolgozni. Az én apám nem fog még egyszer elesni éjjel a kórházban. Amikor begyógyult nagyjából  a betört feje hazavittem. A szellemi állapota egyre romlott, miközben a fizikai állapota továbbra is kiváló volt. Aztán előbb elfelejtett írni, aztán olvasni, aztán beszélni és a végén szobatisztának lenni. Ez olyan nyolc hónap alatt zajlott le. Anyám nem bírt vele, mert állandóan tevékenykedett. Éjjel, nappal. Kipakolta a szekrényt, belerakta a konyhában a levesbe a felmosórongyot, szóval csupa olyan dolgot amivel halálra fárasztotta az anyámat. És én közben 12 órás műszakokat nyomtam még az Átriumban, és három gyereket neveltem. De rohantam minden este az apámat fürdetni, beöntést adni, hogy ne ismétlődjön meg a székrekedés ha már napok óta nem volt "eredmény", vagy épp az ellenkezője, pelenkázni kellett. Mert ahhoz túl nehéz volt, bár sose hízott el, hogy az anyám emelgesse be a kádba, ha épp ellenkezhetnékje volt. Bár soha nem volt agresszív, még elborult elmével sem, az én apámnál jámborabb embert elképzelni se lehetett, csak épp fogalma se volt mi történik vele. Ez így ment hónapokig és láttam, hogy az édesanyám tönkremegy bele. És a körzeti orvos beutalta apámat a Lipótba, hogy pár hétig legalább az anyám kicsit kipihenje magát. Minden nap bementem hozzá, kezdetben az anyámmal kettesben, de aztán ő azt mondta, hogy ezt nem bírja elviselni, nézni ahogy teljesen leépül. Mert már abban se voltunk biztosak, hogy megismer bennünket. Borzalmas hely volt, de gyakorlatilag mindenki olyan volt mint az apám. Elhülyülve bolyongtak az öregek össze-vissza. Etettem, itattam, öltöztettem, vittem haza a szennyest, mert ott az ilyesmivel nem törődtek. Tudtam, hogy a végét járja, többnyire már nem ismert fel és egyáltalán nem tudott már beszélni. Aztán egyszercsak láttam rajta, hogy valamit nagyon akar mondani, csak nem jönnek elő a szavak. Az én apám, aki egykor nagy volt és erős, és megtanított úszni, meg biciklizni, meg autót vezetni, most kicsi volt és sovány de láttam, hogy valamit nagyon akar nekem mondani. Nagyon erőlködött.  "mondjad, mondjad apukám!" kérleltem. És akkor ő lassan, kínlódva, szinte betűnként mondta ki "minden gondolatom ti vagytok". 

1990 kora tavasza volt és az apám mezitláb mászkált  a hideg kövön, mert mindig elhagyta a papucsát. Aztán, hogy ne mászkáljon, egy lepedővel belekötözték a folyosón egy fotelba, ahol összepisálta magát aztán az átnedvesedett lepedőben tüdőgyulladást kapott. Amikor bementem hozzá másnap, mindenféle csövek lógtak ki belőle, már cumisüvegből se tudtam etetni, mert mindent félrenyelt és csak hörgött ahogy haldoklott. Csak fogtam a kezét és búsongtam. Aztán haza kellett menjek a családomhoz, mert igazán nem tudtam érte tenni semmit. Sőt ezen végstádium közben már megkezdtem a munkámat a jövendőbeli Alba hotelben is. Miután naponta bejártam már ismert mindenki, a nővérnek, orvosnak a lelkére kötöttem, hogy ha meghal az apám, nehogy táviratot küldjenek, jövök minden nap, ott akarok lenni az anyámmal és én akarom vele közölni a hírt. Aztán másnap megyek be és az apám nincs az ágyában. A kopasz ágysodronyon csak egy kis lepedőbe kötött csomag van. Kibontom, az apám van benne meztelenül, magzatpózban, lábujjára kötve egy cédula, formanyomtatvány, "Az újszülött neve:"  kitöltve az apám nevével. Még meleg volt. A sarokban lévő ágyon vidáman felrikkantott egy hasonsorsú ápolt; "meghalt az öreg!". És megjelent a doktornő és mondta: "már elküldtük a táviratot!" DE HÁT MONDTAM, HOGY NE!!!.... "ez a szokás!" Pedig elücsörögtem volna ott mellette még egy darabig, hogy elbúcsúzzam tőle, fogva a kihűlő kezét. Mert talán furcsa, de elsőre megnyugvást éreztem. Nem látszott már rajta a szenvedés. Ehelyett rohantam le és a Trabanttal száguldottam haza, hogy az anyám tőlem tudja meg, hogy ott legyek vele, hogy ne egyedül legyen és a táviratból tudja meg. Szóval még ezt az utolsó búcsút is elvette tőlem a mocskos, már akkor is mocskos egészségügy...... Amúgy a  távirat másnap délután érkezett meg.

1901 június 19-én született és meghalt 1990 június 6-án. Kilenc éves korában lett árva, a fiatalságát végignyomorogta, volt két háborúban, volt néhány boldog éve és a végén gyakorlatilag megölték. Hivatalosan és módszeresen........ Engem meg tegnap kidobott a bankom biztonsági rendszere, mert elfelejtettem az átutaláshoz a (valahány havonta változó, éppen aktuális) jelszavamat.....hüm.... kezdődik? (na jó mára eszembe jutott és a letiltás naponta törlődik.... most felírtam az utolsó jelszót.... már csak azt kell megjegyeznem hova) Hogy legyen egy kis vidámság a végére... bár , nem sokkal miután ezt elénekelte ő is meghalt.

 Ez a kép nemsokkal  a Peti fiam születése után készült, tehát olyan 1986 vége tájt.

Remekül elbeszélgettek egymással, bár a fiam (akkor még "Bendegúz") még nem tudott beszélni az apám meg még igen, de ő is remekül tudott gügyögni. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan nyelvet cserélnek.

Nézem a munkakönyvemet, benne a "hivatalos" céges pecsét, amit amúgy én raktam össze, az ÁPISZ-ban vásárolt gumibélyegző betűkből, mert bélyegzőjének minden cégnek muszáj volt lennie, ez az oltári szentség még megmaradt a "létező szocializmus"-ból, hivatalosan 1990 június 14-én lettem ott műszaki vezető. Itt nem volt "hivatalos", beruházó, mert az ugye a Dél-Buda- Schneider család vegyesvállalkozás volt, a Dél-Buda nem sok vizet zavart, csak a megnyitón láttuk őket és akkor is utoljára, mert amit kiderült mekkora aranybánya ez a szálloda a Schneiderék azonnal kivásárolták őket, mielőtt azok is  megtudják. Gondolom, az akkor megismert, "schmiergeld" szóval nem véletlenül bővült a német tudásom, ami fontos volt, mert a család részéről a Frau Schneider volt a "gazda", ő parancsolt mindenben, és vele németül kellett beszélgetni. Bár férje nem volt soha ( mondjuk ezen nem csodálkozom, szegény az apja vonásait örökölte, aki úgy nézett ki mint Noé, amint 949 éves korában előlép az ószövetségből), de abban  a korban járt már amiben illetlenség egy nőt "Fräulein"-nek szólítani.  Az osztrák kivitelező, és vegyes, osztrák és magyar alvállalkozói  keményen dolgoztak, amikor odakerültem a ház már szerkezetkész volt, a gépészetet egy magyar cég szerelte, napi kapcsolatban voltunk, hasonlóan mint korábban a Novotel építése során az ottaniakkal. Ami furcsa, hogy a nyolc évvel korábbi Novoteles építkezésből egy csomó névre ma is emlékszem, az 1990-es Albás nevekből meg szinte már senkire. Nem tudom mi lehet az ami az ember memóriájában eldönti, hogy kit és mit töröl és ki és mi az amit meg megőriz.

Még a szembeházban bérelt lakás-irodánkban voltunk, amikor felmerült, hogy hogy lesz a szállodának telefonvonala? Kérdeztük a Frau Schneidert, mondta, hogy hát az Alcatel szállítja a központot! OKÉ! De mitől lesz rajta városi vonal? Na olyan arcot vágott, mint amilyen az én arcom lenne amikor a bantu törzsfőnök megkérdezi tőlem, hogy mikor fogom eljárni  a nagy esőleső táncot, ami arrafelé kötelező mindenkinek, mielőtt iszik a szent forrásvízből, mert ha nem tudja a lépéseket, ott halhat szomjan. Elképzelni nem tudta, hogy Magyarországon telefonvonalat szerezni gyakorlatilag lehetetlen. Márpedig egy szálloda telefonvonal nélkül nem működhet. Ma már nem léteznek azok  a hatalmas telefonközpontok ahol a Magyar Posta kezelte a telefonvonalakat. Mi területileg a Városmajor-beli Krisztina központhoz tartoztunk, ott kezdtem el kuncsorogni. És megtaláltam a kontakt személyt, aztán az igazgatóm, a Sallai Laci is felvette vele a kapcsolatot és nagy rettegés, sírás-rívás  után kaptunk KÉT telefonvonalat. Másnap hatalmas vörös rózsa csokorral állítottam be a hölgynél, akivel addig csak telefonon beszéltem, azt hiszem életében nem kapott még ilyet.

Napi egyeztetésben voltam a kivitelezőkkel, mi az amit esteleg még változtatni lehet ha igényünk van rá. Túl nagy mozgásterünk persze itt se volt, a büdzsé kötött, a határidő és a tervek diktálnak, de az osztrák építésvezetővel kifogástalan volt a kapcsolat, és ha valami nem érintette se a pénzügyi keretet se a határidőt, mindig dűlőre jutottunk. Jól megértettük egymást az épületgépész kivitelező magyar alvállalkozóval is. A ház gépészete amúgy sokkal egyszerűbb, és jobban koncepcionált volt mint a korábbi szállodáimé. Például a YORK ipari hűtőkompresszor elhelyezése (ellentétben a Novotelnél annakidején totálisan elb@szott megoldással) tökéletes volt, a ház legmagasabb pontján, ahol a lehető legtisztább levegő hűtötte a kondenzátorát. (amikor már használtuk a házat, terveztem ide egy napvédő tetőt, hogy még az is javítsa a rendszerhatásfokot) A közhiedelem mindent "klímának" nevez ami hűt és fűt. Ez nem igaz. A klimatizálás nemcsak hőmérsékletszabályzást, hanem páratartalomszabályzást is jelent, itt is "klímának" hívta (és hívja azóta is) mindenki a rendszert, holott ( az akkori kornak legmegfelelőbb) rendszer épült ki a szobákban, radiátoros központi fűtés téli üzemre, nyárra pedig a felső, benapozott emeleteken, az ablakok alá helyezett hűtöttvizes fancoilokkal történő hűtés, tehát nem "klimatizálás". De miután az alsó emeleteket még a magasan járó nyári napsugárzás se érte, ez a három csillagos kategóriába bőven belefért. És hát ne feledjük, az energia már akkor is drága volt, szóval minden egyszerűsítés jelentős üzemeltetési költségmegtakarítást hoz magával.

Még ki se hevertük a telefonvonal izgalmakat, amikor jött az ELMŰ. Ezt se értették a Schneiderék. Hogy nálunk  az áramszolgáltató nem szolgáltat hanem diktál. Nem volt elég villany. Hogy az építkezéshez honnan vették nem tudom, gondolom a régi elbontott ház betápját használták, de az persze nem bírta volna el a szállodát, az ELMŰ meg előírt egy új transzformátorállomást. Hát ezt nagyon nem akarták lenyelni, szegények azt hitték lehet alkudni. Megírták egy levélben, hogy na jó, de akkor csak egy kisebb (olcsóbb) trafót, ami elbírja a szállodát. De hát az nem így megy, az ELMŰ-nek típus sorozata van, hisz azt készletezi (azt persze külön nem értették, hogy ha MI veszük, akkor az hogy lesz az ELMŰ tulajdona), ahhoz tart alkatrészt, azt szervizeli és persze nem csak minket fog ellátni róla, hanem a környék további  új fogyasztóit. Hát ez aztán meghaladja minden svájci fantáziáját. Szóval elég sok csalódás érte gazdáinkat Budapesten. 

Amikor már bútorozták a szobákat és alakultak  a közösségi terek, feladtuk  a lakásirodát és átköltöztünk a házba. A megszokotthoz képest minden kicsi volt, de szerettük mert lakájos volt, és úgy tűnt egész jó csapatot sikerült összeraknunk. Környei Ágival a HK vezetővel lett egy kis kuckónk az alagsori szinten, szóval másodmagammal ültem egy irodában. Ági remek kolléga volt, egész addigi életét  a "szakmában" töltötte, fiatal lány korában már az akkori Royal szálloda-beli feketehimlő vesztegzárban is jelen volt, nem zavartuk egymás köreit. Reggelente amikor az eligazítást tartotta a szobalányoknak igyekeztem átadni a terepet és nem zavarni, én is elmenetem körbenézni  a dolgokra. Felakasztottam a Hollós Laci képét a falra, leültem az újonnan vásárolt íróasztalom elé az újonnan vásárolt karosszékembe, otthon voltam.

Folyt.köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizennegyedik rész.

Valahogy le kell kerekítsem ezt a részt, mert nem szeretném a végtelenségig húzni a Hyatt-es történetet, de sorba ugranak be darabkák.... Ahányszor leszem a fejem aludni, megrohannak az emlékek, annyira visszaesem a múltba, hogy elkerül az álom, mert csak teker az agyam mint  a motolla (reménykedem, hogy ez is segít hátráltatni az aggkori elhülyülést)..... Hogy hogy kaptam 50 fillér (!!) borravalót George H. W. Bush, egykori USA alelnök egyik testőrétől amikor  1983. szeptemberében nálunk laktak a főnökével meg két emeletnyi stábbal eszméletlen biztonsági intézkedések közepette, hogy hogy kellett villámgyorsan kitanulni a kasszafúró mesterséget, amikor egy vendéget este kiraboltak, ridiküljében a szálloda központi széfje fiókjának kulcsával, amibe bezárta az útlevelét és reggel indult a gépe, hogy hogy keveredtem háborúba a BM-es rendésszel, egy meglehetősen szabadszájú politikai vita után (említettem, hogy gyorsan tudok ellenséget is szerezni), ami után elkezdett "rám dolgozni", de mindössze azt tudta kideríteni, hogy egyszer orvul belesz@rtam egy amúgy műszaki okból leállított vendégszoba WC-jébe amikor rámjött a fosás, hogy hogy vállaltuk be a Tóth Tónival a szálloda faburkolatainak újrafényezését, amivel éjszakai műszakban extra pénzt kerestem, hogy hogy derült ki a hallban egy hétig vendégszereplő, echte original, egzotikus latin zenét játszó indián zenekarnak ponchóba burkolódzó, daliás termetű, fekete szakállas gaucho gitárosáról, hogy azonos a Sós Misivel az újpesti hőerőmű mérnökével, akivel együtt voltunk sárkányrepülő növendékek a Hármashatárhegyen, hogy hogy ittam életemben először kifejezetten selymes tequilát pár perccel azután, hogy a diszpécserstúdióban azt láttam egy bugyuta filmben ( Three amigos), hogy az egy pokoli erős szesz, hogy kaptam egy vendégtől két olyan pólót ajándékba amiket még ma, több mint 40 év után is hordok, hogy hogy NEM lettem a Kálvin téri Hotel Korona műszaki igazgatója, hogy hogy találkoztam égőcsere közben az egyik vendégszobában azzal a vándorkupával, amit előző évben még én nyertem el és nálam volt egy évig,  ..... és csak jönnek és jönnek elő az emlékek, de muszáj abbahagynom, mert sose végzek, meg frászban is vagyok, mert félek, hogy unalmassá válok. 

Nézem a munkakönyvemet, 1986 december 1-től 1990 június 13-áig dolgoztam az Átrium Hyatt szállodában, tehát nem is keveset, három és fél évet. Lehet elpuskáztam életem nagy lehetőségét, még gyerekcipőben járt a Fidesz, amikor hívtak a zuglói szervezetbe, mert ezzel a mindenbe belepofázó természetemmel én mindig feltűnök, engem mindig megválasztanak valaminek, de mondtam magamnak, 44 évesen ezek közé a taknyosok közé.... NA NE! Szóval szerencsés érzékkel megúsztam a szégyent, hogy része legyek a mára feudálbolsevofasiszta maffiává aljasult rablópártnak.

Tehát a mesémmel ott tartottam, hogy felügyelőbizottsági tag voltam és szálloda építési tervet dédelgettem, amikor kaptam egy ajánlatot. Felhívott a Sallai László, egykori szállodaportás, majd értékesítő  kolléga a Novotelben, hogy elnyerte egy most épülő szálloda igazgatói állását és keres műszaki vezetőt. Hát ez olyan pálya volt amiben legalább nem kellett sötétbe ugrani, elég gyakorlatom volt hozzá, rövid gondolkodás után elvállaltam. Mert jó volt ugyan villanyszerelőnek lenni, de miután "annak a rendszernek" leáldozott, ami a vezetőt szarba se nézte, kivéve ha az politikai vezető, gondoltam, hátha most már érdemes középvezetőnek lenni, és egy kicsit értékesebb és jobban fizető munkát végezni, mint a villanykörték éjszakai cserélgetése. A munkakönyvem szerint, kilépéskor 12 600Ft volt a havi bérem az Átrium Hyattben, és 38 000 forintos alapbérrel vett fel a Sallai Laci az Apor Péter utcai Alba hotelbe műszaki vezetőnek.(Apróság, Laci mesélte, hogy amikor a Köves Tamásnak, aki a BKK-ban volt rendezvény-szervező, említette, hogy engem talált meg az állásra, a Tamás megjegyezte, hogy "hüm...látom megtalálod a legjobb embereket" , szóval azért valami maradt az emlékemből a Novotel-BKK-ban.) 

 A névjegyemre azt írattam "chief engineer", mert a hajón ez a gépüzemvezetőt jelenti, azaz főgépész, kifejezetten rossz fordítás a "főmérnök", amikkel ráadásul tengerész témájú filmekben is találkozom, de hát a fordítások minősége...hagyjuk, ez itt most nem az a hely, viszont erről még lesz szó.

Az Alba hotel a rövidke, középen csak lépcsőn, gyalog járható Apor Péter utcában épült a budai Fő utca és a Hunyadi János út között. Itt korábban épület állt, ami a háború és államosítás után a Dél-Budai Vendéglátóipari Vállalat tulajdonába került. Részleteket nem tudok a múltról, sőt az AI se tud, gondolom valami kocsma lehetett, amit államosításkor bekebelezett a Dél-Buda mint szocialista állami vállalat, aztán lebontották, vagy összedőlt magától, a lényeg szálloda épült a helyén. A szállodaépítésre egy vegyesvállalat alakult, a Dél-Buda tőkeapportja volt a telek, a pénzt az építéshez a svájci zsidó Schneider család hozta. Herr Schneider még időben lépett le a csehországi Bohémiából Svájcba a fasizmus elől, és a két Németország egyesítése után úgy döntött, hogy a vagyonát ketté osztja felnőtt fia és a lánya közt. A Helmuth Kohl kampányában az ígérte a két ország egyesítésekor, hogy  a volt NDK villámgyorsan fel fog zárkózni a volt NSZK-hoz. Ezért jó befektetésnek tűnt még jelentős bankkölcsönt is felvenni a meglévő vagyon mellé amiből lepukkant ipari épületeket, amit konkrétan tudok, például egy malmot vásároltak a keleti országrészben, amiket szállodának építettek át, bízva abban, hogy remek üzlet lesz majd ha jön a gazdasági fellendülés. (Tisztára mint a Monopolyban, aki rálép a kockádra fizeti a szállodádat.) Lett nekik az Albával együtt vagy hat szállodájuk, de ebből csak ez az egy volt Magyarországon. Sallai Laci dörzsölt róka volt, remek csapatot válogatott össze, mert azt tudni kell, hogy egy szálloda nyereségessége legfőbbképpen attól függ mennyire vagy jártas az értékestésben. Erre még visszatérek, most még ott tartunk, hogy állnak  a falak, de belül szinte még semmi. Béreltünk egy kétszobás lakást irodának a Jégverem utcában, ahonnan az ablakból pont rá lehetett látni az épülő "házunkra" és elkezdtük a munkát. 

Az Alba egy aránylag kicsi 95 szobás szálloda lett, nyolc emelettel és három csillaggal. Hihetetlen jó adottságai voltak a háznak. Miután egy szűk utcára és magas szembeházra nézett a déli homlokzat ahová a szobák döntő többségének ablaki nyíltak, a benapozás minimális volt, ezért a nyári klímázás alacsony energiaigénnyel volt megvalósítható. A téli főtésnél a szoros beépítettség a meglévő házak közé, biztosította a szélmentességet, ahhoz képest amit a szabadon álló, hatalmas télikerttel övezett Novotelben elviselni voltam kénytelen, itt az egy vendégszobára jutó energiafelhasználás talán csak a tizede volt. Erről is fogok még szót ejteni a szállodás pályafutásom végének meséje során. Minden szempontból bombaüzlet volt ez a szálloda. Budapest legjobb helyén volt. Mert a turistáknak  a budai vár innen csak pár lépcső, tehát vetekszik a Hiltonnal, ugyanakkor a felébe se kerül a szoba. De a Budapestre látogató üzleti vendég is gyakorlatilag  a város szívében van, csak át kell sétálnia a Lánchídon. Autónak garázs a pincében, az akkori időknek minden szempontból megfelelő kényelemmel felszerelt szobák. Amikor sok évvel később a rákövetkező szállodám igazgatójának meséltem, hogy az Albában az adózás UTÁNI nyereségünk 60 % felett volt, azt mondta "az nem létezhet!" Pedig így volt.

Na de előre szaladtam, még csak építkezünk. Tartally András front office manager és  igazgatóhelyettes azonnal hozzálátott az értékesítéshez. Ez az utazási irodákkal, a korábban megismert üzleti partnerekkel való legsürgősebben történő kapcsolatfelvétel, a piaci ár "belövése", szóval  a marketing. Mert az egy mese, hogy a vendég az "jön". Nem igaz, a vendéget hajtják mint a birkát. Az utazási iroda, a konferenciaszervező cég, mindenki aki ebből él. Aki ezt jobban csinálja talpon marad, aki nem az megbukik. Mert éles  a konkurencia harc és a turizmus rettenetesen érzékeny a politikai helyzetre. Erről is lesz még szó később. A kezdő csaptunk negyedik tagja Doris volt  a titkárnő. Őt az NDK-ból hozta Magyarországra a magyar férje, nagyon kedves, borzasztó erős német akcentussal beszélt magyarul, de sokkal jobban mint én németül. Amikor évek múlva egyszer a Pascal strandon strandoltam a két kisebbik gyerekemmel, összefutottunk és megláttam bikiniben, akkor vettem észre, hogy voltaképpen egy bombanő. ( A férje halálosan megsértődött, mert ugye a Doris folyamatosan tanult magyarul és egyszer olyat mondott otthon, hogy "hát ez ell ván bászva!"  És a férj meg felkapta a fejét és megkérdezte, hogy hol tanul ilyeneket, a Doris meg ártatlan képpel közölte, hogy hát ezt a Vilitől tanulta. Azt üzente, hogy nem fogja a felségét "ilyenek közé" engedni.)

A házat egy gőgös, fafejű német tervezte, sok dolgom nem volt vele. A generálkivitelező osztrák volt, az építésvezető egy középkorú, talpig úriember, mindent meg tudtunk beszélni még abban is egyetértettünk, hogy mindketten utáljuk a német építészt.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenharmadik rész.

Talán már említettem, hogy a döntéseimet mindig gyorsan hozom meg. Bár ez azért nem volt egy könnyű elhatározás. Az, hogy otthagyjam azt  a munkát amit négy éven át akkora lelkesedéssel végeztem, nehéz döntés volt. Ráadásul abszolút szokatlan, és általános megrökönyödést okozott. Mert ugye az a "normális", hogy valaki "lent" kezdi, aztán fokozatosan mászik fölfelé a szamárlétrán. Akkoriban ugyan már nem volt rendszerszintű, hogy kőműves segéd, vagy cipőfelsőrész készítő felmásszon a (ráadásul teljesen más iparági) miniszteri székbe, de az, hogy valaki, ráadásul saját akaratából az irodáját otthagyja, és elmenjen fizikai munkásnak (pedig szerettem azt az irodát az eldugott szerelőszinten, raktam bele kanapét is, mert időnként bent aludtam, meg napközben is ledőltem ha nagyon fáradt voltam, ...meg amikor a Sportkórházban  operáltak gerincsérvvel és már lábadoztam, egyszer visszamentem egy térdporc-műtött kézilabdás lánnyal fagylaltozni, csak úgy pizsamában, hálóköntösben), abszolút szokatlan dolog volt. De az az igazság, hogy soha nem törődtem sokat  a mások véleményével, HA az nem egyezett az enyémmel.

Az nagyjából világos volt, hogy maradnék a szállodás szakmában. Nagyon tetszett az ügyeletben dolgozók munkarendje. Írtam a 24-72-es munkabeosztás fantasztikus előnyeiről, a villamosmérnöki oklevelem alkalmassá tett villanyszerelőnek, ez lett tehát  a kitűzött cél. Nem is kellett sokáig keresgélnem. Az Átrium Hyatt

szállodában Milkovics László volt a műszaki igazgató, az elhunyt Hollós jóbarátja, aki néhány szakmai találkozó alkalmával lett személyes ismerősöm. Felhívtam hát telefonon, hogy lelépek, mert a Hollós halálával a helyzetem tarthatatlanná vált, tud e nekem valami lehetőséget. Mondta, "de hát én nem tudok neked semmiféle vezetői beosztást adni, van helyettesem, művezetőm..." én meg, "állj, szó sincs ilyesmiről, én villanyszerelő akarok lenni folyamatos műszakban!" ...HOPPÁ! És éppen volt üresedés, a Baranyai Jani ( róla még lesz szó) PONT akkor lépett ki, kellettem. Átmentem, megbeszéltük, megalkudtunk. Ami külön jó, felmondani se kellett, a Hyatt is Pannóniás volt, csak a Malév-vel alkotott közös gazdasági társaság, simán kértem az áthelyezésemet. Nem mondom, hogy nagyon felkavartam az állóvizet, nagyjából a kutya se sírt utánam, kivéve az embereimet, akik érzékeny búcsút vettek tőlem és egy márkás stopperórával ajándékoztak meg ( ami a vitorlázásnál a rajtolás elengedhetetlen kelléke, sajnos egy későbbi borulás alkalmából "elúszott" egy Földvár -Keszthely túraversenyen, azóta is ott van valahol Fonyód előtt a Balaton fenekén egy méregdrága  fotogray szemüvegemmel együtt)

 Lapozgatom a munkakönyvemet.

1986 november 30-án léptem ki. Illetve mint írtam, ki se léptem, áthelyeztek. Ezért például egy év után azonnal ötéves törzsgárda tag voltam, annak, ha nem is jelentős, de némi előnyeivel. És itt jön a lényeg, nézem a fizetéseimet, amiket a munkakönyv erre célra szolgáló rubrikáiba ( fizetés belépéskor, fizetés kilépéskor) precízen bejegyeztek.  Az utolsó havi fizetésem a Novotelban  7350 Ft volt.  A kezdő fizetésem az Átriumban meg 6800 Ft, azaz mindössze 550 Ft-al kevesebb villanyszerelőként, mint  műszaki igazgató helyettesként volt. Ez mínusz 7,5 %, VISZONT, nulla felelősség, semmi adminisztrációs teher és egyéb szekatúra ami a vezetői beosztással együtt jár. Továbbá, a folyamatos műszak miatti esti és éjszakai munka díja az alapfizetésre kb. 20 % műszakpótlék, az 1360Ft, szóval nemhogy csökkent, hanem növekedett a fizetésem attól, hogy melós lettem. Mondom proletárdiktatúra volt. Tehát a család jövedelme nem csökkent, túszok kipipálva. Továbbá. Itt az új helyemen nem 24-72 volt a folyamatos műszak munkarendje, hanem egy hétig 12 óra nappal, utána egy hét szabad, aztán egy hét 12 óra éjjel, és megint egy hét szabad. És kiszámítható előre, és nincs állandó értekezlet és idegeskedés, és nem kell a Szathmárinének hazudozni, ha jön a munkavédelmi és munkaügyi ellenőrzés, nem kell munkavédelmi oktatást tartanom, embereket dirigálnom, és nem kell ügyeletes igazgatóként ha a Bocsák elvtárs a lelkemre köti, hogy ha a Beck Tamás elvtárs este jönni fog, akkor várjam libériában a bejáratnál. (BT kereskedelmi miniszter volt és csak egy kérdése volt hozzám, merre van  a klotyó, ...alighanem ő is a prosztatás korban lehetett akkor mit én most).

Persze vannak hátrányok. Túl sokat nem adtam a presztizsre, de kétségtelen néhány dolog hátrányosan megváltozott. Egy "koszos melósnak" kicsi a presztizse.... legalábbis amíg azt nem szerzi meg magának. Ezt hamar megtapasztaltam. Van egy bizonyos emberfajta, aki ha munkásruhással kerül szembe, miközben ő íróasztal mögött ül, egyből demonstrálni akarja az osztálykülönbséget. Mindjárt az elején amikor felvételeztem a "védőruháimat" a textilraktárban. ( Az ember azt hinné "munkaruha", de NEM az, bár pont úgy néz ki. Mert a munkaruhának kihordási ideje van ami általában két év, tehát ha közben elrongyolódik, kifoltosodik akkor is úgy kell hordani tovább, De ez egy menő szállodában nem megengedhető. A védőruhát viszont annyiszor kell cserélni ahányszor szükséges, ezért olyan elegánsak például a konyhaséfek a TV-ben.). A raktáros nő kivágta elém  a ruhákat és felszólított, hogy itt írjam alá. Én meg mondtam, hogy nem úgy van az, felpróbálnám, hogy mennyire passzol a méret. Rám kiáltott, hogy "Értse meg jóember, nekem erre nincs időm!" Én meg csendesen visszaszóltam; "Maga meg értse meg jóasszony, hogy magának ez a dolga, úgyhogy oldja meg!"

Aztán utolért a "hírem". Ugye ugyanaz a cég, még ha külön telephely is, de a hírek szárnyalnak. Összesúgtak mögöttem "ez volt az aki...." terjedt  a pletyka, valamin lebuktam, mit csinálhattam, hogy elmozdítottak, leminősítettek, mert azt hogy saját elhatározásomból léptem le, kevesen tudták elképzelni. Ez ellen nem sokat tehettem, de nem is nagyon érdekelt. Melósnak lenni, ha az ember nem fél a munkától, a legjobb dolog  a világon. Megmondják mit és hogyan én megmegcsinálom és akkor a kutya nem köthet belém. És mint említettem javában dúlt még a proletárdiktatúra, ( és sokkal becsületesebb volt mint a mostani bugrisdiktatúra) megtűrt értelmiségiből avanzsáltam az uralkodó osztályba. 

Miután ismertem már ezt a világot, könnyű volt beilleszkedni. A különbség csak az volt, hogy most alulnézetből szemléltem ugyanazt. Aztán az, hogy "utolért a hírem", az előnyére fordult, hamar elült a szenzáció,  amikor már mindenki tudta a múltamat ( ha megkérdezték el is mondtam, szóval segítettem a tisztulást), megismertek és elkezdtek becsülni. Az igazgató Kovács István, és a mindig csak a saját maszek dolgaival foglalkozó  igazgatóhelyettes (nevét elfelejtettem, igazából azért volt ott, mert ő volt a beépített BM-es ember)kivételével mindenkit simán letegeztem. ( ja, kivéve a HK vezető hölgyet, akinek nagyon szégyellem de elfelejtettem a nevét, pedig amikor az apám demensen haldoklott, ő szólított meg, hogy ad selejt törölközőket pelenkának). Szóval nem voltak "osztálykülönbség" problémáim. Azt határozottan éreztem, hogy sokan és hamar megszerettek. Volt a recepción aki rá is kérdezett, hogy "hogy van az, hogy ha neked szólok, hogy valahol valami probléma van, te azt válaszolod, hogy jólvan megyek, de ha a többiek közül valakinek, akkor elkezdi, hogy b...sszameg... jaj már megint, meg ilyenek?" Hát erre nem tudtam mit válaszolni... én ilyen vagyok ők meg olyanok. A munka nem volt nehéz, említettem, hogy könnyen szerzek barátokat és ellenségeket, szerencsére ez utóbbiak elenyészően kevesen vannak az előbbiekhez képest. Kifejezetten szerettem az éjszakai 12 órás műszakokat, ilyenkor végig jártam a házat, kicseréltem a kiégett égőket, elbeszélgettem a Balloon bár előtt "szolgálatban lévő" lányokkal, szünetben a bárzongoristával, megbeszéltem a ruhatáros nénivel az élet nagy dolgait, kicseréltem erősebbre a spotlámpát a hárfazenét szolgáltató művésznő felett az exkluzív étteremben mert nem látta rendesen a kottáit, megittam a "Happy Landing"  koktélomat a hall drinkbárban a kedves kislánynál, akit még  a Novotelből ismertem, néha zárás után úsztam egyet az uszodában, vagy lent a műhelyben elvégeztem az aktuális fusiznivalóimat. Meg persze amikor szóltak, hogy valahol van valami vendégprobléma ott termettem és megoldottam, aztán ahogy elcsendesedett  a ház, lepihentem aludni. Volt néhány eseménydús történet is, egyszer például egy vendég fürdőszobájában a ponthegsztések mentén szétdurrant egy lemezradiátor. Sugárban ömlött a forróvíz. Jött a riasztás, odamegyek, az ajtót se hagyja kinyitni a víz annyira ömlik nyomással, le fog ázni a ház. Persze lehetne elrohanni és leállni a szivattyúval, de az rengeteg idő. És fűtés nélkül marad a ház..... és lelevegősödik az egész rendszer. Mert a radiátorszelepet hiába zárom el, a visszatérő ágon attól még nyomás alatt marad, azt alul meg csak imbusz kulccsal lehet elzárni. És a víz meg csak ömlik és el fogok ázni és vizesen hogy megyek haza, mert hiába váltok felsőruhát, zoknim, gatyám nincs bent tartalék. De hát (gyors döntés) éjszaka van, csak a férfivendég tipródik a szobában... a szaunában is mindenki meztelen... pucérra vetkőztem a folyosón ledobva magamról mindent és hason kúszva, egy szál szemüvegben dacolva az 50°C vízsugárral beletaláltam az imbusz kulccsal a szelepbe és elzártam alul is a radiátort. Aztán lerántottam a vendég ágynemújét és megtörölköztem a lepedőben és kimentem a folyosóra felöltözni. Namost ha balhé lesz a meztelenkedésből, mert egy hölgyvendég épp szembejön, annak kellemetlen következményei lehettek volna, de szerencsére a dolog "köztünk maradt" , a vendéget átköltöztettük, engem meg a front office manager (de sajnálom, hogy elfelejtettem a nevét, magas, nagydarab, nagyon jó srác volt, rémlik mintha Hallósi Péternek hívták volna, de nem vagyok benne biztos) javasolt a "hónap dolgozójának", mely címet alaposan ki is érdemeltem a forróvíztől vörösre pirult bőrömmel. Ha már imbuszkulcs, én a többiektől eltérően mindig sok szerszámmal jártam. Ők csak egy "fázsicsavarhúzóval" közlekedtek, én meg csináltam egy kis praktikus szerszámostáskát, amiben a legszükségesebbek benne voltak, így nem kellett annyit mászkálni, vagy bénázni egy alkalmatlan vacak csavarhúzóval.  

Nappal időnként volt egy kis hajtás, karácsonyra feldíszíteni  a házat, jött a computerkorszak, mindenhová behúzni egy rakás kábelt hozzá, de nappal többen voltunk rá, és a lényeg, ha a munkaidő lejárt lehetett menni haza, nem úgy mint főnök koromban, amikor sose tudtam mikor szabadulok ki a házból. Aztán a szabad héten meg elmentem fusizni, villanyt szerelni, feketén, vagy félfeketén megkeresni a többi pénzt, ami immáron családos emberként sokkal jobban érdekelt, mint annak előtte, amikor igazából a pénz alig izgatott.

Megint visszatérek, ahogy korábban említettem, az, hogy mennyire vagy sikeres egy rendszerben legfőképpen az emberi kapcsolataidtól függ. Elég jó volt az emberállomány. Intelligens emberekkel könnyű dűlőre jutni. Kicsit fényezem magam, de sokat jelentett mindenki szemében, hogy azért az átlag melós szint felett állok. Nem volt gond megszólalni angolul, németül a vendéggel, de amikor épp ment  a TV-ben a "Sogun" sorozat, a japán nyugdíjas turistákkal is szót értettem ( "Wakarimashita ka? Hai!!" ), mert azoknál az ajtózár, a kilincs, a kulcs megfelelő irányba való elfordítása, meg az, hogy nem oldalt eltolni, hanem kifelé húzni, vagy befelé tolni kell az ajtót, az olyan volt, mint nekem mondjuk vadászgépet vezetni, és az, hogy mosolyogva  bólogatnak nem azt jelenti, hogy értik amit magyarázok, mutatok, hanem hogy hallják amit mondok. És persze utána ugyanúgy ellenkezően csinálnak mindent. De nagyon aranyosak. Amerikai színész hölgynek Budapesten forgatott, magyar témájú filmben az ifjú Turay Idát kellett alakítania. Kiégett a fénycső a fürdőszobájában, mentem cserélni, elbeszélgettünk és tanácsot kért, hogy milyen volt a "Dusika". Mert kérdezte a rendezőt de az csak legyintett, hogy "vedd a figurát Gábor Zsazsásra!"  És én elmagyaráztam neki, hogy a G Zs  abszolút rossz irány, fordítson 180 fokot, és  előjátszottam neki a  naiva Turay Idát. 

Szóval bírtam ezt a melót. Nem az a kifejezett mérnöki munka, de, őszintén...kinek jutott akkor, vagy ma olyan IGAZI mérnöki feladat Magyarországon? Nekem utoljára a Vegytervben. Akinek mázlija volt, az elcsípett valami nyugati cég értékesítője típusú állást, amihez járt a mesze nem nyugati, de aránylag jó fizetés, meg esetleg egy szolgálati kocsi, aztán házalhatott kazánnal, szivattyúval, vagy WC kefével. Egy családapának az a legfontosabb feladata, hogy eltartsa a családját. A Vizafogó lakótelepen laktunk és biciklivel jártam be dolgozni, egyszer direkt kipróbáltam, hogy az Árpád hídtól a Hyattig végig bringáztam úgy, hogy egyszer sem nyúltam a kormányhoz, végig  a hátam mögött volt, vagy két oldalt lógott a kezem, annyira stabil volt a Csepel túrakerékpár. Egyszer hajnalban félálomban nem jól gumipókoztam fel a csomagtartóra a táskámat és valahol útközben elveszítettem. Benne minden iratom, pénzem. És este csengetnek és egy nő hozta vissza az egészet, és még a becsületes megtalálónak járó pénzt se volt hajlandó elfogadni, mert mondta, hogy a három gyerekkel nekem nagyobb szükségem van rá. Szóval talán az emberek jobbak voltak akkoriban.

Attól függetlenül, hogy nem az a kifejezetten alkotó volt a munka, izgalmas évek voltak azok. A szálloda tetejéről néztem a BM előtti tüntetéseket, a "Lánchídi csatát" amikor a rendőrök kiszorították a térről a tüntetőket a hídra. Aztán csak elkerekedett szemmel hallgattuk a híreket, hogy 1989 november 9-én ledőlt a Berlini fal. Vad vágyálmokat, hiú reményeket dédelgettünk, a portásokkal egy soron volt az öltözőszekrényem , átöltözés közben latolgattuk az eseményeket és olyasmiket reméltünk, amiről mára kiderült, hogy micsoda naiv hülyék voltunk beleértve jómagamat is.

Kiértékelve a változásokat úgy gondoltam ismét valamit változtatni kell az életemen. A vállalkozások indulásának korát éltük, és úgy gondoltam maszek szállodát kellene építeni. Ez az amihez igazán értenék. Vettem egy könyvet, amiben mindenféle új vállalkozási forma levolt írva, a jogszabályok, és a mit és hogyan. Írtam egy lelkes programot, és jelentkeztek magánbefektetők is. Miközben munka mellett ezen agyaltam, érdekes dolog történt. A cégbíróság visszadobta a Malév-Pannónia Gazdasági Társaság Átrium Hyatt Budapest Igazgatóságának az új szabályok szerint kötelező bejegyzéshez benyújtott alapító okiratát, mert nem mellékelték hozzá a felügyelő bizottság megválasztásának jegyzőkönyvét. Ennek az oka az volt, hogy nem volt ilyen választás, egyszerűen a vállalti "nagyok" egymás közt kiosztották a posztokat, oszt jónapot. DE! A törvény szerint a valahányszáz főnél többet foglalkoztató gazdasági társaságoknál a dolgozóknak saját képviselőt  kellett megválasztani a felügyelő bizottságba. Hát akkor az igazgató összehívta a dolgozókat, hogy válasszák meg dolgozók képviselőjüknek az éttermi igazgatót. Kovács elvtárs előterjesztette, és kérdezte ki akar hozzászólni. Én meg akartam. És elmondtam, hogy idézem a jogszabályt, és kinyitottam a baromi nagy látványos könyvet és felolvastam. És aztán elmondtam, hogy énnekem semmi bajom  a Tónival (valamilyen Antal volt az éttermi igazgató), de egy dologban igazuk volt a kommunistáknak, a lét meghatározza a tudatot. Saját tapasztalatom, hogy egy vezetőnek másképpen működik a tudata, mint egy dolgozónak. Nem rosszabb, vagy jobb, hanem MÁS.  Márpedig ha a törvény szelleme ilyen, akkor nekünk alaposan meg kell fontolni, hogy főnököt, vagy dolgozót választunk a felügyelő bizottságba. És leültem. És aztán felállt egy szobalány, hogy ha ez így van, akkor ő mindjárt javasolja, hogy a Bartyik Vili legyen inkább megválasztva.  És felvettek a listára és kiosztották a szavazólapokat, aztán szünet volt, és később a Milkovics aki egyike volt a szavazatokat számlálóknak röhögve mesélte később, hogy már látta hogy itt baj lesz amikor az első pár tucat lapon kizárólag én voltam bejelölve. És a végén valami nyolcvanvalahány százalékkal megválasztottak.  És aztán úgy nézett ki  a felügyelőbizottsági ülés, hogy jobbra ott ült mellettem a Malév vezérigazgatója, szembe a Pannónia vállalti jogász, az asztalfőn meg a Somogyi Jenő, mind libériában, én meg barna kertésznadrágban ahogy a melóból felhívtak. Tök röhejes volt. Persze arról a 25000 Ft-os havi fizetésről, amit előtte emlegettek, hogy ezzel jár majd a feladat attól kezdve szó se esett, vagy legalábbis csak rám nem vonatkozott,

Jönnek a hírek, mennek a hírek, kilépésem után alighanem némi űr mégiscsak támadt a Novotel-BKK-ban utánam. A műszak művezetője a Tóth Antal miután elmentem "fölüle" direktben szembesült a Lakos Andrással és ugyanúgy nem bírta ezt  a fajta a túlterhelést, mint én. Egyszercsak benézett hozzám és mondta, ismét kollégák leszünk (sőt a főnököm is lesz bizonyos értelemben) mert elege lett a Lakosból, átjött körülnézni, bement  a Milkovicshoz és megalkudott vele, hogy átveszi lakatos csoportvezetőnek. Örültem neki, a Tóni kiváló ember, és miután sajnos néhány év múlva a Milkovics Laci is követte a Hollós Lacit az égi szállodákba (csak szegényt nem a szíve hanem a rák vitte el fiatalon) az akkor már befejeződött gengszterváltás  után az elvtársból úrrá átváltozott Kovács igazgató őt kérte fel a Hyattban műszaki igazgatónak.  Lakos Andrásból meg mindenkinek nagyon elege volt már, és furcsa módon az volt az utolsó csepp a pohárban amikor a Schumi Robi villanyszerelőbe belekötött valamiért. A Robi meg valami olyasmit mondott neki, hogy "vegye tudomásul, hogy magát mindenki utálja és ki fogom rúgatni". Persze alighanem nem pont így volt, mert ezt már csak hallomásból tudom, a legendák meg kacskaringósakká tudnak válni, de kampány indult LA ellen, aminek az lett a vége, hogy két év után a Bocsák igazgató nem hosszabbította meg a szerződését. De ez már nekem nem okozott se különösebb örömet, se elégtételt, mert ha valami, akkor a bosszúszomj végképp hiányzik a természetemből.

A hobbiból a vitorlázás maradt meg, a sárkányrepülésről leparancsolt  a feleségem, aki a leghatározottabban ellenezte, hogy egy háromgyerekes családapa siklórepülővel szaladgáljon a hegyormokról. Időmbe se fért volna bele, hiába voltak a szabad heteim, az a pénzkeresésre meg a családra ment el. Utolsó jeles élményeim egyike, hogy valamikor a '80-as évek második felének valamelyik  karácsonyának másnapján Óbuda felett repültem, amikor hirtelen 90 fokot fordult a szél és ettől elfogyott a lejtő felett az emelésem amiben "girheltem", és elkezdtem süllyedni. Kétségbeesetten igyekeztem a málnás felé ahol a leszállóhelyünk volt, de egyre csak veszítettem a magasságomat. Az akkor már erősen korszerűtlen Flamingónak nem volt valami fergeteges a siklószáma, a fenyők meg mindig magasabbak a környező lombos fáknál, akárhogy igyekeztem az átesés határán siklani, a trapézszár  jobb oldali drótkötele elakadt egy fenyő csúcsán és szépen rápördültem. Ott lógtam a "karácsonyfa" tetején ég és föld közt, amúgy biztonságban, de többé-kevésbé tehetetlenül. Kellemes idő volt sok volt az erdőben a kiránduló, a gyerekek rohantak oda "apu, anyu gyertek gyorsan itt lezuhant egy bácsi!" És persze jöttek is, és amikor már sokan voltak, és mindenki tekergette a nyakát hogy lássa ahogy ott lógok a magasban a fejük felett mint egy túlméretezett karácsonyfadísz, elkezdtem nekik énekelni, hogy "mennyből az angyal lejött hozzátok ". Aztán elővettem a  svájci bicskámat ami nélkül általában az ajtóig se  megyek, és a fűrészes pengéjével elkezdtem magam kiszabadítani az ágak közül és mire a klubtárs segédcsapat odaért én már a földön voltam, csak a sárkány kiszabadításához kellett már segítség. Szóval abbamaradt a repülés, a szépséges Eger kupa (meg az egykori szépséges kedvesem, aki miután kilépett a Novotelből utazási irodás lett, és kettesben laktunk Egerszalókon egy töküres szállodában ahol éjszaka bekapcsoltam a szaunát és lubickoltunk  a melegvizes medencében) a múltba veszett, de a vitorlázást a családdal is lehetett folytatni. Versenyeztem, túráztunk, miénk volt a Balaton.

A szabad heteim jövedelmező felhasználására hamarosan új lehetőség kínálkozott. Akkoriban szabadította fel a Horn Gyula 11000 Ft értékhatárig a magyar állampolgárok turista valutakeretét. Én meg a sajátom mellé felvettem az apám, az anyám, a feleségem és a három gyerekem összes schillingjét, meg vásároltam feketén, és nem Gorenje hűtőszekrényt, hanem számítógép alkatrészeket "importáltam". Csak be kellett menni Bécsben a megfelelő boltba, szólni a "Zsuzsának", megkérdezni mit kell vinni és hova. És ő megmondta; AT ház, alaplap, tápegység, keyboard, stb. Az ember kifizette, levámkezeltette a határon, behozta, és másnap reggel ugyanazokkal az emberekkel akikkel Bécsben álltam sorba a Zsuzsánál, álltam a megfelelő helyen eladni az árut. Volt, hogy hetente háromszor fordultam a Trabanttal. Az akkor 2,50 Ft hivatalos árú schillingből kezdetben 15 Ft-ot lehetett kitermelni, ezt addig csináltam amíg lefogyott 5 Ft-ra, attól kezdve nem érte meg a benzinköltséggel meg a fáradsággal. Még úgy se, hogy az osztrákok rácsaptak a bizniszre, közelebb hozták a boltokat, előbb Bruckba, aztán Nickelsdorfba, de olyan szinten, hogy még a tehénszagot is érezni lehetett a pajtában ahonnan kizavarták a jószágokat, sebtében kimeszelték, és ott árultak MINDENT ami nemrég még COCOM listás holmi volt. A Gorenje hűtőket egyenesen a kamionról árulták ami meghozta őket Jugoszláviából. Ha a "létező szocializmus" nem lett volna olyan hülye amilyen, mindezt megcsinálhatta volna a magyar állam is és akkor az a teméntelen pénz itt maradt volna az országban amit akkor az osztrákok rajtunk magyar "turistákon" kerestek. Szóval így próbáltam meg anyagilag előre jutni a túszaimmal, ebből, meg OTP hitelből lett a 75 m2-es lakás a Mogyoródi-Jerney lakótelepen.

Még volt egy vállalkozásunk, akkoriban jól fizetett a kötöttárú összeállítás. Interlock varrógép kellett hozzá. Kaptam egy bécsi telefonszámot bizonyos Herr Joseph Heller (nem a "22-es csapdája" szerzője), aki árul ilyesmit. Felhívom, mondom mi kellene, ragyogóan beszél németül, de az akcentusa olyan "nembécsi". Rákérdezek "nem beszél véletlenül magyarul? " Válasz; "uram az egy világnyelv". Na ő volt a Heller Jóska  a Vörös Október ruhagyár egykori beállító műszerésze, '56-os disszidens, mint egykori kollégájától (akinek a műhelyében soksok évvel később a robogómat tároltam a Hernád utcában), később megtudtam,. A varrógépet becsempésztem a Trabant hátsó ülésén békésen alvó pelenkás Bendegúz fiam alatt, itthon hegesztettem a Hyattban az éjszakai műszak alatt hozzá állványt, vettem a szeméttelepen egy Textima motort amit megcsapágyaztam, szóval lett egy működőképes ipari interlock varrógépünk a konyhában, amin az otthon GYED-en GYES-en lévő feleségem dolgozott mindenféle piaci kereskedő maszekoknak. Csak annyi hátránya volt a dolognak, hogy még a tökfőzelék is tele volt szöszmösszel, mert később amikor elkezdett meghalni a dolog a kínai konkurencia miatt, megpróbáltunk előre menekülni és csináltam még fedőző- és gyorsvarrógépet is, szóval ne főzzetek és étkezzetek varrodában! 

Szóval igyekeztem pénzt keresni, de az OTP hitelt mindenféleképpen fel kellett venni az új lakásra, mert abban az átkozott kommunista rendszerben  mégiscsak úgy adtak hitelt családtámogatásra, hogy nem rokkant bele az ember. A három gyerek után a 10 évre felvett hitel törlesztésének első évben az állam a 80 %-át vállalta át, majd a következőben 70-et és így csökkenve amíg csak el nem fogy  a hitelösszeg. Szóval nem fogytán nőtt a tartozás mint manapság. De amikor beütött a gengszterváltás, hirtelen egyoldalúan megváltoztatták a szerződést és áttértek piaci kamatra. Megkérdeztem, ha egy összegben kifizetem a fennmaradó tartozást, akkor menyi kedvezményt adnak, mondták 40 %-ot. Azonnal kifizettem. Persze erről is lehúzták még a sápot, azt nem lehetett, hogy a saját OTP-nél vezetett megtakarítási számlámról (amire még tengerész koromban a fizetéseimet utalták) átvezetik, NEM, be kellett állak a sorba, készpénzben felvenni az összeget és aztán azonnal ugyanott befizetni, mert így duplán kerestek rajta. Na ugye érthető mitől lett Csányi  ̶e̶l̶v̶t̶á̶r̶s úr Magyarország egyik leggazdagabb embere?

Még tengerész koromban vettem egy üres telket Balatonudvariban mert rabul ejtett a hely szépsége és romlatlansága. Amikor először kikötöttem ott kalózzal túrázva, meglepett, hogy miközben ballagok felfelé a főutcán, ismeretlenek rámköszönnek. Elsőre azt hittem összetévesztenek valakivel, aztán rájöttem ez egy falu, ahol így szokás. Azonnal eldöntöttem, itt akarok megtelepedni.  És évekkel később amikor már nem hajóztam, kiirtottam a telken a bozótot és megtelepedtem ott egy lakókocsival, aztán elkezdtem egyedül építeni oda egy házat. A hajót meg átvittem Siófokról Balatonudvariba és a helyi csónakos egyesületi kikötőben helyeztem el aminek aztán később én lettem az elnöke.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenkettedik rész.

Miközben befejezéséhez közeledett a BKK, a szálloda oldalon én igyekeztem egyre tökéletesebbé tenni a műszaki üzemet. Azzal, hogy lett a VGMK, olyan eszközt kaptam a kezembe, amivel tudtam az emberimet motiválni. Mert amúgy a "létező szocializmus" rendkívül szűk mozgásteret hagyott a középvezetőknek. A merev bértáblázat, a teljesen esetleges jutalmazási lehetőségek az egyik oldalon, a másikon meg a szinte büntethetetlenség ( a KISZ, Párt Szakszervezet mindenkit megvédett, mert ugye proletárdiktatúra van) igazából a vállon veregetés és az irgum-burgum közt határozta meg a lehetőségeket. Igyekeztem "jó" vezető lenni. Nem könnyű feladat. Nem akarom túlrészletezi, pláne fényezni magamat, de soha senkitől nem követeltem többet mint saját magamtól, és mint már néhány résszel korábban elemeztem, igyekeztem minden emberemet személyes rászabott mérce szerint kezelni. Az általam, magam számára felállított "igazságosság" szempontjai szerint mérlegeltem a feladatainkat. Van  a munkaköri kötelesség, ami tételesen is le van írva mindenki munkaszerződésében, és vannak a szükséges, de extra munkák, amiket "valakinek" el kell végezni. Ezekre normál esetben külsős kivitelezőket szoktak igénybe venni..."normálatlan esetben" meg belehajszolják a saját embereket, ezzel rosszkedvet és túlterhelést okozva nekik. Namármost az embereink feladata alapvetően a karbantartás és a műszaki ügyelet. Ami ebbe normálisan belefér azért kapják  a fizetést. Ezt felmérni ott vagyok én. De ami extra létesítés (arról nem is beszélve, hogy beruházás kategória, tehát a jogszabályok szerint se lehet besuszterolni karbantartásnak) azt meg megcsinálja szabad időben a VGMK, így számlázva nem bér, hanem költség, nem terheli a szentséges és meghághatatlan béralapot... miközben a dolgozók mégiscsak bérjellegű juttatásnak érzik. Egy quasi szabálytalanság azért volt. Ugye a szocialista rendszer alapvetően a bizalmatlanságra, és mellette a felelősség szétszórására volt kihegyezve, tehát az, hogy UGYANAZ vezesse a VGMK-t mint aki ugyanazokat a dolgozókat  a napi hivatalos munkájuk során is dirigálja, az megteremti a lehetőséget a csalásra. Mert ugye egy "szabályosan működő" vezető azonnal elkezdi kirabolni a népvagyont, mert mindent leszámláz majd extra munkának. A már korábban említett PM ellenőr ezt a szabálytalanságot jóval később fel is vetette, de aztán az egész ellenőrzés, mint meséltem, valami csoda folytán a semmibe párolgott.

Így utólag visszatekintve ezek voltak az alkotó éveim. Az ember önmagával szemben persze elnéző, de úgy érzem jól csináltam amit csináltam, bár egyedül maradtam azon a fronton amin korábban ketten voltunk a Hollóssal. Ilyen körülmények közt nyitottuk meg 1985 tavaszán a BKK-t az MSZMP március 25–28-ig tartó  XIII. pártkongresszusával. Aki akarja olvasson utána miről is volt szó, bevallom AKOR nem sokat érdekelt, most megkérdeztem az AI-t hosszasan ecsetelte, a lényeg "Utólag gyakran úgy értékelik, mint elmulasztott lehetőséget... a rendszer már válságban volt,... de a vezetés nem mert mélyebb reformokba kezdeni."  Számunkra sokkal hétköznapibb volt a lényeg, tele a szálloda vendégekkel az ország minden részéről, az ország minden részén termelnek bort, főznek helyi pálinkát, melyből a kongresszusi résztvevők jócskán hoztak magukkal, amitől esténként többen lerészegedtek, és nem igazán érezték a különbséget egy négycsillagos és a szokásos TSz kocsma a közt. A szobalányok bizony volt, hogy hoztak le reggel összehányt és összefosott, bár szigorúan elvtársi ágyneműt. 

És akkor Bocsák László igazgató megtalálta a megfelelő új műszaki igazgatót Lakos András személyében. Azt kell mondjam örültem neki. Így utólag visszagondolva, meg se fordult a fejemben, hogy tartsak tőle. Ugye tökéltesen végzem a munkámat, elég ha a "stratégiai döntések" maradnak rá, amik immáron, hogy mindkét ház gyakorlatilag készen van, tág teret ad saját maga reprezentatív megjelenítésre, iskolázottsága, épületgépész mérnök, tökéletes, HURRÁ! Nem vagyok túl jó emberismerő, akkoriban meg még annyira se voltam óvatos mint manapság, mindenkiről jót tételeztem fel elsőre és mindenkihez nyílt barátsággal közeledtem. Pedig hamar kaptam kedvezőtlen információkat. Lakos András ( a továbbiakban L A) valamelyik színház műszaki vezetője volt korábban, ahonnan a hírek szerint kifejezetten kibírhatatlan vezetési stílusa, antikollegiális magatartása miatt  kellett eljönnie. De én őszinte nyíltsággal közelítettem hozzá, azt gondolva, hogy hálás lesz érte, ha megvilágítom, hogy is mennek itt a dolgok, hisz számára ismeretlen volt a "kocsmavilág". Na erre visszatérek.

Említettem, hogy "alkotó" éveim. Nemcsak azoké, de a sikereimé is. Komolyan vettem a házasságot, és nagyon készültem az apaságra. Akkoriban még mindenütt dohányoztak, de a feleségem már a terhessége előtt hónapokkal kiült abból az irodából ahol cigarettáztak, szóval nagyon terveztük a családot, és az elhatározás után nem is kellet rá sokat várni, jól ment minden, annyira, hogy kilenc hónapos terhes feleségemmel még egy héttel a fiam születése előtt vitorláztunk a Balatonon. Ha már siker, ez volt az az év, amikor nagyon megindult a hajó. 1986-tól 90-ig szinte minden versenyt megnyertem osztályban amin elindultam. '86-'87-ben magyar bajnok lettem. Kétszer nyertem osztályban Kék szalagot, Fehér szalagot, és abszolútban is bent voltam valahol az első húszban, ami nagyon  nagy dolog. A Magyar Vitorlás Szövetség a  BKK-ban tartotta a vitorlás bált, amin az előző évi versenyek vándor- és nem vándor díjait kiosztották, egy idő után már zsúrkocsit tolva mentem ki a serlegekért kupákért, plakettekekért, mert annyi mindent kaptam. Miután így "nálam" volt mindenki, sokan hívtak, akiknek nem volt pénzük a beugróra és én a személyzeti portán át tucatjával csempésztem be a barátokat, flottatársakat az eseményre. 1986-ban megszületett a fiam, közben úgy nyertem bajnokságot, hogy futam után azonnal beugrottam a Trabantba és száguldottam Budapestre a családhoz. Aztán éjjel vissza, másnap futam és utána megint. Nem is tudom, hogy bírtam, de magyar bajnok lettem 25-ös jolle osztályban. Aznap, amikor a Péter született naná, hogy épp ügyeletes igazgató voltam. Kaptam a telefont, hogy a feleségem érzi, hogy "menni kell". Mondtam az igazgatóhelyettes Jalsoviczky Áginak, hogy sajnálom, de nekem le kell lépnem, szülni fogunk. Elhúzta a száját, látszott rajta, hogy azt hiszi csak meg akarom úszni, de nem érdekelt. Rohantam haza. Már sűrűn jöttek a fájások, épp beértünk a János kórházba. Dr Misley Endre vitorlázó és "mellékesen" szülész-nőgyógyász barátom vezette le a szülést, ahogy másfél évre rá a Kata lányomét is, épp megnéztük a TV-ben az "Oppenheimer" sorozat aktuális részét, amikor beszóltak, hogy MOST. Sajnos a fiam születésekor nem lehettem bent, mert egyszerre többen is szültek, de a lányomén ott voltam végig. Amikor a Petit később kihozták megmutatni, a pimasz impertinens pofájával úgy nézett ki mint a Bendegúz a "Bakterház"-ból el is neveztem Bendegúznak, sokáig úgy hívtuk, de később fellázadt ellene, így maradt Péter. Amikor az embernek fia születik, úgy érzi övé a világ. Aztán persze szembejön a valóság, de AKKOR boldog voltam. (Amire amúgy azóta is hajlamom van.)

Az előbb futólag említettem az "ügyeletes igazgató" rendszert. Ez azt jelentette, hogy a középvezetők közül is akire épp ráesett a sor ( az igazgató két titkárnője közül a rangidős beosztotta), úgy havonta kétszer abban a "szerencsében" részesült, hogy libériába (így hívtam és hívom azóta is az öltöny-nyakkendő kombót) kellett öltöznie és este tízig bent sertepertélni a két házban és gyakorolni az igazgatói felügyeletet. Ezért túlórát nem fizettek persze, le lehetett csúsztatni, na ARRA nekem sose jutott időm, továbbá normál estben farmer kockás ing, de gyakran melósruha volt rajtam, mert ezt kívánta meg  a munkám... legalábbis ahogy azt én végezni szoktam. Én ezt  a plusz bent töltött időt az adminisztratív elmaradásaim pótlásra fordítottam, és eszem ágában se volt soha lemenni mondjuk a vendéglátóhelyekre belepofázni azoknak a munkájába akik ott  a magukét nálam sokkal jobban értették. Azt meg, hogy kémkedjek és benaplózzam amit esetleg tapasztalok....köszönöm NEM. Ha volt valami "esemény" azt igyekeztem megoldani, ilyen időnként akad, a vendég panaszkodik és igazgatót kér, hirtelen kell valami és ezért lepecsételt kulcsot kell felnyitni és vele raktárt valamiért, az rendben van, de hogy én egy olyan kollégát quasi ellenőrizzek, aki pár nap múlva ugyanilyen ügyeletes igazgatóként majd az én embereimen akar "törleszteni", hát ez nem "tengerészes".

Ha már szóba került, mondom, hogy miért is nem vagyok én "öltönyös". Szeretek magam meggyőződni dolgokról, ez mindig gyorsabb és hatékonyabb mint bérencekkel. Akkor meg bele kell mászni a...nos néha szó szerint a sz@rba. "Ömlik a lé a konyhából az orosz pincébe! Nézzük meg!" ( orosz pince, átkozott találmány, olyan pince amiben nem lehet felegyenesedni, kb 1,50 magas, egy időben többet mászkáltam benne mint a szállodai termekben, a földszint alatti gépészeti alapvezetékek vízszintes elhúzására való) "Füstöl a kompresszorakna? Futás oda!"  Egyszer elszaladtam egy, a kazánház mellett lévő szellőzőgépházban egy négyszögletes keresztmetszetű légtechnikai csővezeték alatt ( olyan mint amiben a kémfilmekben szoktak belül kúszni mászni a + és - hősök). Ez hőszigetelt lemez volt, a hőszigetelést a lemezből kiálló tüskére szúrták fel és  lemez alátétekkel rögzítették. A kiálló tüske PONT felhasította a fejbőrömet. A srévizavé szemben lévő Sportkórházban varrták össze vagy 6-8 öltéssel. Nem volt nagy ügy, de olyan erősen folyt  a vér az arcomra, hogy amikor kijöttem a gépházból, egy az előtérben textilt számoló szobalány elszaladt amikor meglátott. 

Egy szép szállodának is vannak csúnya oldalai. Aki tudja mi az  a "zsírfogó" ugorhat, a többieknek elmagyarázom. A szennycsatorna legnagyobb ellensége a forró vízben úszó zsiradék. Ahogy hűl a víz, úgy veszít  a képlékenységéből és felhalmozódva masszív dugulást okoz. Ezért az olyan zsiradék forrásokat, mint  a nagy konyhák, csak olyan műtárgyon keresztül lehet a közcsatornára csatlakoztatni, ami leválasztja a zsírt, ami (legalábbis kezdetben) a szennyvíz tetején úszik. Gyakorlatilag egy gát, ami fent megfogja a zsírt, a víz meg alul elfolyik. A felgyülemlett anyagot aztán időnként szippantóval el kell távolítani és megsemmisíteni. Ha ez elmarad, eltömődik fenékig a zsírfogó és jön a dugulás, a konyhán "visszapofáznak" a padlóösszefolyók és a klotyók se folynak le. Na nálunk olyan lett a kialakítás, hogy hiába szippanttattam, csak nem folyt el. És miután monolit vasbetonból volt az egész, hozzáférhetetlen volt az alsó átfolyó nyílás a felső gátfal miatt. Lemásztam, megnéztem. Na ezért nem hordtam én libériát. Megállapítottam, hogy HILTI 72-essel át kell vésni az egészet, kipiszkálni ami eldugította és egy kiszedhető dugót behelyezni az áttörésbe. De a zsírfogó aknában, odalent a mocsokban és bűzben, a csordogáló szennyvízben állva dolgozni senkinek nem volt "munkaköri kötelessége" (arról nem is beszélve, hogy esetleg közben fel kell szaladni egy vendégszobába, mert nem ég a villany a fürdőben), erre való a VGMK. De bevállaltam egy hatalmas drapéria  megvarrását is a BKK Pátria terem színpadára, a KISZ KB rendezvényére, én és a fiúk szabtuk a színpadon, az akkor nyolc hónapos terhes feleségem meg varrta az ipari gyorsvarrógéppel, ahogy azt a díszlettervező megrajzolta. Parádésan jól sikerült. A legszebb volt benne, hogy felhozták a kisebbik Steinway zongorát a színpadra és én, miközben a padlón térdelve dolgoztam, felettem a művész gyakorolta az esti programot. Belém se előtte, se azóta nem hatolt olyan mélyen zene, mint akkor ott, két méterre a zongorától.

Na mitől dugult el a zsírfogó? Tele volt sárgarépával. Valamelyik idióta szakácstanuló leengedett egy teljes töltést a zöldségtisztítógépből a csatornába. Előbb említettem a szennyvízzel elárasztott orosz pincét. Annak meg az volt az oka, hogy a konyha alatti szennyvíz alapvezetéket nem a magasabb hőfokot tűrő, polipropilén KG csőből csinálták, hanem az olcsóbb szürke PVC-ből. Az éjszakai takarítók ( akiknél kártékonyabbat anya nem szült még a világra) meg a tűzforró vízzel körbeslaugoztak MINDENT (igen, a villanytűzhelyeket is) hosszasan és alaposan tönkre téve amit csak lehetett, csak hogy minél kevesebb kézimunkájuk legyen, a forró víz meg kilágyította lent  a PVC csöveket, darabokra hullott a csatorna. És ömlött le a szutyák. Cserélni kellett az egészet. Persze elvileg garanciális, de azt érvényesíteni, miközben a megoldás meg AZONNAL szükséges.....ráadásul úgy, hogy közben a fejed felett megy a nagyüzem és folynak  a vizek. A mi munkánkra gyakran mondtam, hogy olyan mint  a gyerek seggén befoltozni a nadrágot, miközben az focizik. De megoldjuk! VGMK, csináljuk! Az emberek örültek, mert az elvégzett munkáért pénzt kaptak, bíztak bennem, mert tudták, hogy megkapják amit megígértem.

Na itt jött be a képbe azt elhomályosítani az új igazgatóm LA. Nagyon akart teljesíteni. Ideérkezte előtt volt egy éves elfogadott pénzügyi tervem. Mennyi lesz a műszak fenntartási költsége. Ha az ember az elfogadott terven belül marad  a költségekkel ( amit egyébként komoly csaták után szokott csak sikerülni elfogadtatni, mert MINDEN igazgató vérében van  a fenntartási költségkeret folyamatos megnyirbálása), a kutya nem piszkálja, megveregetik a vállát, jóesetben még prémiumot is kap, béke van. LA meg kitalálta, hogy ebből ő egy millió forintot meg fog spórolni ( ez akkoriban nagy pénz volt), és ezzel bebizonyítja BL igazgatónak, akire úgy nézett mint rám a kutyám, hogy micsoda jó vásárt csinált vele, hogy ide őt felvette, és persze azt is hogy mi, akik korábban itt terveztünk milyen hülyék vagyunk. Pedig LA még az alapfogalmakkal se volt tisztában. Minden apró beszerzésen szarrágott, MIKÖZBEN bármit veszünk és azt raktáron tároljuk, az nem terheli a költségkeretet, csak a "vagyon" tárgyiasul. AKKOR lesz költség, ha felhasználjuk. Tehát teljesen felesleges azon rágódni hogy "jaj ne vegyünk valamiből kettőt, hátha egy is elég lesz", mert csak egyet használunk fel most, a másik marad  a raktárban, mert ha majd kell és nincs, akkor sz@rban leszünk.. és miközben ő a facsavarokat számolja, hogy mennyit rendeljünk, a Perticskó Péter a klímás bemegy a raktárba, kivesz agy motoros szelepet, mert cserélni kell, és az az osztrák import alkatrész EGYBŐL beterhel 100000 forintot a büdzsénkbe.  És LA ezt nem hagyta magának elmagyarázni. Néha megemlítettem, hogy "ezt mi a Hollóssal úgy csináltuk...". Én hülye azt hittem megérti a rendszert és örül, hogy működik. De egy idő után felhorkant, hogy őt "nem érdekli, hogy hogy volt azelőtt". Ekkor kezdtem elbizonytalanodni. Hogy most akkor nekem ahhoz kell majd ezentúl asszisztálni ahogy lerombolja azt amit mi korábban a Lacival ketten fáradságos munkával felépítettünk? 

És rászállt a VGMK-ra. Hogy miért ennyi, hogy csináljak neki részletes, tételes árajánlatot. Holott nem volt kötelező. De ő akarta. Talán abból amit idáig leírtam érezhető, hogy nehéz munkám volt és rá ez még... nagyon nem hiányzott. Amúgy mindenki utálta egy idő után. Szakma ide vagy oda, igazából nem értett semmihez. Ha benézett volna egy udvarba, ott azonnak megdöglöttek volna a csirkék. Teljesen kiborított. Nős ember volt, de beújított egy fiatal lányt a front office-ból... mondhatná valaki pont én pofázok... na de én független voltam, és tiszta nyílt egyenes felvállalt kapcsolatokban, és csak egymást követően! Nemhogy tisztelni, elviselni se tudtam. Látszhatott rajtam, mert egyszer kifakadt; Vilikém nem hiányzanak a pikírt megjegyzéseid!". Kitaláltatott egy extra ruhatári pult a szálloda földszintjére. Semmi gond, erre való a VGMK, megterveztem, volt két asztalosunk, megbeszéltem velük hogyan, miből és mint és mennyiért, megírtam az árajánlatot, szóval már dolgoztunk vele egy csomót és beterjesztettem LA-nak, hogy rendelje meg. Erre mit csinált ő?  Elvitte valahová és szerzett egy kicsivel olcsóbb ajánlatot és azt lobogtatta, hogy "LÁM". Meg is csináltatta, aztán meghozták és a mi embereinknek kellett összerakni, és az asztalosunk meg köpködött, hogy ilyen trágya munkát ő még éltében nem látott, és TÉNYLEG semmi se gérbevágva, csak úgy stumpfra összeszögelve aminek csapolva kellett volna lennie. DE olcsóbb volt mondjuk 10 %-al. Na Bandi bácsi a remek asztalos két évvel a nyugdíj előtt pironkodva megkeresett, hogy van egy állásajánlata, ahol 1000 Ft-tal többet keresne. Annakidején a nyugdíjat az utolsó öt munkaév legkedvezőbb fizetése után számolták ki, szóval nagyon nem volt mindegy milyen fizetéssel megy az ember nyugdíjba. Szállodában a vendég állandóan töri a bútort, tépi az ajtót, pusztít mindent amihez csak hozzáér, a BKK pláne kulcskérdés, az asztalos meg halott szakma, egy jó asztalos kincs, mentem a Margóhoz a munkaügyishez, hogy adjunk a Bandi bácsinak egy ezrest, engem nem érdekel az se, ha annyi lesz a fizetése mint az enyém, csak el ne menjen. Mi volt a válasz? "Nem lehet Vilikém, nem tudunk fizetésemelést adni senkinek."  El is ment az öreg. Pedig olyan ember volt, hogy ha valami speciális szerszám kellett otthonról behozta a sajátját.

Egyébként is volt bajunk bőven. Továbbra is küzdöttem az alkatrészhiánnyal. Például nálunk még nem gyártottak olyan tasakos, meg hullámos szűrőket amik a nagy klíma szellőzőrendszerekben vannak. Import, drága és szorít a költségkeret. Mai szemmel elképzelhetetlen, ráadásul veszélyes hulladék, de mi akkoriban MOSTUK az elkoszolódott szűrőket!  És pláne 1986 áprilisban, Csernobil után is !

Ha már klíma és zsírfogó, pont  a zsírfogó akna mellett volt a beszívó nyílása a BKK szellőzőrendszernek. Amikor jöttek a szippantósoka Womával átmosni a rendszert rettenetes bűz volt az udvaron, na pont akkor volt valami fontos rendezvény a Pátria nagyteremben, azt  a bűzt egy az egyben bakapta a rendszer. De hát se a rendezvényeket, se a szippantósokat nem lehetett időzíteni, ez egy szerencsétlen véletlen volt. 

Az már nem véletlen, hanem olyan építészeti adottság, volt olyasmi, ami már a tervező asztalon eldőlt rosszul, és nem lehetett rajta segíteni. Miután a  két ház egybe épült, a BKK személyzete a konyhai hátsó folyosón közlekedett a személyzeti ebédlőbe, büfébe menet, meg BÁRMIÉRT, ha épp a szállodaépületben volt dolga. De a folyosó technológiailag a konyha része, mert onnan nyílnak a hűtőkamrák. Márpedig a konyhán csak olyanok tartózkodhatnak, akinek egészségügyi könyvük van, de hát a BKK irodistáinak nyilván nem volt ilyenük, meg annak sok egyéb ott megfordulónak sem akik mind  arra csámborogtak valami okból.  Amikor jött a munkavédelmi hivataltól a félelmetes Szathmáriné ellenőrizni, hogy nekem mit kellett össze-vissza hazudoznom egyebek mellett emiatt...

"Ugorgyunk", ahogy a Pósalaky úr mondta Nyilas Misinek, mert ha mindent leírok ami hirtelenjében előjön, sose érek a végére, pedig már szeretném ezt a fejezetet lezárni. Volt egy kazánfűtőnk, akit egy kilépett ember helyébe vettem fel gyorsan, és hát a próbaidő után derült ki, hogy rossz akviziciónak bizonyult. Amúgy automata kazán mellett "dolgozni" 24-72-ben a világ legjobb munkája. Végig alussza az éjszakát, aztán kipihenten hazamegy és a következő három napban szabad ember. Na de ő mint kiderült piás volt. Még ez se lett volna baj, mert a kazánház magányában ki látja? De ő olyan volt, hogy ha piált, akkor agresszívvá vált és elkezdett keveregni a házban. A konyhán belekötött a szakácsokba, hogy neki mit adjanak enni, szóval ez már tolerálhatatlan volt, még proletárdiktatúrában is. Többször is említettem az "ügyeletes igazgató" intézményt (talán mert nagyon utáltam). PONT én voltam bent egy alkalommal, amikor összeverekedett egy szakáccsal. Hívtak, mentem, engem is meg akart verni. Na nagy nehezen lefogtuk és haza zavartam, helyette ügyeltem én reggelig. Mondtam, rúgjuk ki de azonnal. Na de fegyelmi jogköre csak BL igazgatónak volt, ő meg azt mondta ..na nem személyesen, az én szintemre ő nem ereszkedett le onnan a titkárnőhalom tetejéről, különösen, hogy épp akkor választották be az MSZMP központi bizottságába, hogy volt itt már részeg pincér is és azt se bocsájtottuk el, három hónapra átminősítette a bűnöst udvarsöprögetőnek, aki ahányszor csak találkozott velem a szemebe röhögött, hogy "naugyehogy nem tudtál kirúgni!". Azt szívesen elmagyaráztam volna az igazgató elvtársnak, hogy ha  a pincér részeg, legfeljebb a tökfőzeléket a vendég ölébe önti, kifizetjük a tisztítót. De ha egy kártékony természetű fűtő részeg, egy túlhevített gőzt termelő kazánházban ennél sokkal nagyobb bajt tud csinálni.  Na és persze az udvarsöprögetés idejére a helyettesítést megoldani a kazánházban meg az én felelősségem volt. 

Mindeközben LA  folyamatosan kártékonykodott. Rohadtul elegem lett az egészből. Lovas Lacival tanácskoztunk, akinek szintén elege volt  a LA-ból, mondta menjünk fel a Bocsákhoz és beszéljünk vele. Ennek semmi értelmét nem láttam. Bocsáknak elve volt az oszd meg és uralkodj, ha mi most elkezdünk panaszkodni, csak megerősíti milyen jó választás volt a Lakos András, lám hogy nyüszítünk alatta. Kerek perec eldöntöttem kilépek. MILYEN vezető vagyok én, ha nem tudok egy embernek fizetésemelést adni aki megérdemli? Milyen vezető vagyok én, ha nem tudok megbüntetni valakit aki rászolgált? Úgy döntöttem, hogy amíg ez a mocskos rendszer lesz az országban én nem leszek többé vezető. Melós leszek, aki azt csinálja amit mondanak neki. A fizetési íven mindenki látta, alig volt több a pénzem, mint egy öreg szakmunkásnak. EZÉRT legyek hasznos, ezért legyek lelkes? EZEKNEK??

Elkezdtem felkészülni. Kihasználva a lehetőségeket beiskoláztattam magam cégköltségen mindenféle iskolákba, így lettem képestett hegesztő, kazánfűtő, ipari gáz és olajtüzelésű berendezések biztonságtechnikai felülvizsgálására feljogosított szakértő. Miután már családos ember vagyok akinek három túsza is van akik állandóan kinövik a cipőjüket, nem ugorhatok felelőtlenül a semmibe, fel kell készülnöm miből tartom el magunkat. És én komolyan vettem ezt a feladatot, megterveztem és végrehajtottam.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenegyedik rész.

Kimaradt pár nap a jeges meló miatt, utána kellett nézzek, hol hagytam abba. Nem egyszerű visszazökkenni a múltba, kiestem az emlékfolyam sodorvonalából.

Szóval ott tartottam, hogy megint ott álltam "villámhárító, fedővédelem", nevezzük ahogy tetszik nélkül, nem volt köztem, operatív intézkedő és a felsővezetés közt senki, aki védje a seggemet. És közben gőzerővel épült a kongresszusi, mert a XIII pártkongresszusra alighanem már írták a beszédeket. Mindenki belehúzott, beruházó, kivitelezők, művészek, akik a különféle alkotásaik megfelelő elhelyezését felügyelték, mindenkinek hely, körülmények, kiszolgálás, segítség, szerszám, BÁRMI kellett és persze AZONNAL. És bár voltak ott szép számmal mások is, BIZTOS ők is csináltak sokmindent de miután valahogy engem ismert mindenki a legjobban, továbbá az emberek felett is én rendelkeztem ( szerintem még a nevüket se tudták a többiek), ami alapjába véve helyes, mert irányítani csak egy kézben tartottan lehet, én lettem a "hallja kend", szóval az akinek szólni kell ha bármi elakad. MÉG azt se mondom, hogy ellenemre volt. Én szeretem a pörgést és szeretem ha van dolgom, amihez értek, és ha jól belegondolok az életem nagyrészét a "lövészárokban" töltöttem el. De hát az mégse járja, hogy ehhez így magamra maradjak! Laci, Laci mért hagytál itt PONT MOST! Csodás dolgok érkeztek, és a Fekete Laci a BKK berendezőcsapat vezére remek munkát végzett. Mert hatalmas érték pl két darab Steinway zongora, egy kisebb, gyakorló, meg egy nagy koncertzongora, külön légkondicionált raktárt kaptak a kongresszusi épület pincéjében. Szóval ezzel a résszel kevés dolgom akadt, amit lehetett hárítottam az oda felvett csapatra, de valahogy a két ház összehangolása, a csapat "rászoktatása", hogy immáron két ház üzemeltetése a feladatunk, rám hárult.

Egyszer megjelent egy újságíró a Népszabadságtól és keresett valakit, aki tud beszélni arról hogy hogy is áll az építkezés. Nálam kötött ki. Leültünk az akkor már egészen pofásan kinéző kongresszusi hallban, kirakta  a magnót, és felszólított, hogy beszéljek. Én hülye meg mondtam. Hogy milyen sz@r ez, hogy azt se úgy kéne, hogy miért így és mért nem úgy....aztán egy idő után kinyomta a magnót és így szólt; "könyörgöm, mondjon már valami JÓT IS!" És nekem akkor esett le, hogy mekkora hülye vagyok, ez nem arra kíváncsi, hogy ÉN mit gondolok, hogy nekem mik a gondjaim, ezt a slapajt azért küldték ide, hogy írjon egy lelkendező cikket arról, hogy az MSZMP  micsoda csodálatos palotában fogja mindjárt megtartani a tizenharmadik pártkongresszusát. Halvány fogalmam sincs már, hogy mit válaszoltam és hogy ő meg mit írt meg belőle. 

Minden készült a végátadásra. Rejtélyes helyekről felvétettek a kongresszusi épület pincéjében lévő garázsba garázsmesterek, méghozzá 24 órás szolgálatba. Nem kérdeztem, mert minek, alighanem a BM helyezte őket ebbe a nyugodalmas állásba, tekintettel a pártkongresszusra, mert amúgy később is csak a saját autóink álltak ott, de persze a kongresszus alatt nem állhatott be senki, csak akit ők a háromszoros kordonnal megszűrve beengedtek. Aztán miközben engem keresztre feszítettek ha jutalmat, netán béremelést akartam adni valamelyik emberemnek, ezek az emberek meg ott ücsörögtek a mi bérköltségünkre 24 órán át a TV-t bámulva az üres garázsban a jól fűtött kalickájukban. Kicsit előre szaladok az időben, az MSZMP kongresszus körüli első védőgyűrűt a munkásőrök alkották, a másodikat a rendőrök, a harmadikat pedig civilruhás biztonságiak. Akkora volt a biztonság, hogy előzetesen a saját dolgozóinkat is be kellett jelenteni, azokat lekáderezték és aszerint kapott mindenki megfelelő színnel megjelölve belépőt ( azt hiszem volt is valaki aki nem jöhetett dolgozni arra a hétre, mert valakije volt a családban, aki gyanús volt a politikai előélete miatt). Mindenki csak a színkódja szerinti területre léphetett be. Most előkerestem, van egy dobozom régi papírokkal, a munkakönyvem mellett találtam meg, a csodálatos módon fennmaradt sajátomat,

na a piros az azt jelentette, hogy én abszolút megbízható vagyok és mindenhova beléphetek. DE, a Trabantommal, amivel sízéshez bepakolva indultam a barátnőmhöz, akivel másnap indultunk a bulgáriai Borovetsbe, nem parkolhattam nemhogy a garázsba ( az kizárólag arra volt fenntartva, hogy áthaladjon rajta Kádár konvoja ahonnan a közvetlen lift egyenesen a színpad szintjére viszi az elvtársakat, ezért lett külön be és kijárata a garázsnak, hogy a "védett személy"  szükség esetén kimenekíthető legyen, de a kijáratot soha többé nem használta senki), csak  a külső kordonon kívülre az utcán, és amikor megjelentem a lécekkel a vállamon, mert nem mertem a kocsiban hagyni, nehogy feltörjék érte, nem akartak a smasszerek beengedni a személyzeti portán. Hiába mutattam a mindenhová érvényes belépőmet. Mondták én beléphetek, de a lécek kint maradnak. Komolyan nem tudom mit képzeltek, fejbe vágom vele a Kádár Jánost?  De hát ugye az ember a BM-el ne vitatkozzon, végülis megalkudtunk, a személyzeti portával szembeni mosléktároló hűtőkamrában elhelyezhettem a léceimet. Na még egy apróság, miközben alighanem ez volt az ország legőrzöttebb objektuma, egyik reggel jelenti a művezető, hogy éjszaka lelopták a kongresszusi központ hallban lévő férfi WC egyik ülőkéjét (akkoriban ez a kemény műanyag nálunk még nem létezett) és KICSERÉLTÉK egy régi ócska redvás fa klozettdeszkára!

Na de vissza az akkori mához,  finisébe érkezett az építkezés és elnyerte a BUDAPEST KONGRESSZUSI KÖZPONT vagy rövidítve  BKK nevet. Megint volt nagy csinnadratta, Somogyi Jenő elvtárs mondott nagy ünnepi beszédet, amiben azért szó szerint kihangsúlyozta régi elvét, hogy "ez is egy kocsma, csak kicsit elegánsabb". Egyébként szerintem igaza volt és azóta is azt vallom, hogy kocsmárosnak lenni dicső foglalkozás, a vendéget kiszolgálni a pénzéért minden szinten, mindkét oldalról megtisztelő kapcsolat HA... jól csinálják. Nagyon sajnáltam, hogy a Hollós nem lehet már itt. És jeleztem is , hogy az emlékének kellene legalább egy egyperces néma felállással tisztelegni. Ezen annyit változtattak, hogy bevettek még egy nemrég elhunyt régi Pannóniást, akit nem ismertem, így én csak  a Hollós László emlékére álltam egy percet elpárásodó szemmel némán, és rá gondolva.

Mi a műszak is finiseltünk. Volt a kongresszusi épületnek egy udvarra nyíló kétszintes része, amit arra terveztek, hogy nagy rendezvénynél, amkor díszleteket, nagyzenekari koncertre, szállításhoz beládázott hangszereket tömegével kell behozni és a pinceraktárba elhelyezni, lesz egy kétszintes teherfelvonó az udvarról. Na ez nem fért bele a büdzsébe, ott maradt a helyiség üresen. Még  a Hollóssal kitaláltuk, hogy a folyosóvégi zugolyból odaköltöztetjük a Rezső bácsit a "specműhellyel" esztergapadostul sőt vásároltunk még egy észak-koreai marógépet is ( amúgy kifogástalan, PONT olyan mint a háború előtti német gépek, szóval nekünk tökéletes), és VGMK-ban csináltunk oda egy kétszintes műhelyt, fenn a satupadokkal, köszörűvel állványos fúrógéppel, lent meg a marógéppel és az esztergával. Na itt már kiteljesedhetett  a mindent mindennel megoldunk üzemeltetés, például a kedves konferenciavendégek előszeretettel tördelték le a széksorok karfából kihajtható írólapjait, na azokhoz is a Rezső esztergált új alkatrészeket. De egy idő után a munkanélküli (de nem állásnélküli) garázsmesterek is beszoktak hozzá, és miután ugye ők az "őrök" voltak, így őket nem vigyázta senki, ellátták fusiznivalóval. Aki fiatal és nem élt abban a rendszerben, nem is érti, hogy a Kádár rendszerben az volt az igazán vonzó, hogy valahogy mindenki tudott lopni valamit a munkahelyéről, amivel aztán lehetet barterozni.

Itt fentebb futólag említettem valamit, illetve valakit...... 41 éves voltam és tele energiával. Elvált emberként  a "mamahotelban" éltem, már amikor otthon aludtam, egy időben reggelente a metró mozgólépcsőn borotválkoztam az akkumulátoros villanyborotvával, ... mondom, tele voltam energiával. És miután a napjaim nagyrészét a munkahelyemen a munkámmal töltöttem, a kapcsolataim is onnan származtak. Szerencsére a szállodák tele vannak szép lányokkal. Volt egy gyönyörű kapcsolatatom, de én már a megállapodást kerestem, a lány meg 14 évvel volt nálam fiatalabb, ő még szárnyalni akart, ez nekem sok volt, ő hamar szárnyra is kelt, én maradtam a földön. Később innen is nősültem másodszor, az üzemirodáról a  Kele Márti "lányai" közül vettem feleségól a Bajó Katát, aki szintén elvált volt így lett egy akkor kilenc éves nevelt lányom Andrea, és később született a Peti fiam és másfél évre rá a Kata lányom. Ennyit  a magánéletemről.

Kicsit visszaszaladok még az időben, ez nem egy agyonszerkesztett életrajz, írom ahogy eszembe jutnak a dolgok 1984 nyarára elkészültem a hajómmal a Tengerész"-szel. (Már persze amennyire egy hajó kész lehet, mert igazából egy hajón mindig akad MÉG munka.)

Az alanti képet még a Hollós Laci készítette rólam és a hajómról amikor kihúztuk a telekről ahol építettem és teherautóra raktuk. Laci nagy örömmel segített a "hórukkolásnál".

Nagy bulit csaptunk ennek az örömére, kerti bográcsozással, ott volt az egész ház apraja-nagyja, de még  a szomszédos házakból is. (szerintem sokan főleg annak örültek, hogy többet nem zajongok az abrichterrel vasárnap reggel)

Akkor még a MAHART SC színeiben versenyeztem. Kezdetben nehezen indult be  a hajó. Az első versenyszezon  végig gyengeszelesre alakult, nekem a Svédországban vett használt soling vitorláim voltak, ami majd 10 m2-el kisebb mint amivel a versenytársak ( Sztár grósz, Dragon génua) vitorláztak, mit mondjak, tökutolsó voltam. A Kenedi Pistáék a Földvár-Keszthely versenyen befutottak az elején, megebédeltek, berúgtak, majd kijózanodtak és kijöttek a móló végére megnézni, ahogy befutok a célba. Hümmögve fogadták a köszönésem, szóval nagyjából elkönyveltek a mezőny hülyéjének. Nehezen viselem az ilyesmit. Na megvettem a Holovics Gyuritól a régi Sztár grószát, a Perjés Pimitől meg egy neki már túl öreg Dragon génuát (amit ő a Krasznai Tóni bácsitól vett mert annak már túl öreg volt, amit az meg egy német dragonostól vett mert az annak már túl öreg volt), és így már volt gyengeszeles vitorlázatom. Erős és nagyon erős szélre meg ott volt a Soling grósz, amit egy rephollandi géuával egészítettem ki, viharra meg szabtam magamnak egy egészen kicsi grószt és fockot, amivel 100km/h szélben még tudtam biztonsággal vitorlázni. Aki megmosolyogja ezeket a dolgokat... hát "azok" még ilyen idők voltak. A vereteimet például a Bács Antal mosógépszerelő barátom által kidobott bontott mosógépek rozsdamentes lemezeiből csináltam. Mindenki barkácsolt, pl. volt aki honvédségi ejtőernyőből szabott spinakkert. Ilyesmi ma már elképzelhetetlen. Akinek telik megveszi a boltban, megcsináltatja, mert van már gyártó mindenre, akinek meg nem telik, az még a Balatonra se tud lemenni, nemhogy ott vitorlázzon. A következő szezonban beindult a hajó, és a rákövetkező szezon évadnyitón megvertem azt a Kenedi Pistát aki előtte való évben nulla ponttal nyerte a bajnokságot. Nemhogy vissza, de RÁMKÖSZÖNTEK. Szervusz Tengerész! Mondták az ellenfelek, és helyet szorítottak az asztalnál.

Ha már itt tartunk, ugye többször is említettem, hogy mi az ami meghatározza a reputációdat egy bonyolult rendszerben, az emberi kapcsolatok, amik közted és a rendszer többi tagjával kialakulnak. Mindig vonzott a repülés. Akkoriban a sárkányrepülés még szinte gyerekcipőben járt. Éppencsak túllépett a Rogallo szárny (https://en.wikipedia.org/wiki/Rogallo_wing ) korszakon mely hőskorszaknak Magyarországon is volt néhány áldozata, amely a félelmetes "flatterzuhanás" miatt következett be. A kezdeti úttörők, nem utolsó sorban a hatóság erőteljes fellépése következtében ( amikor már rendszeresen kijártam repülni a Hármashatárhegyre ott voltak  a kőkupacok az emléktáblájával azoknak az ifjaknak, akik néhány éve ott lelték halálukat), szabályozott sportklubok megalakítására kényszerültek ( Kivéve a Puhalát, aki időnként megjelent a nejlontákolmányával és fittyet hányva a szabályoknak elszállt a Mária csúcsról)  Na visszakanyarodva, akkoriban még nem volt Internet, de hosszas kutatás után eltaláltam az MMRK (Műegyetemi és Mezgazdasági Repülők Klubja) -ba, ahol szívesen fogadtak mint érdeklődőt. Kicsit aggódtam, mert túlkorosnak éreztem magam a zömmel egyetemista huszonévesekhez képest, de a James (így kimondva ahogy leírva vagyon) a klub műszaki vezetője mondta, hogy ő 70 évest is látott sárkánnyal botladozni, szóval beférek újonc növendéknek. Namost ugye minden csapatban a tekintélyt, az (el)ismertséget az ott mutatott teljesítmény alapján szerzi meg az ember (lásd vitorlázás). Amíg egy kezdő növendék vagy aki 10 nekifutásból kilencszer esik pofára amikor a hátán a 15 m2 mezőgazdasági fóliából és 20 méternyi alumínium csőből összerakott eszközzel lerohan a Vöröskővár domboldalán, miközben a tapasztalt pilóták meg fent szárnyalnak  a magasban, nincs tekintélyed. A kutya se fogja megjegyezni a nevedet. Kivételt képeznek persze a keményfenekű lányok, rájuk a legbénább növendék korukban is odafigyelnek az "öreg" huszonéves pilóták. Amikor oda kerültem, hogy mindjárt szaladgálhatok én is pofáraesni,.... na itt tartok egy szünetet, mert ezt éreztetnem kell. Az emberben a törzsfejlődés során, már amőba korban kialakul a reflex, minél gyorsabban futsz annál nagyobbat esel. De ha mégse tudnád, a mamád egész biztosan  elmondja soxor, hogy "ne szaladj, mert elesel"! Na EZ a sárkányrepülésnél PONT fordítva van. Ha nagyon gyorsan futsz felemelkedsz, ha beszarsz hogy elesel, elesel. Addig kell erőltetni  a futást és a bátorságot, amig TÉNYLEG repülni kezdesz. Az oktatók egyetlen instrukciója "FUTÁS!! És egyetlen utólagos megjegyzése; "mert nem futottál elég gyorsan". Naszóval mielőtt elkezdödtek volna a gyakorlati leckék, a hármashatárhegyi vitorlázó reptér feletti domboldalban lévő sárkányrepülő hangárhoz villanyt tervezett vezetni a klub a lenti reptéri vitorlázó repülő épületkomplexumtól. Ebben a munkában mindenkinek részt kellett venni, erre az időre minden más repülőtevékenység felfüggesztettetett, márcsak azért is, mert a reptért keresztben végig kellett ásni a kábelnek, aminek gyorsan kellett megtörténnie. És mindenben amivel ez járt én jó voltam. A kábelfektetés a véremben van, ha indítani kellett a diesel traktort és ahhoz légteleníteni a magasnyomású rendszert, az nekem hajógépésznek nem gond, amikor be kellet mérni hol földzárlatos a rendszer, tudtam hogy kell ehhez megszerezni az ELMŰ mérőkocsiját, amikor szétesett a kölcsön vibrációs döngölőgép, én tudtam hol székel Angyalföldön az "Éltető" aki akkoriban az egyetlen volt aki alumíniumot tudott hegeszteni, szóval hasznos voltam. A kezeslábasom hátára, amiben vitorlázni is szoktam fel volt írva a hajóm neve, nem kellett bemutatkoznom, mondták ha kellettem, "szólj a Tengerésznek!" El lettem fogadva, anélkül, hogy ehhez el kellett volna kezdenem villogni a repülő tudásommal. A repülőknél egyébként is van mindenkinek valami ragadványneve, volt két "Tűzoltó" is, lett hát Tengerész is. Aztán lett oktatóm is, a Takácsy Géza személyében, aki meg később vitorlázóvá is vált miután megvett társban egy E 30-ast a "Nagymágus"-t, aztán tettem "A" vizsgát, ami után mehettem magas startra, ahol lett "C" vizsgám, de erről majd később.

Folyt. köv.

Kiszáradt vízinövények levágva, hajó mellett lék végigvágva, lék kitömve. Sokat megspóroltam volna a munkából, ha még tegnap levágom a gyékényt és kitömöm végig a léket,  mert reggelre 5 cm vastagon visszafagyott, de se tegnap, se ma nem lettem volna képes többet dolgozni, mint amennyit elvégeztem, az ujjaim  alig tudom behajlítani, és jártányi erőm se nagyon maradt. Pedig már aludtam is egyet délután négykor, miután megebédeltem.  Baltával csináltam ma is, mert az elektromos láncfűrészt nem merem bedugni a vízbe. De még egy ilyen napot nem bírnék ki. Valamit ki kell találjak, ha netán megint ilyen tél lesz, mert egyértelmű, hogy utoljára voltam képes ilyen melóra az életemben. Az, amit a balatoni marinákban csinálnak, hogy szivattyúval cirkuláltatják a hajók körül a vizet, nem opció, mert villanyszámlát okoz. Valami nem felúszó, puha anyag felfüggesztése a hajó köré, lenne a megoldás, ki kell találjam.

Igyekeztem megvédeni a kormányt (NEM az Orbán-félét, azért nem lenne kár), hogy ha megmozdulna a jégtömeg, le ne törjön.

Nem jött be a két héttel ezelőtti jövendölésem, miszerint mindjárt vége a télnek. Ma reggel így néztünk ki. 

Ébredéskor -8,6°C fok a decken, ÉS AMI MÉG SOSE FORDULT ELŐ  amióta nem fűtök a hajón, azaz immáron harmadik télen, BENT ahol alszom is -1,5°C van. Mert idáig mindig beleheltem pluszra reggelre a szalont, hát most már nem sikerült.

Tegnap elment a nap egy gumidefekttel színesített bevásárlásra, ma meg nekiállok a hajót kivágni a jégből, mert kezdem félteni az egyre vastagodó jégpáncél szorításától, merthogy a jóságos napocskát se látom, hogy a segítségemre akarna sietni. Mert amikor rendesen kisüt, akkor  a fekete hajótest mellett a déli oldalon azonnal felolvad résnyire a jég, de napot megintcsak nem láttunk jóideje. Ez azt jelenti, hogy ma se lesz időm emlékezetblogot kopácsolni, szóval aki netán izgatottan rágja a körmét a folytatást várva, attól türelmet kérek.

20:38 

Hát nagyjából mostanra pihentem ki magam. Aztán, hogy holnap mennyire lesz izomlázam.... még kérdés.

Szóval felhúztam a bakancsomra a szöges tópálót, enélkül lehetetlen lett volna a jégen dolgozni. (ajánlom mindenkinek, remek találmány)

Először nekiálltam baltával rést vágni a hajótest déli oldalán. Vágtam egy métert, aztán abbahagytam, mert nagyon fárasztó munka. Gondoltam hátha kisüt  a nap és megkímél a továbbiaktól. Inkább elkezdtem vágni a kiszáradt gyékényt(és kevés nádat), a bambusz botra erősített kínai sarlóval. 

Hát ez is fárasztó meló volt. Gondoltam megcsinálok egy darabot, aztán ha nem bírom abbahagyom. Nem bírtam, abbahagytam, leültem pihenni a körbefagyott Tequila deckjére ( a Tequilát nem fenyegeti az összeroppanás veszélye, a kerek feneke és sekély merülése okán a jég egyszerűen kiemeli magából amikor befagy alatta a víz), közbe a nap is kisütött, folytattam. Na mondom, a következő kifáradásig. Aztán abbahagyom. De aztán megint pihentem kicsit és megint folytattam. A végén így nézett ki a "kaszálás" és a jégre kihúzott nagy kazal után a pálya.

Összegereblyéztem a maradékot, miközben J akit odahívtam, hogy fotózzon, aggódott a stégen,

mert ahol dupla volt  a jég a rárakodott, és a növényzet miatt megtartott, majd ráolvadt hó nyomán, ott ropogott alattam, állandóan beszakadva a felső réteg, de a hosszú hideg miatt már az alsó is elég vastag volt, hogy  megtartson. De kezdetben én is ideges voltam, mielőtt megtapasztaltam, hogy teljesen biztonságos.

A nagy kazalt amit messzebbre kihúztam a jégre elégettem. TUDOM tilos, meg levegőszennyező, DE 1000 éve így csinálják a nádaratók a maradékkal amivel nem lehet tetőt fedni, és mégis csak néhány évtizede lett környezetszennyezés. Mindenesetre a csontszáraz anyagnak alig volt füstje, nagy lánggal elégett sokat mondok ha 10 perc alatt, ennyi maradt belőle.

Aztán visszaballagtam a hajó mellé baltázni... HÁTHA leválasztotta netán megpuhította a nap a jeget. Hát csalódtam ha ezt hittem, a jég szinte szikrázott amikor belevágtam a baltát olyan kemény volt, de ha nem is szikrázott fröcskölt, jól eláztam, de csináltam....mondom, amíg el nem fáradok. Aztán elfáradtam, megint leültem a Tequilára, aztán megint mondtam, "még egy kicsit". Addig-addig amíg másfél méter híján végigértem a hajón.

A kivagdalt jégdarabokat gereblyével kiemeltem a vízből és arrébb raktam, mert ezek éjszaka oda fognak fagyni a jégre és ha holnap folytatom a munkát nem tudok tőle odamenni, ha otthagyom a lék mellett.

A jég vastagsága amúgy jócskán meghaladja a 10 cm-t. 

A stég mögötti rekettyéből learattam még néhány négyzetmétert és elkezdtem vele kitömni a léket, ezzel azt érem el, hogy ha be is fagy, de nem fogja nyomni  a hajót, mert a befagyott növény biztosít a jégnek tágulási lehetőséget.

Jó lett volna teljesen befejezni ezt a "léktömítést", de  ekkorra már annyira remegtek az inaim, hogy muszáj volt abbahagyni, mert teljesen elfogyott az erőm. J kihozta az ülőpárnát a stégre a hintaágyra, lerogytam és csak pihegtem a lenyugvó nap fényében. Szóval be fog fagyni az éjjel, de remélem már nem 15 centire, holnap feltöröm  a maradékot, learatom a száraz vízinövényzetet és kitömöm vele a léket. Aztán ezzel kész, nagyon remélem az idei télen nem kell mégegyszer csináljam. Sajnos a jég korcsolyázni nem az igazi, mert  a ráesett és egyenetlenül ráolvadt hó miatt hepehupás. Csúszik mint a fene, a szöges cipő nélkül nem lehetne rajta mászkálni se, de korcsolyázásra nem ideális. ...  Azért ha végeztem  a munkával és kipihenem magam, lehet mégiscsak megpróbálom  a korizást.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizedik rész.

Ha már így szétkalandoztam a szállodából, még egy sízős emlék (tucatjával jönnek elő, mintha egy csapot nyitottam volna meg az emlékezetemben), már nem tudom milyen kapcsolat révén, az is lehet hogy csak egyszerűen újsághirdetés útján, a Fővárosi Gázművek sí szakosztályával mentem a szlovákiai (akkor persze még Csehszlovák) Chopokra egy hetes síelésre. Vadidegen társaság, de talán említettem én könnyen barátkozom (már akivel lehet és megérdemli) a szállodában a szobák elosztásánál figyelembe vették persze a családokat, házaspárokat, barátokat, aztán az olyan "töltelék" jelentkezőket mint én is voltam beosztottak ahogy épp jött. Egy szobába kerültem egy központifűtés-víz-gázszerelő maszek sráccal és egy pszichiáter doktornővel. Na a hölgy panaszkodott, hogy hát az mégse járja, hogy ő vegyes szobában legyen, hogy lehet ilyesmit mégcsak elképzelni is, de mondták a szervezők, hogy ez itt egy sportegyesület, így jött ki a létszám, ezen nem lehet segíteni, kész.  A srác remek útitárs volt, az ő Zsigulijával mentünk hármasban, már az odafelé úton összebarátkoztunk, abszolút egy húron pendültünk, "vette a lapot", ültek a poénjai, a doktornő eleinte egy kicsit merev volt, de aztán felvette a ritmust és tökéletes lett az összhang köztünk.  Nem kell semmiféle  "egyebekre " gondolni, tényleg csak haverság volt, de két nap múlva minden gátlás nélkül beültünk meztelenül a szaunába meg utána a jeges vízbe a medencébe, nem volt semmi gond és hazafelé már azt mondta, hogy ő soha nem hitte volna, de ezek után többé nem is akar nőkkel lakni egy szobában.

Nade mostmár visszakanyar. Megvolt a NOVOTEL-ben az első "cselédbál". Most hosszas turkálást végeztem a quasi kidobott régi PC-ben a lányom pincéjében történt néhány év előtti lomtalanítás során megtalált és akkoriban digitalizált fekete/fehér negatívok közt, itt van néhány képi emlék a bálról, amik a söröző táncparkett burkolattal beborított bowling pályáján készültek... ha minden igaz 1984 farsangi időszakában. Talán lesz aki magára ismer, merthogy jelezte valaki, hogy megosztja ezeket az emlékeimet a Pannóniás archívumában, amit tudomásom szerint elég sokan követnek és csak remélem, hogy az egykoriak közül néhányan még élnek.

Jobbra Szórádi András teremfőnök, róla még lesz szó a későbbiekben.

Itt a Hollós Laci ropja a táncot, és közben az óráját nézi.

A "nagyok" Bocsák László igazgató és Margó a személyzeti vezető.

Balszélen a Bognár Józsi a söröző vezetője, jobbszélen Zsuzsa a felesége, a többieket szégyenszemre elfelejtettem.

Az akkor még frissnyugdíjas Poszlovszki Rezső bácsi ifjú feleségével.

Tánc után kifulladva.

És ez volt az utolsó kép. Nem sokkal ezután reggel csöng  a telefonom, női hang, a Hollós második felesége, és csak annyit mond meghalt a Hollós! Levegőt nem kaptam, csak annyit nyögtem ki teljesen hülyén, hogy "ne vicceljen"... ő meg annyit, hogy nem viccel...... SZÜNET.

Nos.... Laci még nem töltötte be az ötvenet. Nemhogy a két végén, de a közepén is "égette a gyertyát". Legalább napi három csomag cigarettát elszívott, és hát az alkoholt se vetette meg. És imádták a nők (mondjuk ez utóbbi nem árt az egészségnek). Én mondtam a temetési beszédet a sírjánál, de valamelyik hölgy még a beszédem piszkozatát is elkunyerálta tőlem.  Arra emlékszem ahogy indítottam; "Meghalt egy ember, nem halljuk többé falakon áthatoló dörgő hangját....  és valahogy úgy végződött, hogy... remek ember, jó barát és igazi férfi.... emlékezzünk rá, mert akkor ő nem halt meg egészen, él amíg emlékezetét megőrizzük". Nem tudom hányan élünk még azok közül akik ismerték, nekem az utána következő pályafutásom során minden irodám falán ott lógott a bekeretezett képe és most is ott van a hajón a könyvespolcon a könyvek közt. Olyan ember volt, akire ráillett a mondás, "nagyformátumú". Voltak problémái a szívével, de nem vette komolyan. Amikor elköltözött a második feleségétől, építkezésbe kezdett, az anyjához költözött és azt a házat kezdte átépíteni. Szívrohama lehetett, az édesanyja altatóval aludt és reggel arra ébredt, hogy ordít a rádió a fia szobájában, de addigra halott volt a Laci. Alighanem a rádió felhangosításával akart segítséget kérni, nem sikerült. Csúnya örökösödési jogi adok-kapok következett ezután, miután nem voltak még elválva a második feleségétől, még engem is beidéztek a bíróságra tanúnak, nagyon nem kellett volna szegény Lacinak meghalnia, de hát a halál olyan mint a hasmenés, he menni kell hát menni kell.  Még mindig megérint, pedig azóta eltelt több mint negyven év.

Nos ettől sokminden megváltozott. Én elsősorban elvártam volna, hogy összeüljön a felső vezetés és találjuk ki az utódlást. Bevallom elvártam volna, hogy felkérjenek rá. De erre nem került sor. Olyan quasi üzengetések, félmondatok terjengtek, amiből azt szűrtem le, hogy nem leszek "befutó". Kétségtelen, rövid ideje voltam a cégnél, egy ilyen beosztással nálam tekintélyesebb "öreg bútor"-okat szoktak megajándékozni, továbbá nem voltam párttag, ami ugyan a Hollós se volt, de neki megbocsájtották, de az újaknál ez hozzá tartozott a karrierhez. A Storczer Laci bácsi, aki régi Pannóniás volt és korábban  a Somogyi Jenő jobbkeze, ugyan mondta, hogy engem javasolt, de látszott, hogy "odafent" nem akarják. Hogy konkrét legyek, rólam mindenki tudta, hogy a "Hollós embere" vagyok. Mindent tőle tanultam és mindenben őt követtem. És a Bocsák igazgató igaz, hogy kifelé könnyeket mutatott, de alighanem nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy megszabadult a Hollóstól. És nem hiányzottam neki a nyakába egy "Hollós kettőnek". Hamar átláttam az erőviszonyokat. Továbbá... ha valamihez SOHA nem volt érzékem, az  a karrierépítés. Mindig  a munkámra koncentráltam. Szóval most se könyököltem. Ha nem, hát nem. Különben is akkoriban nem volt akkora szám "főnöknek" lenni. Mindenki ott volt  a fizetési íven és mindenki látta mennyit keres a másik. Ha kineveznek, lett volna tán egy ezressel több a fizetésem, nagyobb  a felelősségem, vívhatom a harcot egy tőlem teljesen különböző vezetési felfogású, minimum gyanakvó igazgatóval, ráadásul úton-útfélen érzékeltetik velem, hogy mekkora megtiszteltetésben van részem,  KELL EZ NEKEM? Úgy. hogy azt mondtam nem akarom. Bár igazából meg se kérdezték, csak úgy üzengettek. Hát ha még igazából szóba se állnak velem, akkor mire teperjek? Keressenek valakit fölém villámhárítónak, a kongresszusinak úgyis ott van a Tamás mint műszaki igazgató, én meg csinálom  a szállodát ahogy eddig is. Hamarosan megtalálták az Oláh Györgyöt, aki valamivel fiatalabb volt nálam és korábban a Buda Penta hotelban ( a Déli pályaudvar mellett ami van) volt valamilyen műszaki beosztásban és megpályázta az állást és beköltözött a Hollós irodájába. Első nekifutásban kidobott onnan mindent, míg a Hollósnál kazalban álltak a papírok az asztalon amikből folyamatosan dolgoztunk (többet ültem nála mint a saját, Lovas Lacival közösen birtokolt irodánkban a szerelőszinten), a Gyuri ott ücsörgött naphosszat az üres íróasztalnál, előtte egy sajtcetlivel. Igazából fogalmam sincs mit csinált, mert kérdezni szinte soha semmit, én meg csináltam a dolgom ahogy eddig. Mindig a húzós lovat terhelik, valahogy mindig mindenki mindennel engem talált meg, ami még csak rendben is lett volna, de elkezdtek a BKK (emlékeztetőül Budapest Kongresszusi Központ) problémáival is engem szekírozni, mert az a ház meg javában épült és azonnal kellett mindenben intézkedni. Nem mondom, hogy átvettem a György Tamás munkáját, de valahogy ő épp mindig  bent volt az egyetemen és ugye azonnal, és akkor menjek már....Az Oláh Gyuri meg... hát nem fog örülni neki ha ezt olvassa, de mulya volt ehhez a melóhoz. Nem említettem, de Bocsák et, minden hétfőn, reggel kilenc órakor vezetői értekezletet tartott, amiről nem szabadott távol maradni, sőt elváratott hogy a "csipogóját" (ez egy a mobiltelefont megelőző korszak személyhívója volt, ha megszólalt azonnal egy házi telefont keresni és felhívni egy számot amin összeköttetésbe lépni a hívóval) is adja le. Namost énnekem PONT a hétfő délelőtt volt a legzűrösebb, a hét indítása, egyszerűen nem fért bele a munka ritmusomba egy, gyakran késő délutánig elhúzódó 80 %-ban tökfölösleges meddő szájtépés, de a Bocsák imádta. Na erre volt jó az Oláh Gyuri, ő elücsörgött ott. Ezekről az értekezletekről jegyzőkönyv készült ahol megjelölték az egyes témákat, a határidőt az intézkedéshez és a felelőst. Nade egyszer a Gyuri valahova elkolbászolt és az igazgató rangidős titkárnője engem riasztott hogy azonnal menjek vezetői értekezletre. Odamentem, leültem. ment a számonkérés ki mit csinált, meg mit nem és egyszercsak Bocsák et nekem szegezte a kérdést "és mi van  a lámpákkal?" Fogalmam se volt miről van szó, de mondtam hogy tudomásom szerint minden ég aminek égnie kell. Nade kiderült, hogy az egyik étteremben lesz egy tudományos kongresszus, és ezeknek az idős tudósoknak kevés az  a hangulatvilágítás ami ott van és a műszak feladata volt oda kiépíteni extra fényeket és ezt behatáridőzték egy korábbi értekezleten, mely határidő már le is járt. A Gyuri meg úgy ahogy volt elfelejtette az egészet. Hát bevallottam, hogy fingom sincs a dologról, amit a B vagy elhitt vagy nem, mindenesetre haragra gerjedt, ami nem tett jót az idegeimnek, nem szívelem, ha más miatt engem b@sznak le. Na szóval ilyenek lehettek amögött, hogy szegény Oláh Gyuri szerződését az év lejárta után nem hosszabbították meg és kitették  a szűrét.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, kilencedik rész.

1983-at írunk. A Balatonon továbbra is versenyvitorláztam a MAHART klub színeiben és maradék szabadidőmben folytattam első hajóm, egy 25-ös túrajolle építését barátaim társasházának az udvarán,

Budán a Beregszász utcában, amihez a hozzávalókat még tengerész koromban vásároltam össze a világban és később "Tengerész" névre kereszteltem. Innen származik a "nevem", amikor már versenyeztem és a kezdeti szerencsétlenkedés után elkezdtek jönni az eredmények, mindenki csak a hajóm nevén emlegetetett, szólított, így ragadt rám a név, amit immáron több mint 40 éve "használok" és alighanem többen ismernek ezen a néven mint az igazin.

Nagy változások szele lengedezett. Na "rendszerváltás"-ra még a legmerészebbek se mertek gondolni, de a korábbi szigorú gazdasági környezet lazult. Bár az "új gazdasági mechanizmus"-t Brezsnyev, alighanem a keményvonalas magyar kommunisták buzgó unszolása mellett elkaszálta. Pedig még Kádárt is meggyőzték, róla a "Liskaiánusok", így visszafordultunk a szocializmus építésének eredeti útjára. A mechanizmust aztán Kína csinálta meg és hát ahogy nézem sikerre is vitték, legalábbis az USA-át mára alaposan besz@ratták, mi meg ugye itt tartunk, boldogult anyám mondása jut eszembe, "mint  a félgmegizélt menyasszony". Már korábban megjelentek a mezőgazdasági vállalkozások a TSZ-ekben és az állami gazdaságokban, szabadabb lett a vállalkozás,  https://www.facebook.com/watch/?v=545459672164482 un. melléküzemágak termettek a semmiből, amik ipari tevékenységet folytattak, hivatalosan a mezőgazdasági tevékenység segítésére, valójában  kihasználva a szabadabb vállalkozási formát, betölteni a réseket, amiket a szocialista nagyipar képtelen volt.  Új vállalkozási formaként megjelentek a GMK-k (gazdasági munkaközösség), sőt lettek VGMK-k is (vállalti gazdasági munkaközösség). Ez utóbbi egy fából vaskarika, nem igazán értem hogy gondolták, de arról szólt, hogy a dolgozók a cég eszközeivel , de munkaidőn kívül ugyanazt csinálják mint munkaidőben csak külön pénzért mint vállalkozók. Ha ezt a "kapitalisták" találták volna ki kórusban ordított volna ellene a sajtónk, hogy kizsákmányolják a dolgozókat, így viszont a híradóban Kádár elvtárs a dolgozókkal jópofizott, akik örvendeztek, hogy így többet keresnek. Ami igaz volt, de többet is dolgoztak. A Hollós Laci úgy döntött, hogy erre a vonatra mi is felszállunk most, hogy jönnek a pénzek a szálloda felszerszámozására, alapítsunk egy VGMK-t aminek én leszek a vezetője. Így jobban megtudjuk fizetni az embereinket, mert az volt a helyzet, hogy a fizetéseket a régi bértáblázat szerint állapították meg, ami elég alacsony volt, tekintettel a vendéglátóipari beidegződésekre, amiben a gumicsizmás szakiknak kiváltképp a duguláselhárításban kellett jeleskedniük, miközben nálunk meg az akkoriban legkorszerűbb technikához kívántatott szakértelem.

Nekem szinte mindegy volt, így is, úgy is napi tíz órákat voltam bent, mert még mindig "építkeztünk". Jött az uszoda, hogy kellene napozó tarasz a tetőre, csináltunk. Kellett a Rezső bácsinak meg az esztergapadnak egy műhely, építettünk egy udvarra vezető zsákfolyosó kibővítésével. Berendeztük a műhelyeinket és elláttuk a szükséges szerszámokkal, bútorokkal, gépekkel. A konyhákban és a vendégterekben áthelyeztük, átszereltük, átépítettük mindazt amit az ott dolgozók a munkájuk optimális végzéséhez szükségesnek tartottak. Ami nem fért bele a nyolc órába azt csináltuk VGMK-ban, számlázva. Csak a könyvelést utáltam, akkora papírt kellett hozzá kiteríteni, hogy két asztalon fért csak el. Ráadásul el is rontottam, például bruttó összegeket könyveltem, pedig külön zsebből fizetem 8000 forintot érte, hogy kitanítson valaki  a könyvelésről, de ezek szerint ő se értett hozzá. Kaptam egy PM ellenőrzést, melynek során az ellenőr hölgyre az idegbajt hoztam. Ugye minden ellenőrzés arra megy ki, hogy ki csal és hogy lehet leleplezni. Namost csalást nem talált, de én, a matematika szabályai szerint, csináltam olyat, hogy negatív összegeket könyveltem. Kérdezte, hogy ez micsoda? Mondtam, hogy a saját zsebemből raktam pénzt a kasszába, mert az embereket ki kellett fizessem, aztán amikor megjött a számlánk ellenértéke akkor kifizetem magamnak. Hát ez aztán teljesen szabálytalan és nem is tudja mit csináljon velem. De szedjem össze és vigyem el a lakására az "analitikákat", és majd kitalál valamit. A dolog könnyűségbe ütközött, mert kiderült, hogy három háznyira lakik attól a helytől ahol a hajómat építem, odafelé menet beadtam neki a papírokat. Ennek több mint 40 éve azóta se jelentkezett az illető. Lehet a vizsgálat még tart.

Akkoriban még havas telek voltak, a Normafánál kezdtem el sízni, aztán később kijártam, kijártunk baráti társaságok, alkalmi partnerek az akkori Csehszlovákiába, majd Ausztriába, de síeltem Lengyelországban és Bulgáriában is. Volt néhány kalandom, például Certovicán az alacsony Tátrában nagyon kezdő koromban a lábamat törtem (akkoriban még nem voltak kioldós kötések). Besztercebányán operáltak, négy csavar most is bent van  a bal sípcsontomban. Én még olyan vidám kórházban életemben nem voltam. A nemzetközi nőnap alkalmából a szomszéd női kórterem egyöntetűen leittasodott, egész éjjel énekeltek és a nővér futkosott az ágytállal. Elsőre aggódtam, mert nem tudtam hogy fogok beszélni velük, aztán bejött a professzor https://sk.wikipedia.org/wiki/Imrich_Hudec és megkérdezte MAGYARUL, hogy hogy vagyok. Megbeszéltük, hogy megoperál és, bár ugrás a sötétbe, de a legjobb döntés volt amit csak hozhattam, mert a legjobb kezekbe kerültem. De előtte áttoltak a közös kórterembe, ami elég szörnyűségesnek nézett ki elsőre. Büdös volt, mindenki engem bámult, a sarokban a vasorrú bába, egy vénséges vén randa banya, koromfeketében száz szoknyában egy csúf vén öregembert öltöztetett, aki tele volt véraláfutásokkal. Én meg csak ültem az ágyban combtőig begipszelve és átkoztam a percet amikor úgy döntöttem, hogy itt maradok ebben a pokolban. És akkor a banya elkezdett közeledni felém... rátámaszkodott az ágyvégre és megszólalt: "Hát magával mi történt édes fiam?" Nahát de aranyos azzal a sok kedves ránccal az arcán! Elmondtam, ő meg megnyugtatott, hogy itt aztán a világ legjobb orvosai vannak, lám itt a férje, kilencven éves, elütötte egy autó de a professzor úr meggyógyította. Na kezdtem kiengedni. Bemutatkoztam a szomszéd ágybeli sorstársnak Juliusnak, aki két mankóval közlekedett, később megtudtam rendőr és elesett a csúszós utcán. Megszomjaztam, mondtam Julusnak,  aki nem tudott egy szót se magyarul, hogy "voda", de ő kézzel lábbal elmutogatta, hogy itt  a víz az a biztos halál, össze fogom magam fosni ha csak egy kortyot is iszom belőle, DEELLENBEN ha sört iszom! És kiderült az éjjeliszekrényében CSAK AZ VAN. És kibontotta és ittunk. És aztán ittunk még többet is, mert nagyon ki voltam száradva, és egyre vidámabb lettem és a nővérnek csak csöngetni kellett és hozta a kacsát, merthogy én járóképtelen voltam. Aztán amkor elfogyott a sör, csak kiabálni kellett a Mordácsiknak, a szomszéd kórterembe, aki elkörfűrészelte a karját, ezért válltól be volt gipszelve és  a karja vaskonzollal kitámasztva a csípőjéhez, és kiválóan beszélt magyarul, így ő lett a tolmács és a hálós szatyrot felakasztva  a konzoljára prímán tudott  a büféből újabb söröket hozni, amiket már én fizettem. És aztán három nap múlva megszerelték a lábamat, egy hét múlva autóbusszal jöttem haza gipsz nélkül, igaz a Deák téri buszmegállóból már taxiztam, mert járni még nem szabadott. Szóval csuda vidám kórház volt, még egy évre rá is kaptam egy üdvözlő lapot az egyik nővértől a Jugoszláv tengerpartról. Most megrohantak a sízős élményeim, oldalakat tudnék még írni, de csak egyet említek, baráti kapcsolat révén a Vörös Október Mezőgazdasági Termelő  Szövetkezet turisztikai melléküzemágának (ugye említettem fentebb a mezőgazdasági vállalkozások korát éltük) vezetője Maus Gotthárd szervezett egy sítúrát az ausztriai Murauba, ahova rendkívül kedvező árak mellett a kezdő csapattal indultunk felderíteni a lehetőségeket. Azóta Murau az egyik legnépszerűbb célpontja a magyar sízőknek és az egykori MGTSZ melléküzemágból lett a Pegazus Tours.

Folyt. köv.

Szóval megértem én a vegánokat. (gyerekkoromban anyám "bicsérdistának" hívta őket) Én szinte MINDENKIT megértek, mert én TÉNYLEG liberális vagyok a szó legklasszikusabb értelmében. PERSZE... szegény állatok, leölni csak hogy megegyük, barbár dolog. De hát ENNEK én nem tudok ellenállni. További részletek a tegnapi zsákmányból. Füstölt csülök

és egy "kis" kolbász.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, nyolcadik rész.

Szóval lassan elkezdett "beállni" a ház. Jött a tél, holtszezon. Akkoriban még közel se volt kapitalizmus, még javában építettük a szocializmust, de azért a bevétel már fontos volt, így hiába a négy csillag, a viszonylagos luxus, le kellett adni az árakból és az igényekből, mert azt, hogy üres legyen a ház nem engedhette meg magának a cég. Tehát olcsón adtuk és a vendégkör is "olyan" lett. Villanyszerelő meséli egy reggel, hogy levágta a kismegszakítót egy szobában a dugaljáramkör. megy fel megnézni mi van, hát a lengyel vendég hölgy a bőrönd tartó asztalra helyezett kétlapos villanytűzhelyen főzi a család ebédjét. Persze fröcsköl az olaj, meg mellékesen levágja a túláram az asztalilámpa számára kitalált áramkör védelmét. Szóval "olcsó vendég". Egyszer sikerült egy szovjet kuncsaftnak felgyújtania egy szobát. Ugye az oroszok teáznak. Fogta az üvegpoharat, megtöltötte vízzel, beledugta a merülőforralóját és okosan lehelyezte a kanapéra. Igenám, de amíg a víz melegedett elfogyasztotta a vodkáját, amitől elálmosodott és elaludt. A víz felforrt, majd elgőzölgött az üres pohár meg elpattant a fűtő spirál hőjétől, a merülőforraló meg alámerült, beleégette magát a kanapéba. Először füst lehetett, amire felébredt a drága jó turista, felkelt, és letámolygott a recepcióra, ahol megjegyezte, hogy valami rossz szag terjeng a szobában. Nem hangzott vészhelyzetnek, ezért a portás felhívta a műszaki diszpécsert, az az ügyeletes villanyszerelőt, aki mire felért, és megtalálta a szobalányt aki kinyitotta a szoba ajtót, addigra szembe csapták a lángok ( gyakori a "szúróláng" a hirtelen ajtónyitáskor, ezért ha tűzgyanú van azt csak nagy óvatossággal szabad megtenni, de hát ez esetben gyanú nem merült fel), a fél szoba égett. Okos volt a.. talán a Szász Karcsi, de ebben már nem lehetünk soha biztosak, szegény már nem él, elvitte a rák ( a Solti Adrien ha jobban emlékszik majd kijavít ha olvassa ezt a bejegyzést), gyorsan visszacsukta az ajtót, és riasztott akit tudott és ahogy a tűzvédelmi gyakorlaton megtanulták, a londinerrel ketten eloltották a tüzet. Persze minden tüzet, még az eloltottat is be kell jelenteni, de mire a tűzoltók kiértek már nem égett semmi. Persze a szobaberendezés odalett, meg az ajtó is alaposan megégett, és az egész emeletet napokig szellőztetni kellett a füstszag miatt, de nagyobb bajunk nem lett.

Na ilyen és még hasonló esetek rendszeresülnek akkor amikor egy szálloda bevétel okán kénytelen leadni a vendégminőség igényből. A későbbiekben erre még vissza fogok térni néhány emlékezetes történettel. Azt amúgy, hogy pangás van, onnan  lehet tudni, hogy holtszezonban megtelik a jobb szállodák homlokzata is csábító feliratokkal. Mert ha "megy a szekér" akkor nem kell vadászni a vendégekre, az utazási irodák és egyéb ebből élő szervezők ontják a csoportokat, sok vendég jön magától is (akkor még nem létezett az Internet), de ha megjelennek a plakátok  "Kettőt fizet hármat kap"...."Ingyen gyerekjátszóház a családosoknak", és egyéb becsali szlogenekkel akkor abból tudni lehet, hogy nem megy a bolt. Hálistennek legalább az értékesítés nem az én gondom volt, de az aggódás az igen és nem is egészen voltam benne biztos, hogy megéri messze áron alul kiadni szobákat csak azért, hogy legyen valamennyi bevétel, ha az az olcsó vendégkör több anyagi kárt okoz, mint amennyi bevételt otthagy a kasszában. Mert azt mondanom se kell, hogy ezekből kártérítést kihúzni reménytelen dolog volt. Egy olcsó spanyol, vagy olasz diákcsoport invázió után a műszaknak és a HK-nak vért kellett izzadni, hogy ismét szintre hozza a szállodát. De kicsit előre szaladtam az időben, '82- '83 fordulóján, ezeket még csak tanultam, az igazán súlyos tapasztalatokra nehéz évek múlva tettem csak szert.

Éltük a hol zűrösebb, hogy nyugalmasabb mindennapokat, amikor jött a következő nagy kihívás, amire a jólértesültek már számítottak (én nem tartoztam közéjük). Azzal indítottam ezt a fejezetet, hogy az egész legújabbkori idegenforgalmi (főleg szálloda)program osztrák államhitelből valósult meg és úgy tűnik maradt még pénz a kasszában, vagy a sikerre való tekintettel lett még hajlandóság, megfogalmazódott három további projekt. Az első volt a "Ferihegy 2" ami egy jó nagy falat volt, aki repülni szokott ismeri. A másik a Hegyeshalomnál lévő határátkelő teljes átépítése a hatalmasan megnövekedett autóforgalom megfelelő kezelése érdekében, na ez azóta kidobott pénzzé magasztosult, de '83-ban ember nem tudta volna elképzelni mi lesz itt határátkelés vonatkozásában, illetve mi nem lesz, azaz 21 év múlva gyakorlatilag megszűnik a határ. Ó bárcsak ez lett volna az egyetlen amire nem számított senki! Na ami engem konkrétan érintett az most jön. Arról van szó, hogy ha már itt dőlnek a pénzek befelé ajtón ablakon, az MSZMP-nek ami akkoriban olyan volt mint most a FideszKDNP, csak azok még pironkodva loptak, nem hencegve mint most Orbánék, és be voltak sz@rva, hogy a Kádár észreveszi, snassz lett a MÉMOSZ székház amiben korábban  a pártkongresszusaikat tartották 1970 óta ötévenként, amikoris elmondták egymásnak, hogy bár vannak még hibák de a végén hogyan fogjuk dicsőségre vinni a szocializmust. PONT mint most, hogy igaz, hogy egyre sz@rabb minden, de ha még két ciklust behúzunk kétharmaddal ismét naggyá teszi az állampárt Magyarországot.

TALÁN annyi különbség van, hogy az akkori dumát még az a 800000 párttag se hitte el, a mostanit meg kb hárommillió választópolgár elhiszi, ennyit butult a nép 40 év alatt, ahogy a proletárdiktatúrát felcseréltük bugrisdiktatúrára. Naszóval  a '85-ben esedékes XIII. pártkongresszusra szükség lett egy új, a kor igényeit kielégítő kongresszusi "palotára", amit aztán lehet értékesíteni a jó üzletnek bizonyuló kongresszusi turizmus kereteiben. Nem akarom túlrészletezni, aki tudja úgyis tudja, aki meg nem, annak csak annyit, hogy a művelt világban jólfizetett embercsoportokra időnként rájön a mehetnék, és olyankor kevésnek gondolják hogy amúgy rengeteg kommunikációs csatornán össze vannak egymással kötve, de tapogatni, szagolni, és egyéb hasonló testközeliségben akarják egymást tudni, na ilyenkor felkerekednek és  keresnek valami jó szállodát valahol a világban, ahol egymás társaságában lakhatnak és ezt az igényüket egy nagy teremben kielégíthetik. Na ennek a jólfizető közönségnek ezen szükségleteire bazírozzák a kongresszusi turizmus üzletágat.

Megkezdődött a Lakóterv Finta József vezette csapata által a  Budapest Kongresszusi Központ  tervezése. Nem akarok utólag okos lenni, és határozottan nem mondom azt, hogy ha bennünket jobban bevonnak a tervezésbe, akkor a projekt jobban sikerült volna. Mert egy ilyen, igazából színház/koncertterem üzemeltetésében aztán végképp nem volt semmiféle tapasztalata senkinek a Pannóniából. De azért ezt is lehetett volna.. hogy Bocsák et. amúgy néha valóban találó kedvenc kifejezésével éljek, ezt is lehetett volna "egy picivel jobban csinálni". A kivitelező és beruházó adott volt, a Kerber és az Arge Bude Hotels. szóval a régi megszokott partnerek. És velük a régi megszokott problémák. És hát nálunk se volt minden egyszerű. Az nyilvánvaló volt, hogy miután a két ház egybe épül, közös lesz az üzemeltetés, tehát ami minket, mármint területemet  a "műszakot" érinti, a jelenlegi csapat fog itt is és ott is dolgozni. Ez felvet mindenféle szervezési feladatokat. MIKÖZBEN mi a Hollóssal ezen agyaltunk, Bocsák László igazgató egyéni akcióba kezdett. Nekem nem igazán volt rálátásom az igazgató viszonyára a Hollóssal, aki velem nem beszélte meg a kettejük dolgait, de úgy éreztem, nem esznek egymás tenyeréből.  Alighanem az igazgatónak nem igazán tetszett az a befolyás amivel a Hollós a tekintélye révén a vállalatnál rendelkezett, beárnyékolva az övét aki, bár az egyszemélyi vezetője volt a szállodának és a majdani kongresszusi épületnek, mégis érezhette, hogy az általa amúgyis görbe szemmel nézett műszak élén olyan ember áll akit... hogy úgy mondjam "nehéz vezetni". És egy szép napon felvett teljesen egyedül a kongresszusi ház élére egy új műszaki igazgatót. Nem helyettest, tehát marad a Hollós mindkét házra és vagyok én  a szállodára és az új ember a kongresszusira, hanem quasi a Hollóssal azonos rangban egy új embert, miközben a csapat közös. György Tamás, amúgy remek srác és hamar jó barát, egyetemi ember, aki ráadásul korábbi egyetemi elfoglaltsága mellett kellet hogy gyakorolja az új ház műszaki igazgatását a meglévő csapattal. Mi van ilyenkor? Aki volt katona tudja a parancsot megb@szni nem lehet mert csak szaporodik, előállt egy helyzet, én visszavonulót fújtam, enyém a szálloda, a Hollós a főnököm, a kongresszusit meg viszi az új igazgató a Hollóssal meg oldják meg a problémákat ott, ahogy tudják. A helyzet tovább eszkalálódott. Bocsák László jégkorong bíró volt és a Hrabák Károly jégkorong bíró kollégáját is odahozta műszaki ügyintézőnek a kongresszusiba, meg még egy új kollégát Tanács Lászlót. Tehát ott bővült a műszaki csapat három fővel, gyakorlatilag mindhárom vezető, de a "talpasok", azaz a karbantartó melósok maradtak az eredeti létszám. Hogy még bonyolultabb legyen a rendszer, lett egy teremberendezőnek és technikai üzemeltetőnek nevezhető csapat a Fekete Laci vezetése alatt, akik az idő folyamán profi színházi műszakká nőtték ki magukat. 

Korábbi részben említettem, hogy egy bonyolult rendszerben a működésedet kizárólag az határozza meg, hogy a rendszer tagjaival milyen egyéni kapcsolatot tudsz kialakítani. György Tamás  remek ember volt, de tapasztalatlan, ahol tudtam segítettem neki függetlenül attól, hogy hogy most ki milyen sarzsival van jelen  a rendszerben.A nálam idősebb Hrabák Karcsival mitteszisten éveken át egy irodában dolgoztam a Vegytervben, remek történeteket tudott mesélni lebilincselő stílusban, régi barátok voltunk, kapcsolat kipipálva. Tanács Laci arany ember volt, barátok lettünk pillanatok alatt. Az, hogy most ki kivel van, és hogy az igazgatónak volt e terve az "oszd meg és uralkodj" irányban, az ha volt is (soha nem fog kiderülni, ez részemről csak egy sejtés, lehet hogy egyszerűen csak vezetési kényszer miatt nyúlt bele ilyen durván a rendszerbe, ELVILEG akár az is lehet a Hollóssal egyeztetett, bár én ezt egyáltalában nem hiszem, csak ezt én nem tudtam és később majd részletezem miért nem volt mód tisztázni) mondjuk úgy, nem sikerült. De azért egy kicsit visszavett a munka iránti lobogásomból. Az mindig rontja a meló hatásfokát, ha közben taktikázni kell.

Közben, immáron közreműködésem nélkül alakult a kongresszusi épület, egyelőre tervező asztalon. Egy NDK-ban székelő professzor alakította az akkusztikus burkolatokat. Színházszakértők tervezték a világítást, komoly művészeti alkotások kerültek a házba, a megnyitó előtt a Szász Endre akkori (vagy talán már ex?) felesége Lula a díva, hatalmas felhajtást csapott a Szász Endre alkotta porcelán falikép körül, tekintettel a közelgő pártkongresszusra  a BM szakemberei belepofáztak a "védett személy" érdekében mindenbe, hogy hogy lehet megközelíteni, honnan lehet támadni és hogy lehet védeni. Én meg nagyjából kívülről néztem az egészet és időnként Storzer Laci bácsi nyugdíjassal, aki a könyvelésnek segített a szálloda még mindig befejezetlen aktiválásában, összedugtuk a fejünket hogy "ez a német nyelvű számla mi a jó isten lehet, merthogy EZT én nem láttam ide se beépítve se beszállítva az tuti". 

Aztán beindult az építkezés, megint nagy volt a felfordulás, de én igyekeztem minél távolabbról a "szállodámból" nézni a dolgot, van ott immáron elég műszaki vezető, vívjanak meg Kerberrel, osztrákkal, elég volt nekem egyszer végigbrusztolni. Nyomták a pedált rendesen, mert a XIII pártkongresszusra, amire tulajdonképpen az egész épült  mindennek puccparádéban kellett lennie.

Folyt. köv.

11:21 Ugrás a jelenbe.

Most jöttünk vissza a disznóktól. Kivételesen a tápláléknak tartottakról lesz szó, nem az uralkodó osztályról.

Ezek a két évesek, hát ők bizony meg lesznek ölve.

Ezek a választási malacok (nem, nem az ami 90valahány nap múlva lesz)

aki fázik bemegy az infra lámpa alá melegedni

És hát ez a végállomás.

Egy oldal szalonnával, egy füstölt csülökkel, és 8 X 0,45 = 3,6 m füstölt kolbásszal (fele csípős, fele csemege)  távozunk 24000 Ft vételár ellenében. Ez a vásárlás is mutatja az optimizmusunkat, szemébe nevetünk az elmúlásnak, ezt még meg fogjuk enni, méghozzá szép lassan beosztva.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, hetedik rész.

Beindult a verkli, de csak nem másztunk ki a rengeteg extra munkából. Mert a feladatok sorra jöttek. Nem mondom hogy kevesen voltunk rá, de rengeteg olyan volt amire .... még azt se mondom, hogy számítani lehetet volna, de egyszercsak lettek. Lovas Laci műszaki ügyintéző (akiről néhány résszel ezelőtt írtam, hogy eredetileg őt szánta a Hollós a helyemre, aztán mindketten bekerültünk) lett a gyengeáramú szakág főnöke. Tele voltunk szórakoztató elektronikával. Ez is új dolog volt. Tizenöt évvel korábban, amikor tervező koromban művezetni jártam a debreceni Biogálba, még "jó" szobának számított az Aranybika szállodában ha volt benne rádió. Mostanra meg a szinesTV is alap minden szobában, a közöségi terekben háttérzene, és megjelentek a felszerelési tárgyaink közt a videomagnó, kamerák, mert vendégigény volt, meg a saját életünkben is szükség volt az események ilyen típusú rögzítésére. Két  műszerész, bakó Miki és Hárshegyi Józsi folyamatosan dolgoztak a rendszereinken, készülékeinken, részben a diszpécserközpontban berendezett házi stúdióban, részben a gyengeáramú műhelyükben.

Apróság, "háttérzene". Honnan és mit. Valaki "fentről" hozott egy... sajnos a nevét elfelejtettem ( van egy erős tippem, mintha Csermely Zsuzsa lett volna, de nem vagyok benne biztos)  hölgyet, aki azt hiszem a Magyar Rádiónál volt zenei szerkesztő. Kazettákat kért, amiből válogasson, nekem voltak zenéim amiket még tengerész koromban vásároltam be a világ különböző helyein. Hát nem discomuzsika volt az biztos, mert azt nem igazán az én világom, hanem például (amire konkrétan emlékszem ez)

szóval amit egy szolid elegáns helyre háttérzenének alkalmasnak gondoltam. Aztán a hölgy beválogatott belőlük annyit amennyit gondolt. Érdekes módon annak ellenére, hogy szinte alig találkoztunk és beszéltünk ( konfliktusunk pedig egyáltalán nem volt) , utólag hallottam vissza milyen negatívan beszélét rólam, elképzelni nem tudom mivel haragítottam magamra. Érdekes dolog ez. J azt mondta rólam, "aki egyszer veled találkozott, az nem felejt el soha". Szóval velem kapcsolatban kevesen maradnak semlegesek. Vagy szeretnek, vagy utálnak (netán gyűlölnek), közömbös szinte senki nem marad. Talán akaratomon kívül megsértettem valamivel... erre van esély nagy hajtásban, talán több figyelmet igényelt volna, nem tudom. Naszóval háttérzene. Hiába volt mondjuk tíz darab egyórás magnószalag a stúdióban, az azt jelentette, hogy a zenei repertoárunk tízóránként ismétlődik. Ez persze a vendéget nem zavarja, mert átlag másfél napot lakik nálunk és abból csak annyi időt tölt a közösségi terekben amíg reggelizik, meg átmegy a hallon, DE akik ott dolgoznak, azoknak egy idő után a könyökükön jön ki a műsor. MEGÉRTEM. Én egyébként is olyan vagyok, hogy mindenki baját meg tudom érteni, csak azt nehezen viselem, hogy amikor belőlem sugárban folyik a vér, akkor valaki az ujjába állt szálka miatt zaklat. Szóval miközben ment a hajsza, úton-útfélen panaszkodott pincér, szakács, londiner, hogy unja ugyanazt a zenét hallgatni egész nap. Van erre egy mondás; "irigylem a problémáidat". Na én meg egy idő után elfáradva mondtam, hogy el lehet menni dolgozni Csepelre a stancológépek mellé, ott lehet hallgatni ahogy a 10 tonnás gép kicsapja a 10-es kazánlemezből az alkatrészt egy műszakban ezerszer. Szóval megértem én azokat is akik utálnak.

Hamár stúdió és szórakoztató elektronka. Ott voltak a kamerák, a Betamax videomagnók, amik akkoriban a csúcstechnikát képviselték, feladat volt a különféle rendezvények, beszédek, értekezletek, előadások rögzítése... az más kérdés, hogy utána hányan nézték meg, EGYET tudok, hogy sokan, na azt én csináltam. Amiben a tengerészkedés nagyon hasonlít  a szállodáskodásra, központi szerepe van a személyzeti kajának.  "Mi lesz az ebéd, milyen volt az ebéd".  Na ezzel kapcsolatban mielőtt szállodás lettem, ha voltak ábrándjaim, keservesen csalódnom kellett. A legrosszabb tengerész szakács is jobb átlagot főzött, mint amilyeneket gyakorta voltunk kénytelenek enni a személyzeti étkezdében. Egyszer (amikor a Hollós nem volt elérhető, erről majd még lesz szó, nekem kellett a vezetői értekezletre menni, ami rendszeresen arról szólt, hogy mindenki elzokogta melyen problémákkal küzd és hogy  a műszak még mindig nem csinálta meg ezt, meg azt), Facsar Sándor séf panaszkodott, az áruforgalomra, hogy olyan rossz minőségű magvakat szereznek be (dió, mogyoró stb) amit MÉG A SZEMÉLYZETI étkezéshez se lehet felhasználni! Kórusban röhögtünk fel, hogy "pedig ott aztán bármit". A Hollós mesélte, hogy a Lukács úr, Oscar díjas séf annakidején a Volga szállóban megtette, hogy az előző napi maradék mákos tésztáról lemosatta a mákot és kiadta másnap a személyzetnek túrós tésztának. Szóval kevés üdítő kivételtől eltekintve a séfek többsége (tisztelet a kivételnek) a személyzetre úgy tekintett, mint a paraszt a malacaira, amiket  a maradékkal etet. De még ez se stimmel, egyszer láttam ahogy egy rendezvényről megmaradt, gyönyörű, érintetlen kajákat a chafingekből ( az asztalra kihelyezett melegen tartó edényekből) ürítik a moslékba. Merthogy rendszeridegen kiadni a személyzetnek.

Na visszakanyarodva  a videóra, a hajszában rendszerint későn jutottam az étkezdébe és hát "későnjövőknek csak a csontok" , már nem sok maradt. Reklamáltam, de kinevettek. Namondom MOST. Bevittem a pörköltemet a stúdióba és egy kockás papírra felírtam a dokumentumfilm címét "SZEMÉLYZETI EBÉD... " az aznapi dátummal. A kamera mutatta a címet, oldalról elvettem a kockás papírt és a képet teljes egészében betöltötte a gyönyörűséges hús, úgy nézett ki mint egy  "csülök pékné módra" legszebb darabja. Ekkor elkezdtem a kamerával kizoomolni, a husika egyre kisebb lett, megjelent körbe a köret, majd a tányér és a végén a kezem, ahogy  benyúlok oldalról és a húst teljesen letakarom egy kétforintossal. Majd jött a következő, egészképernyős  kockás papír, "VÉGE" Hát én ugyan nem csináltam különösebb hírverést az alkotásomnak, de híre ment. Sorra jöttek a különbözö területekről a kollégák megnézni az egyperces rövidfilmet. És a hír felszivárgott a legfelsőbb szintre is. Az igazgató, Bocsák elvtárs ( ő volt talán az egyetlen akit elvtársozni illett, én ugyan sose szólítottam így, de nem is kellett, az én szintemre nem igazán ereszkedett le), egy a KISZ fiataloknak tartott beszéde során kitért rá, hogy a cég korszerű eszközeit nem éppen ilyesmire kellene felhasználni.

Ha már KISZ volt, kellett lenni szakszervezetnek is, mitteszisten engem neveztek ki szakszervezeti vezetőnek. Nem elég, hogy levegőt nem kaptam a rengeteg munkától, még a nyakamba ez is. Hát nem szégyellem, csúfosan megbuktam, Bocsák elvtárs ráncolta a szemöldökét a kifogásaimra, hogy egyszerűen nem volt rá időm, le is tettek a hivatalból.

A telefon akkoriban Magyarországon "szűk keresztmetszet"-et képezett. Nemcsak otthon nem volt telefonja a népnek, de a városi telefonközpontok is túlterheltek voltak, nem tudom volt e akkor már COCOM lista, de a központi fejlesztések során a kint már elavultnak számító crossbar rendszert nyomták, szóval mai ésszel már nekem is furcsa, (na jó most meg ember nincs semmire, ezért kell bármilyen szolgáltatót felhív az ember, a Vandával az AI generálta hülye asszisztenssel kínlódni) de sokat kellett néha várni a kapcsolásra. Bocsák et. kitalálta, hogy ha minket hív valaki, és a központos épp elfoglalt, akkor a hívó ne a monoton "kicsöng a vonal, csak még nem veszik fel", jelzést kapja, hanem valami kis muzsikát, hogy megnyugodjon. A magam részéről ezt kifejezetten bosszantónak gondolom, mert amíg kicseng, nem számláz a hívónak, de ha a zenével bejelentkezik a központunk, azonnal elkezd ketyegni a kassza a hívó rovására, miközben beszélni ugyanúgy nem tud mintha a kicsöngés hangot hallaná, viszont  a pénze ketyeg. De persze ezt is megoldottuk.  A telefonközpontban két kezelőfelület volt, de többnyire csak egy kezelő személy Aranka, egy kb 140 kilós hölgy, aki úgy ingázott a hosszú asztal két keyboardja közt, hogy a szőnyegpadlón ide-oda gurult a kerekes irodai széken. Na ezt zokon vette a szőnyegpadló alatti cement-estrich és összeroppant. Amikor garanciális javításra odahívtam az osztrák poliert a Kübach-ot (akit a Matura építésvezető csak "trotl"-nak nevezett a háta mögött), csak széttárta a karját a lányra mutatva, hogy hát az esztrichet nem ilyen felületi terhelésre találták ki. Na nem vitatkoztam, feltéptük a szőnyegpadlót és rendesen kibetonoztuk a gödröt. Amúgy az ide-oda gurulás hamarosan amúgyis szükségtelenné vált, mert Aranka beleborította a Coláját az egyik kezelőbe így csak egy maradt jódeig, amíg sikerült másikat hozatni Ausztriából. (mint említettem, megrendelés, külker stb.) Ha már telefonközpont. A Posta volt akkoriban minden telefonközpont alfája és ómegája, függetlenül attól, hogy a házi központ a sajátunk volt. Ennek az volt a praktikus oka, hogy a távközlés szigorú állami felügyelet alatt állt. Arról a két műszerészről, akik kijártak a központot úgymond karbantartani, tudni lehetett, hogy félig (vagy egészen) BM alkalmazottak, '82-ben még Matáv sem volt. De azt kell mondjam jól képzett szakemberek voltak, értettek a nálunk már korszerű, elektronikus telefonközponthoz, a kapcsolatunk korrekt volt, azt meg, hogy amikor időnként megjelentek és a csak náluk lévő kulccsal hozzáférve a telefonközpont géptermében lévő szekrényben mit matattak, azt saját jól felfogott érdekemben nem firtattam. (na erről is lesz még szó jó sokára)

Szóval ha nehezen is, de beindult a verkli, nem lettek naponta új "kihívások", egy kicsit én is fellélegezhettem. A munkám nem lett ugyan se sokkal  könnyebb, se kevesebb, de gyakorlottabb lettem én is ahogy a csapatom is, és miután magában az, hogy sok a dolgom, engem sose nyomasztott, viszont nagyon szerettem hogy folyamatosan tapasztalom, ahogy az erőfeszítéseimnek pozitív következményei vannak, továbbá határozottan elismerik a munkámat, jól éreztem magam a bőrömben és mind a mai napig jó szívvel gondolok vissza arra a néhány évre.

Folyt köv.

Más. Itt volt a Rákóczy Pisti a feleségével Piroskával Ausztráliából. Az 50 éves házassági évfordulójukat két gyermekükkel és négy unokájukkal ausztriai sízéssel és rövid budapesti tartózkodással ünnepelték, ebből az alkalomból találkoztam kettejükkel (a "gyerekeknek" haza kellett menni dolgozni) tegnap Pesten. Nagyon jó volt beszélgetni és feleleveníteni a fél évszázados történeteinket. Megállapítom, hogy az élet kihívásai közül nekem már az is bőven elegendő, hogy reggel hóban kiautózzak a HÉV végállomásra és elcsípjem az utolsó szabad parkolóhelyet, majd este visszatérve leolvasszam és levakarjam a szélvédőről a ráfagyott ónos eső okozta vastag jégpáncélt, majd hazafelé még be is vásároljak a hentesnél, meg a Lidlben. Úgy csúszott a letaposott hóra, stégbejáróra, de kivált a gangwayre ráfagyott jég, hogy nem mertem kimenni  a hajóra aludni, mert komolyan féltem a leeséstől, így szégyenszemre bent aludtam a házban. Úgy elfáradtam, hogy két részletben vagy 10 órát aludtam utána. Ennyit az élet kihívásairól, meg arról, hogy mit bír az ember 40, és mit 80 évesen.

Kisütött a nap és a szél is legyengült, de reggel korán még -9°C volt. 

Miután erős fagyok voltak már jó pár napja,  na mondom, "megbírja már az embert, levágom a nádat (ami igazából itt nem is nád, legfeljebb néhány szál, a többség gyékény), elégetem (TUDOM környezetszennyező, meg mittudom én még mi, de 3000 éve így csinálják és a környezetszennyezés meg csak 20 éve van kitalálva), aztán kivágok egy keskeny léket a hajó mellett  ne nyomorgassa a jég a hajótestet. Na ennyit vágtam le, amikor megreccsent alattam a jég és kopácsolással megállapítottam, hogy OTT nem járható. Mert a hó megállt a gyékényszálakon, légpárna keletkezett a hó és a víz közt, ettől az ott egészen vékonyra fagyott be. Na abbahagytam az aratást, amúgyis fárasztó művelet.

Egy darabon baltával feltörtem a jeget a hajó mellett, olyan 8-10 cm vastag, tehát abszolút biztonságos, VISZONT rohadt kemény és azt is fárasztó törni. Mindeközben ahogy a Nap rákezdett, a fekete hajótest elkezdett melegedni és hamarosan minden erőfeszítés nélkül egyre szélesedő olvadt rés keletkezet a hajó mellet, úgyhogy ezt is abbahagytam.

További kihívást keresve, volt két makacs göcsörtös tuskóm ami nem fért be a kályhaajtón, ezért korábban félreraktam, na mondom MOST. Hát mire szétcsapkodtam a nagy baltával, remegtek az inaim, úgyhogy abbafejeztem a  testedzést és visszavonultam a jó meleg házba. Most meg megebédelek, aztán szunyókálok, meg majd megyünk kutyázni. Ha összeszedem a gondolataimat lesz éjjel emlékezetblog, de lehet inkább korán lefexem, mert itt van Ausztráliából a Rákóczy Pisti és holnap délelőtt vele találkozom Pesten, ezért korán kelek, ergo ma korán is kell lefeküdjek, szóval emlékezetblog is alighanem csak holnapután lesz, addig pihenjetek!

Ezt már láttátok? A Veress Andris csinálta a körbefagyott Amapoláról és Tequiláról.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, hatodik rész.

Megvolt az ünnepélyes  megnyitó, következtek a hétköznapok. És a problémák CSŐSTÜL. Mert egy ház "belakása" nem megy egyik percről a másikra. Talán nem túlzás azt mondani, mindenkinek mindennel problémája volt. Namost mindent nem lehet megoldani, pláne azonnal, valami olyasmi ez mint amkor a sürgősségin szelektálnak, hogy ki az akit azonnal műteni kell és ki az aki meg ráér. Ja és persze ki az aki "képzelt beteg" és ki az aki reménytelen, egyből mehet a hullaházba, esetünkben lehetetlent kér. Hát ez nagyrészt rám hárult. Ha meg úgy éreztem nem az én szintem, ahogy mondtam korábban, átpasszoltam a Hollósnak. Mert rengeteg volt a túlzott igény, de hangsúlyozom,  valóban volt seregnyi olyan ami azonnali megoldást igényelt. Egy eset ragadt meg igazán a fejemben ( természetem szerint szerencsés vagyok, a rosszat hamar elfelejtem), egyik alsóbb szintű, a vendéglátás területen dolgozó, vezető hölgy egyszer egészen durván támadt rám, hogy hanyagolom a problémáját. Nem magyarázkodtam, pláne nem "támadtam vissza", lenyeltem a békát, időm se volt apró csatákra, másra kellettek az energiáim. Aztán miután megoldottam az ő dolgát is, egyszercsak megjelent, és elnézést kért, valami olyan fogalmazásban, hogy "szégyellem, hogy PONT magát...nem tudtam, hogy maga nem OLYAN". És kaptam tőle egy szép golyóstollat kiengesztelő ajándékként. Szóval ez is valami régi Pannóniás beidegződés lehetett a "műszakosokkal". 

Lótottam, futottam, néha napi tizenkét órákat, de legalábbis számolatlan időt töltöttem a házban. Elvileg nyolc óra volt  a munkaidőm, de reggel hétre mindig bent voltam, hogy kikérdezhessem az éjszakás szolgálatot mielőtt lelépnek, és délután öt előtt a legritkább esetben mentem haza... ha egyáltalán hazamentem. Meg kell mondjam a Hollós nagyra értékelte a munkámat. Nem hencegett vele, de tudom, hogy mindig megvédett ha kellett. Jó főnököm volt, akitől rengeteget tanultam.

Már utaltam rá, de kemény dió volt a garanciális hibák megoldása. Mégcsak hibáztatni se tudom az osztrák felet, nyilvánvalóan az elsődleges érdekük volt MINDEN felmerülő problémát; 1. az üzemeltetés hibájából bekövetkezőnek tekinteni, 2. természetes elhasználódásnak kijelenteni, amire a szerződés  "schnellverschleißende" (gyorsan kopó) meghatározása vonatkozik és kizárja a garanciából, 3. eleve nem hibásnak nyilvánítani, mert a jóváhagyott terv szerint készült, ha nem jól működik, akkor az a hibás aki tervezte, aki kiválasztotta, ERGO, nekik semmi közük hozzá. És hát mint már említettem a Kerber megvonta  a vállát, ő azzal hogy megvolt az átadás kimenekült az egészből, ha volt is mondjuk pénzügyi garancia, azzal nem én sáfárkodtam. Szóval elég reménytelen harcokat vívtam, sokba bele se vágtam, mert előre láttam, hogy csak az energiáimat tüzelem fel, amit lehetett megoldottuk magunk. Rengeteg ilyen volt. És PERSZE MINDEN tök szabálytalan volt. Merthogy pénzügyileg BÁRMIT létrehozol, az nem fenntartás, karbantartás, hanem beruházás. Arra szigorú (haha) szabályok vonatkoznak. Azt  engedélyeztetni-, aztán ha kész aktiválni-, majd attól kezdve leltározni-, évente a megfelelő kulccsal amortizálni kell. Itt meg az volt, hogy kellett csinálni berendezéseket, bútorokat, plusz irodákat, öltözőt, méghozzá AZONNAL, mert VALÓBAN volt egy sereg dolog ami kellett a munkához, de nem volt. Most tökmindegy, hogy azért nem volt mert korábban valaki hülye volt, vagy csak egyszerűen az élet hozta, hogy erre és csakis erre, és pont így volt megoldható, de ha valaki olyan olvassa e sorokat aki VALÓBAN a való életben, és nem a jogszabályok idióta mocsarában dagonyázik, pontosan érteni fogja, hogy ha az ember azért felel, hogy MŰKÖDJENEK a dolgok, az számtalan tételes szabály megsértésére kényszerül, mert a dolgoknak az a természetes előfordulási módjuk hogy NEM MŰKÖDNEK! És ahhoz, hogy megoldódjanak, mindig kell valaki aki megoldja és mindig kell valaki aki megvédi a "megoldót", amikor az szabályt szeg a cél érdekében. Ebben nagy volt a Hollós. Elmélete volt rá, hogy  hogy működik a láncolatos "védelmi rendszer". Az övé egészen a Somogyi Jenőig terjedt, de amúgy ez az egész rendszer azt hiszem a Somogyi fejében született meg, vagy legalábbis sikerrel alkalmazta. Például volt egy balesetünk. A magát klímásnak eladó, Csőszertől átigazolt Gy leforrázta a tökeit. Egy slaugot szerelt le a kazánházi előremenő elosztóról, és olyan hülye volt, hogy nem tudta egy golyóscsap mikor van zárt állásban. Leszedte a nyitott csővégről a gumitömlőt és ahogy ott guggolt előtte, a 90 fokos víz ölbe spriccelte. Csikmák elvtárs volt a vállalti munkavédelmi felelős, nagy vizsgálatot tartott, bekért szakvéleményt egy általam nem ismert (később megismertem és nem tiszteltem) műszaki kollégától és megállapíttatott, hogy bűnös módon elhanyagoltam a dolgozók munkavédelmi képzését, ami KÖTELEZŐ. Valóban. Csakhogy egy szálloda meglehetősen macerás megnyitásával voltunk elfoglalva, továbba nincs az a munkavédelmi oktatás ami kiterjed a golyóscsap rejtelmeinek ismertetésére, ahogy azt se oktattam soha, merre kell ki-be hajtani egy csavart, meg  a kilincset merre kell lenyomni. De miután megszegtem a szabályt, nem tartottam az új belépőknek munkavédelmi oktatást, természetesen az erre a célra rendszerestett  naplóban aláíratva, súlyos volt a vétkem. Aztán a Hollós lekapcsolta rólam a Csikmák bácsit, az egészről többet szó se esett. Kis érdekesség, amikor Cs később elment nyugdíjba, felajánlotta legyek az utóda, de ajánlatát nagy tisztelettel visszautasítottam. Utána számtalan alkalommal tartottam munkavédelmi oktatást, mindig ugyanazt mondtam mindenkinek (hacsak tényleg nem volt valami speciálisan új dolog, de hát mindenki ugyanazt csinálta évek óta viszont félévente kötelező volt oktatni) " A legfontosabb munkavédelmi eszközünk a fejünk. Mindig mindenki gondolja át amit csinál! A balesetek leggyakrabban két esetben következnek be. Amikor először csinálsz valamit, vagy amikor már sokadszorra rutinból. Lég óvatos, ha nem tudsz valamit, ne szégyellj kérdezni, amit meg már becsukott szemmel is tudsz, ott se legyél bután magabiztos! Szóval ÉSSZEL! Ja és munka közben senki ne hülyéskedjen, viccelődjön! Na ki vagy oktatva, itt írd alá!"

Visszatérve a garanciára, említettem, hogy a tervezés során a klímakompresszorok helyhiány miatt kikerültek egy gödörbe az udvara vezető rampa alá. Katasztrofális döntésnek bizonyult. Minden klímaberendezés alfája és ómegája a hőcserélők hatásfoka ami meg azok tisztaságától függ. Ez az udvari zug a hulló falevelek, a széfújta por  és az eldobált szemét természetes gyűjtőhelye volt. Bár a hűtőközegek gáz-víz oldalon nem érintkeztek a külső levegővel, de a hűtőgáz kondenzátorait villámgyorsan eltömte az a szutyok ami az udvarról folyamatosan beáramlott. Ezeknek a gépeknek a háztetőn 12 emelet magasságban lett volna a helyük, de ez nyilván nehezen lett volna megvalósítható (drága lett volna? csúnya lett volna a ház? eszébe se jutott a tervezőnek? sose fog kiderülni min bukott el). Ezzel a hiányossággal együtt kellett élnünk. Raktunk rácsot  szűrő anyaggal borítva, takarítottunk, kínlódtunk, de ettől a klímaberendezéseink hatásfoka örökre és végérvényesen csökkent. Például olyasmik fordulhattak elő, hogy mondjuk nyári melegben áramkimaradás miatt leállt, akár csak rövid időre minden. Ilyenkor miután visszaáll a hálózat, azonnal indulnak a szellőzőberendezések, fújják az egyre melegedő levegővel a hidegvíz nélkül maradt hőcserélőket melegre, és persze az automatika azonnal a maximumra szabályozza a motoros szelepeket. Igenám, de a hűtőkompresszorok csak kézzel indíthatók, mert azoknál van egy indítási protokoll. Tehát a szolgálatban lévő villanyszerelő (már ha időben értestést kap, és nincs más sürgős munkája) szabályszerűen kilép a személyzeti portán ( ha pechje van, még a rendészt is meg kell győzze, hogy a nála lévő szerszámokat nem lopni viszi) körbejárja a házat, lemegy a hosszú rampán az udvarra, bemegy a helyiségbe és indítja sorra a kompresszorokat. Sajnos a közben eltelt negyedóra alatt minden aminek hidegnek kellene lennie alaposan felmelegedett, felmegy a kondenzátornyomás ( a fizikával most nem foglalkozunk) PUFF, már le is kapcsolta a gépet a mindent felülbíráló védelem, ami a kompreszort a folyadékütéstől, azaz az AZONNALI HALÁLTÓL óvja. SAKK-MATT. A legrosszabb variáció, a következő éjszakai lehűléskor apró lépésekben, leszabályzott légtechnikai oldalon, magyarul kézzel felügyelve és nagy szakértelemmel, apránként indítani a teljes rendszert. Közben izzad mindenki, vendég és dolgozó a házban. Kínszenvedés, még most 40 év után is kiver tőle a víz. RÁADÁSUL, még ami nem a tervezés és nem az üzemeltetés miatt volt, a szerződés is katasztrofálisan köttetett. Szó szerint emlékszem ennyi idő után, annyiszor vágták anno a pofámba.... Mindenki reklamált nyáron, hogy ( az egyszerűség kedvéért ahogy elhangzott); "csináljatok valamit, mert meg lehet dögleni teljesen szar a klíma!"  És mi állt a szerződésben? "Nyári belső hőmérséklet a külső hőmérséklet mínusz 7°C, helyenként magasabb." (zonenweise höher)" Tehát ha odakint mondjuk 38 °C volt árnyékban (és az udvaron a napon, ahonnan a levegőt szívták be a szellőzőgépek 42), odabent lehetett 31°C amitől az én fejemet szedte le mindenki aki ott dolgozni kényszerült... és igaza volt! Mert egy négycsillagos szállodában klimatizált térben NEM LEHET harmincegy fok meleg. Ahányszor reklamáltam, csak elém rakták a szerződést; zonenweise höher. Mindent megpróbáltunk. Éjszaka "lefagyasztani" dermesztőre  a helyiségeket, de ugye a dolgozók reggel amikor beértek és fáztak mit csináltak? Kinyitottak ajtót, ablakot és anyáztak, hogy "ezek a hülyék bezzeg nappal nem hűtenek, csak amikor nincs itt senki". 

És még a zonenweise höher  se stimmelt. Mert még annál is melegebb volt nyáron gyakorta és nem helyenként, hanem már a központi gépnél is. Annyit szekíroztam, fenyegettem, ütöttem, vágtam minden vonalon a Swatek & Cerny kivitelezőt, hogy a cégtulajdonos, az alkalmazottai által, csak borzongva és elkerekedő szemmel emlegetett, rettegett Herr Cerny  magán-jetjével személyesen szállt le Ferihegyen és taxizott ki a házba, hogy megregulázzon engem. Nagy mellénnyel kezdte, aztán amikor én meg bedugtam a digitális hőmérőt a légcserélő előtt, meg után, és meggyőződhetett róla hogy patyolat tiszták a szűrők, a hőcserélő frissen mosott, és mégis csak 3-4 fok a különbség, csak vakarta a fejét.. Akkor éreztem némi elégedettséget, de hát ettől semmi se változott, ahogy az sem, hogy én a 8-as busszal mentem haza ő meg a magángépével. 

Beáztak  a közösségi terek a földszinten ha esett az eső. Na ez aztán klasszikus garanciális hiba, ezt se a tervezőre, se az üzemeltetőre nem lehet rákenni. Magánvéleményem, hogy gyűlölöm a lapostetőt. Itt meg még ráadásul autóparkoló van rajta térburkolattal, tehát abszolút javíthatatlan. Gányolták az osztrákok üttre-főre mindenféle megoldásokkal kísérletezve...... kicsit szpojlerezek. 14 év kihagyás után úgy hozta az élet, hogy ismét  a Novotelben találtam magam, ezúttal műszaki igazgatóként, akkor is folyt a víz a plafonból, és talán azóta is folyik.

Na ennyit a kezdetekről, rengeteg történet kavarog még a fejemben, de lezárom ezt a részt kivételesen korán, mert amikor éjjel hagyom abba az írást, még vagy egy órát nem tudok elaludni annyira kavarognak a fejemben az emlékek.

Folyt. köv.

Reggel van. Nem mondom, hogy forróság volt a hajón, pont + 1,0 °C volt amikor ébredtem a szalonban. Ma muszáj lesz kicsit befűtsek, na nem azért mintha fáznék a hálózsákban aludni, hanem mert befagyott a víz a csőben ami  megy a padló alatt a headbe, nem tudom használni a mosdót.

Hát ebből nem igen lesz korcsolyázás, a hó elrontotta még azt a rücskös jeget is ami volt.

A házba érve mindenki békésen alszik.

Begyújtottam a cserépkályhába, kimegyek külső körletre kicsit havat lapátolni, tüzelőt vödörbe pakolni, meg megbizgetem kicsit a jeget a hajó körül, hogy ne nyomorgassa Amapolát. Ma nem lesz több emlékezetblog. Amúgy gyönyörű itt a világ, az általában forgalmas Peregi Dunasoron sétáltam a Sz kutyával, mert a szántóföld nehezen járható a vastag hóban döglesztő a lépkedés,  itt meg letaposták az autók, EGY DARAB autó nem jött se szembe, se hátulról, ez az előnye, hogy itt nem takarítják a havat, mindenki elmegy a fenébe autózni ki a párhuzamos 51-esre, csak az jön erre aki itt lakik. Szóval gyönyörű a hófehér világ, egy makula sár sincsen, ha kisüt  a nap azonnal napszemüveget kell felvenni, sajnos abban a korban vagyok már, amikor az ember nem tudja a hóba pisálni a szerelme nevét.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, ötödik rész.

Tartottam tőle, hogy lesz ezzel a fejezettel még gondom, de hát nem tudok mit tenni. Az a helyzet hogy már a korábbi részek, a tengerész életem leírása során szembesültem azzal a dilemmával, hogy a történetemben elkerülhetetlenül negatív résztvevők is megjelentek. És róluk muszáj volt őszintén írjak, máskülönben hamis az egész visszaemlékezés. Akkor úgy oldottam meg, hogy csak monogrammal említettem pl egy ostoba, agresszív, alkoholista gépüzemvezető főnökömet, de volt aki még így is felismerte a szövegkörnyezetből. Valaki rámírt a múlt év elején, hogy ne álljak le tavasszal az emlékezetbloggal, de muszáj volt az egyéb teendők miatt (nehezebb műfaj, mint a napi események meséje, ezért raktam télre, amikor több időm van) és ki kell találjam mit kezdjek a történetem negatívabb szereplőivel, addig lesz időm rajta gondolkodni. Egyszerűen hagyjam ki őket az életemből? De akkor hazug lesz a történet. Ráadásul bizonyos cselekedeteim okafogyottá válnak, szóval sántít majd az írás. Ha meg leírok mindent úgy ahogy volt, VAGY ahogy én akkor éreztem, akkor itt sértődések lesznek, ha netán olvassák a szereplők, akikről nem épp hízelgően írok. Szóval sehogy se jó az egész. De aztán úgy döntöttem írom ahogy volt, őszintén, úgyse olvassa a kutya se! Merthogy igazából a gyerekeimnek kezdtem el írni, hogy ne járjanak úgy mint én, hogy akkor kérdeztem volna  a szüleimet, amkor már nem éltek. Itt meg elolvashatják, ha én már nem leszek. Mert e pillanatban a háromból egyiket se érdekli ahogy éltem....  de talán majd egyszer. Na ez se jött be, legalábbis az "úgyse olvassa a kutya se", merthogy elkezdtek jönni a hozzászólások az előző részekhez, olyanoktól akik "akkor és ott" voltak, meg akiket valamiért érdekel, emlékeznek, szóval utolért a nyilvánosság. De hát nincs választásom, úgy döntöttem folytatom és csak őszintén, aztán lesz ami lesz. Ha meg valaki nincs megelégedve, írjon ő is egy visszaemlékezést amiben elmondja ő hogy élte meg ugyanazokat a dolgokat velem kapcsolatban. 

Szóval. Minden területi vezető vadászott megfelelő emberekre, szerveződtek a csapatok ahogy az újságokban megjelentek az álláshirdetéseink, volt aki azért jött felénk, hogy mondjuk kertész legyen, de elkapta valaki londinernek. Kinőttük a faházakat, már nemcsak én jártam rá a "házra", mindenki kereste a majdani helyét, ismerkedett a területével. Elkezdődött a részlegek átadása. Ahogy a szállodai szobákat a kivitelező kitakarítva készre jelentette, Varga Juli rázúdult az immáron  saját szobalányainkkal, mert azért az a takarítás amit ő várt el a vendég számára, más mint az építőké. Minden reggel szobalányok ültek az emeleti előterekben a szőnyegpadlón várva az aznapi eligazítást, a Heinz meg mindig megkérdezte "Gibt es heute wieder einen Streik?" Facsar Sándor séf elkezdte uralni  a konyhát és további kívánságokkal bombázott, miközben a szakácsokat, tanulókat, cukrászokat, konyhamészárost válogatott. Kele Márti főkönyvelő ahányszor csak meglátott újabb figyelmeztetésekkel árasztott el, hogy mikre legyek tekintettel a "lányai" számára biztosított komfortos elhelyezés során. A Front Office számára kicsi volt a pult, nem jó helyen volt semmi, a hostesst nem volt hova leültetni, a hallban a drinkbár se stimmelt, és amikor ezt hármasban beszéltük meg a Hollóssal meg Kótai Attila szélestudású bármixerrel, és nekem meg nem ízlett a próbapia, mondta  a Hollósnak "nézdmár ez meg idejár felvágni"! (ez is egy kifejezés amit meg kellett tanuljak, a "felvágás" az amikor a vendég reklamál, és persze csak vicc volt, Attila is egyike a sok közül akire jószívvel emlékszem vissza) A raktárakkal azonnal baj volt. Az osztrákok (nagyon helyesen) főkulcsrendszerbe állították össze a zárakat. VALAMENNYI ajtóét a szállodába. Ez nekem is újdonság volt. A lényege, minden ajtónak van saját kulcsa. DE. Vannak "főkulcsok", amelyek ajtó csoportokat nyitnak. Tehát egy szobalány aki egy emeletet takarít, annál nem a szobakulcsok vannak, hanem az emeleti főkulcs, ami azon az emeleten minden ajtót nyit. Ugyanilyen kulcsa van az emeleti gondnoknőnek, a House Keeping vezetőnek meg olyan ami az összes szobát, plusz a hozzájuk tartozó összes raktárt nyitja. És így megy ez a többi területre is, tehát az összes gépházat plusz műhelyeket a műszaki főkulcs nyitja. És van  a "királykulcs", ami MINDEN ajtót nyit ami csak a szállodában van. Na és itt volt a baj. Mert ez Magyarországon nem működik. Ugye nálunk olyan a "történelmileg kialakult" rendszer, hogy mindenki mindenkiről feltételezi, hogy az lop. Tehát a "létező szocializmusban" a bizalmatlanság alap. Minden kulcsot csak az birtokolhat akinek az a terület anyagi felelősséggel ki van adva. Azt állandóan leltározni, rovancsolni kell. Amikor mondjuk egy raktáros elhagyja a munkahelyét, a kulcsot (falakattal lezárva, azaz lepecsételt dobozban) köteles leadni a személyzeti portán a rendésznek.Tehát még be se költöztünk, de már tucatszám kellett lecserélni a műszaknak a már átvett raktárak zárait a (sokkal rosszabb minőségű) ELZETT egyedi zárakra. Gyakorlatilag csak a szállodai szobákra és a gépházakra maradt meg a főkulcsrendszer. Egyébként ekkor ismerkedtem meg az osztrák Peter Czerny úrral, aki nekünk csak "Csernyi Péter" volt, mert kiválóan beszélt magyarul, ő hozta be ezt a EVVA zárrendszert, és ő volt az, aki később a gyermekmentő alapítványt létrehozta Magyarországon.

Rejtélyes emberek jelentek meg a házban, akik rejtélyes dobozokat szereltek fel a már átadott emeletekre a folyosók végén az álmennyezet alá, és bontogatták a még csak frissen felszerelt álmennyezetet. Amikor rákérdeztem mi a fenét csinálnak, csak sokatmondóan hümmögtek. Nem telt nagy fáradságomba kideríteni, ők a BM alvállalkozói és kamerákat raknak mindenhová. Továbbá egy rejtélyes helyiség is lett egy eldugott folyosón, szembe a villamos főelosztóval, amit aztán senki kulcsa nem nyitott, és oda még nekem se szabadott belépni, mert ott volt a, papíron szállodai alkalmazott, de igazából belügyminisztériumi ember, aki mindent látott a monitorokon ami a szállodában történt. És nemcsak látott, de bizonyos lakosztályokat hallgatott is. Na megint egy cliffhanger, erről még fogok mesélni, de csak jó sokára, mert sok év telt el mire végül beléptem abba a helyiségbe.

Amikor a Hollóssal esténként zártuk a napot és összedugtuk a fejünket, megállapítottuk, hogy kell egy speciális műhely ahova kell egy speciális ember, aki meg tud csinálni dolgokat, amik nagyon kellenek, de mégsincsenek. Ez így elég rejtélyesen hangzik, pedig egyszerű. Egy szállodában képtelenség tartani még egy szállodát pótalkatrésznek. Márpedig Magyarországon azokhoz a holmikhoz amiket ide a labancok beszállítottak, nincs semmi. Amire számítunk, azt megrendelem most. De lesznek problémáink, amikor majd valamilyen umbuldára lesz szükség. Amikor muszáj megoldani valamit, de nincs hozzá ami kell, ami oda való. És akkor azt csinálni kell. Valahogy... akárhogy, mert muszáj. Ezt hajóról nagyon ismertem, az is ott van a tengeren, nem állhat meg, muszáj menni, tehát MINDENRE kell megoldást találni. Ha jól belegondolok a pályám nagyrésze ilyesmiken való fejtöréssel telt el. Szóval kellett például egy esztergapad (mert a hajókon is volt), amin egy eltört tengely helyett lehet egy újat derehálni és kell valaki aki az ilyen extra sürgős munkát meg tudja csinálni. Nem lehet minden ilyesmivel körbeszaladgálni a várost. Így került  a csapatba Poszlovszki Rezső, frissnyugdíjas szerszámkészítő, akit a Hollós hozott a házhoz mint régi barátot, és hamarosan napi négyórásként mindannyiunk jóbarátja lett. A Rezső tényleg mindent megoldott. Kicsit előre szaladok időben. A  cukrászaton volt egy nagyteljesítményű Hobart bolygókeverőgép. A Hobart egy amerikai világmárka, olyasmi lehet konyhagépben mint autóban a Mercedes, de azt nem bírta, hogy valamelyik ügyes dolgozó habverő fokozatra kapcsolta tésztadagasztáshoz. A motor az bírta, ezért a védelem nem kapcsolt le, de minden láncszemnek van egy leggyengébb pontja, itt egy fogaskerék fogai darálódtak le az áttételből. Na ott voltunk meglőve, ugye meséltem hogy bármit, tehát alkatrészt is csak külker vállalton keresztül lehetett volna behozatni, jövő év szixtóber 42-ére meg is jött volna, addig meg dagasszanak, verjenek habot a cukrászok kézzel. Szétszedtük a gépet, addigra már a Simon Józsi anyagbeszerzővel bevásároltunk mindenféle köracélokat, a Rezső bácsi megmérte a roncsot, megesztergálta, eltűnt egy fél napra, felkereste egy régi kapcsolatát, akinek volt gépe fogaskereket marni és megcsináltatta vele nagyjából két üveg pálinkáért. Három nap múlva működött a gép. Talán még most is az, és azzal a fogaskerékkel. Na erre kellett a "specműhely" és a Rezső...... Isten nyugtassa öreg barátomat, 90egynehány évesen hagyott el minket, én mondtam a kifejezetten vidám temetési beszédét, olyat ami neki is tetszett volna.

Szóval a szerkezet beindult, bár még minden recsegett-ropogott, de mindenki elkezdte tenni a dolgát... vagy amit annak gondolt. Kezdetben... sőt sokáig nagy volt a felfordulás és nekem rengeteget kellett nagyon gyorsan megtanulni. Mert azért egy szálloda teljesen más világ mint amiben korábban tevékenykedtem. Legfőbb atyamesterünk, a PANNÓNIA vezérigazgatója Somogyi Jenő szerint minden vendéglátóhely "kocsma", csak vannak jobbak és rosszabbak, továbbá mindenki aki ott a vendéggel találkozik "kocsmáros". Ez a terminus technicus mostanra talán kiment a divatból, de nálam megragadt, azóta is így hívok minden vendéglátóst, olyasmi lehet ez, mint amikor az engem operáló sebészt kérdeztem valamiről, ő meg azt mondta ő csak a hentes, ez az endokrinológus szakmája. De a rendszerünk, ami mai szemmel végtelenül nehézkes, de akkor az volt a természetes, a dolgok megszokott rendje, döcögve beindult. (Na erről is fogok még mesélni, hogy törtem át "évszázados falakat".) A régi Pannóniás megszokások, és a népgazdaság vagyonával való felelős gazdálkodásra vonatkozó törvényes jogszabályok közt. Még a legelején a faházakban mondta el nekem a House-keeping (mostantól a következőkben HK) vezetője Varga Juli az aggodalmát, hogy az ő régi baja a műszakkal, hogy a szerelők mindig szívesebben mennek a vendéglátáshoz mint a szállodai szobákba javítani valamit, mert ott időnként leesik valami kaja, pia, de nála meg semmi. Szóval őket elhanyagoljuk. Nos meg kell mondjam, ezt a régi rendszert, talán mert mindnyájan új emberek voltunk nem vettük át. Soha nem hallottam vissza ilyen panaszt ( olyat inkább amiről a rendészeti vezető panaszkodott, hogy csináljak valamit, mert  az egyik nagytermészetű csábos vízszerelőnk dugja a szobalányokat, na erre nem volt megoldásom). A hibaelhárítás a következőképpen működött. Miután az épületfelügyelet miatt szükség volt egy műszaki diszpécserre, az vette telefonon a hibabejelentéseket a különböző helyekről. Kiértékelte és riasztotta a megfelelő szerelőt, aki ment és csinálta. VOLNA, ha ez így szabályos lett volna. De a Maár Vilike egy amúgy aranyos, édes nyugdíjas öregasszony, aki a Pannóniás belső ellenőr volt kioktatott, hogy ez így abszolút szabálytalan. Mert munkalapot kell kiállítani (ezt rásóztam a diszpécserre), a munkalapra fel lehet vételezni a műszaki raktárostól a szükséges anyagot, amit  a raktárosnak papíron kell kiírnia amit nekem engedélyezni kell (ezt azonnal rásóztam a művezetőre), a szerelő elvégzi a munkát, és IGAZOLTATJA a területi vezetővel ahol a munkát végezte, a papírokat lefűzni, és ekkor van rendben a dolog. Ezt én (Hollós után) úgy hívtam, hogy "a felelősség szétszórása", de ezt kívánja a népgazdaság vagyonával való felelős gazdálkodás. TERMÉSZETESEN ő tudja, hogy ha a szerelő el akarja lopni mondjuk azt a  csaptelepet, úgyis el fogja lopni, DE a szabály az szabály punktum. Naugye, hogy érthető már mért kellett ide háromszoros személyzet, mint ugyanekkora hotelba Bécsben?

Rengeteg dolog fog még eszembe jutni, de le akarom zárni már az építésről szóló részt, mert ha így haladok sose végzek a még előttem álló negyed évszázad elregélésével, szóval végigbrusztoltam, kitanultam, kibírtam, és azt gondolom, hogy jól csináltam. Ha valaki úgy gondolja valamit nem jól tettem, írja be kommentárba, én nem fogom törölni. Több mint 20 éve írom ezt a blogot, többszáz hozzászólás volt, de eddig egyszer fordult elő hogy töröltem valakit aki figyelmeztetés ellenére is ocsmányságokat írt.

Így jött el a nagy nap, nyitott a szálloda. Most bajban vagyok, mert az időpontra nem emlékszem, de  az AI azt írja és a Solti Adrien egykori tűzvédelmi és rendészeti vezető is azt állítja, hogy a nyitás 1982 június 5-én volt. Amitől számomra leginkább emlékezetes, az a szemétprés.  Az a helyzet, hogy a szállodában egy szemétledobó rendszer működött, aminek a legalján egy ugyanolyan berendezés volt mint a kukásautókban (ugyanaz az osztrák MUT cég is gyártotta ami a kukásautókat). Namármost ez valahogy kiesett a koncepcióból. Én, amikor eljött az ideje átvettem kipróbálva az osztrákoktól, működött, slussz. Fentről dobálták bele a szobalányok, lentről a konyha, meg a többiek akik a földszinten voltak hordták rá a többit, amikor megtelt  az alsó "darálótér", automatikusan beindult a csigás szemétprés, összetömörítette az anyagot és bedobta a nagy, 1100 literes kerekes  konténerbe. Ha mondjuk eltömődött és ezért leoldott a motorvédelem, vagy elszakadt az ékszíj, jelzést adott az épületfelügyelet a diszpécsernek aki küldte a szerelőt. Ez eddig rendben van, De a kukáskonténer húzogatása, a gép időnkénti kitakarítása, a konténerek takarítása, a helyiség takarítása, annak a trehány disznónak a seggberúgása aki mellé önti a szemetet, nem volt koncepcionálva, hogy kinek a feladata lesz. Ezt valahogy senki nem vette magára a nagy hajszában a végén. Miközben napokon át menthetetlenül keletkezett  a szemét a házban. Eljött a nagy nap és elöntött mindent a szemét odalent a szemétprés helyiségben. Rettenetes bűz tört rám amikor kapva a jelzést, hogy baj van, kinyitottam a helyiség ajtaját. Hívtam még valakit és megpróbáltunk úrrá lenni a helyzeten. Ekkor tanultam meg, hogy az ember szaglása gyorsan kimerül. Hamarosan semmi szagot nem éreztem, pedig az nem szűnt, mert akik benyitottak azonnal fordultak is kifelé a büdösből. És miközben a többiek ettek-ittak, vigadtak odafent, én csak nyomtam a gombot és lapátoltam a mocskot a "bányában". Hát így ünnepeltem én imádott szállodám megnyitóján.

Ezt a kérdést aztán úgy oldottuk meg, hogy a 24 órás szolgálatban lévő villanyszerelők kaptak némi "szemétkezelési pótlékot" és ők lettek a felelősök mindezért.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, negyedik rész.

Jött a tavasz. Megpróbáltuk egyre szaporodó embereinknek munkát adva kicsit rendbe rakni a faházaink körötti bozótost, raktárt kialakítani egyre szaporodó eszközeiknek, szerszámainknak, szükség volt már könyvelni adminisztrálni az új egységét a cégnek, ehhez a vállalat angyalföldi központi raktárából (akkor épp Kelli utcának hívták gyerekkorom Forgách utcáját, ahol a régi büfévállalat relikviáit őrizték) hoztak egy nagy kétajtós lemezszekrényt, ugye az iratokat, bélyegzőket zárni kell, de kulcs az nem volt hozzá. Na nyissa ki a "műszak"! Hát kinyitottuk, TELE VOLT iratokkal, többek közt hivatalos bélyegzőkkel. Akkoriban akinek egy bélyegzője volt, bármit megvehetett a boltban, csak odaütötte az átvételi számlára a céges pecsétet és máris vihette, a bolt meg számlázta. Na eldugtuk a bélyegzőket, elégettük a papírokat. Villanyszerelő, vízszerelő, lakatos már gyártotta az udvaron azt az előtetőt, ami a tervben nem szerepelt, de tetőterasz fölé került az akkor kitalált jövendőbeli szabadtéri bár fölé, szóval alkottunk ami csak az eszünkbe jutott, hogy még kell. Voltak persze vadhajtások is, az újonnan felvett "kisfőnökök" mind úgy érezték, hogy itt a Mikulás és csak kérni kell és valóra válthatják a legkülönfélébb ötleteiket, persze mindet az elképzelt jelentős bevétel növekedéssel indokolva. Na ezeket rátoltam a Hollósra, vívjanak meg vele, volt ami átment, volt ami nem. Épült egy négypályás Bowling söröző a "lepényépület" alatt, na oda a Bognár Józsi a söröző vezetője kitalálta, hogy discót akar csinálni hetente egyszer. Ki kellett ötölnük, hogy lehet a pályáknak olyan mobil fedést csinálni, amivel ez megoldható. Mondjuk kicsit előre szaladtam, mert ez már a ház nyitása után történt, de ha már itt vagyok, a Józsi fantáziája állandóan működött és a legvadabb ötletekkel állt elő, amikhez persze jelentős átalakításokra lett volna szükség. Én meg kérdeztem mi a garancia, hogy a jelentős ráfordítás jelentős bevételnövekedést hoz majd? Egyszer amikor ebbe belebonyolódtunk, azt ajánlottam, hogy a megfelelő garancia az lenne, ha nem sikerül a terve akkor én az új autójával nekimehetek a betonfalnak az udvaron. Emlékeim szerint a témát ejtettük.

A szerződés szerint az újonnan bekerült berendezések karbantartására, kezelésére az építő, beszállító betanít bennünket, ebből az alkalomból kerültem ki pár napra Bécsbe a Honeywell-hez az épületgépészet-felügyelet betanulásra (itt láttam, hogy nekünk a levetett, ott már annyire nem használt Delta 1000-es rendszert adták el, hogy már megmutatni se tudták), a liftgépeket a felvonószerelővel a Fressler-OTIS- bécsi telephelyén ismertük meg részletesebben, nekem ennyi jutott a "jóból",  amiben a Kerberesek végigutazták és tanulmányozták Európát, hogy összekoncepcionálják azt, amivel aztán nekem kellett dolgoznom. Érdekes előélete volt ez a háznak. A beruházás végeztével minden vagyontárgyat a bekerülési bizonylatok alapján "aktiválni" kell, ennek könyvelési szempontból van jelentősége mert az amortizációt eszerint lehet az évek során "leírni", ami a könyvelőknek valami olyan oltári szentség lehet mint nekem a Kirchoff tétel. Hálistennek nem az én dolgom volt "elkefélni" például, hogy hogy a francba lehet aktiválni egy autóra való tetőablak számlát, amit nagyjából tudtam, hogy melyik Kerberes kocsijára (vagy csak be a csomagtartójába ) rakhattak valamely kiszállás alkalmából. 

Az, hogy az ember hogy tud érvényesülni, eredményt elérni egy szerteágazó rendszerben, elsősorban attól függ milyen kapcsolatot tudsz kialakítani a benne lévő emberekkel. Említettem a Kerberrel a rögös utat, meg azt is, hogy szerencsére a szakma legérzékenyeb részén a villamos oldalon nem volt probléma. Szégyellem, hogy pont ennek a kollégának a nevét felejtettem el, de simán ment a középfeszültségű transzformátorállomás átadás-átvétele, az ELMŰ szakembereivel közösen. Mert ez speciális terület, mi építtettük, de  aztán (természetesen ingyen) át kellett adni az ELMŰ-nek ( mondjuk ennek akkor, amikor minden az államé volt nem sok jelentősége volt), aki ha épp olyan kedve lett volna még számtalan módon nehezíthette volna meg a munkánkat, de nem tette, és ez a kolléga jártasságának volt köszönhető. A labancokkal se volt igazán gond, volt egy remek titkárnőjük, aki mindig mindenben segítőkész volt, a hangulat baráti és vidám, jó volt velük dolgozni, még a végén a kezdetben kissé merev építésvezető, Herr Maturával is kifejezetten jó viszonyba kerültem.... bár  lehet később, amikor a ház átadása után, garanciális ügyekben lettek kemény csatáink ez a viszony kissé visszaridegedett. A lényeg, hogy területről területre, munkafázisról munkafázisra mentünk végig az építés finisében a házon, így a végeljárás, amikor az egész társaság ünnepélyesen bevonul, végigjárja az épületet és amikor valaki észrevesz egy légypiszkot egy szállodai szobában a falon, azt beveszik a jegyzőkönyvbe, hogy "javítandó", már csak formaság volt. A magam részéről akkor még nem igazán volt erről a rítusról kialakult véleményem, de az ezután kővetkező negyed évszázadban annyi ilyen átadás átvételen vettem részt, hogy teljesen elvesztettem iránta az érdeklődésemet. Ugyanis ennek a szarakodásnak semmi értelme.  A LEGELSŐ használatbavétel után a szállodavendég (aki amúgy a legmocskosabb állat a világon, kipucolja a fekete cipőjét a fehér törölközővel, belehány a papírkosárba, vörösborral öntözi a kárpitokat, eldugítja a klozetot, lop amihez csak hozzáfér, stb.) több eltüntetendő nyomot hagy maga után mint egy közepesen hanyag kivitelezői szobafestő. Pályafutásom vége felé már volt olyan jegyzőkönyv, amit a felújított szállodai emeleteket átnézni időpocsékolásnak nyilvánítottam, ki se mentem az irodából, miután végig ott voltam a munka során, ott helyben aláírtam, hogy " említésre méltó hiba nincs, hiánypótlás szükségtelen". A generálkivitelező azóta is ezt mutogatja, mert azt mondta ő ilyennel még nem találkozott.

A nagy erőpróba az építés befejezése, de még az átadás-átvétel előtt már megkezdődött, az a szálloda "belakása". Mindenki megpróbálta a legjobb tudása szerint elkezdeni a munkáját. Solti Adrien tűzvédelmi megbízott remek bemutatót tartott, az azóta betiltott halon oltóval eloltott egy tábortüzet a faházak előtt. Facsar Sándor séf ellátogatott a korábban megnyitott  Fórum szállodába, és többoldalas hibalistát adott át nekem, hogy oldjam meg, hogy azokat itt ne kövessék el..... Csakhát ugye a jóváhagyott tervek.... Mit kezdjek az olyannal, hogy valaminek nem ott a helye, hogy valami túl nagy, vagy túl kicsi, pláne nincs is pedig kellene, amikor AZ VAN (vagy éppen nincs) BETERVEZVE? Szóval EZ egy kemény téma. Továbbá túl sok tapasztalata ekkora ház üzemeltetésben nem sokaknak volt, nekem meg semmi. Előtte a vadászati világkiállításra épült 320 szobás Volga szállodában korábban dolgozottak hoztak némi tudást, de a Volga egyrészt csak kétcsillagos, szóval amolyan "fapados" szálloda volt, másrészt a sztenderdek 1971 óta sokat változtak. De eszembe jut amikor a Kaszab Juli emlegette, hogy a Volgában sírva fakadt, amikor meghozták a nyitásra az ezüst evőeszközöket ( a Volgát kifejezetten a szovjet turisták fogadására szánták de néha ott is volt repivendég), és leöntötték elé, és nem volt hova elzárni őket. Ugye már említettem, hogy eleve sokkal több volt a személyzet mint aminek az elhelyezésére a házat a MESTER tervezte, szóval mindenki szorongott. A kivitelezők még ott serénykedtek a befejező munkákkal, de részünkről már száz ember járta a házat, okvetetlenkedett, volt láb alatt a melósoknak, és engem folyamatosan újabb igényekkel bombázott. Én lettem az aki vette a "mondd meg az osztrákoknak, hogy ez így teljesen sz@r, így nem lehet dolgozni!" típusú megtalálásokat. Nem részletezem, nyárra túl voltunk ezen is. Összeállt a ház, összeállt a háromszázötven körüli dolgozói létszám aki majd üzemelteti (nincsenek pontos adataim, de szerintem ma ugyanabban a házban száznál kevesebben dolgoznak) A végén már annyit voltam bent, hogy hazamenni se volt érdemes, bent aludtam a mintaszobában, csak gatyát váltani, meg borotválkozni mentem haza. Megtörtént a hivatalos átadás-átvétel, vagy 20 különféle hatóság, hivatal, szervezet képviselője írta alá a használatbavételi dokumentumot, és az osztrákok levonultak. De előtte még játszottunk velük egy búcsú bowling meccset, amiben sz@rrá vertek bennünket. Annyit azért szerényen megjegyzek, hogy a legjobb magyar én voltam (valamelyik azóta elhagyott otthonomban talán még most is megvan az ónfedelű díszes sörös kupa amit kaptam érte), köszönhetően a valamikori Vegyterv, valamikori második teke csapatában, a valamikori kerületi bajnokságokban szerzett tapasztalatommal, ha jól emlékszem a Kéményseprők csapata ellen egy Közraktár utcai pincepályán értem el a legjobb, 400 fa feletti rekordomat.

Ez a kép már a nyitás után készült a szállodai hallban, Buczkó György üvegművész világórája előtt. (Előtérben balról Solti Adrien tűzvédelem, Jalsoviczky Ágnes igazgatóhelyettes, Bocsák László igazgató, forrás Fortepan)

Érdekes apróság Buczkó Gyurival a Rákóczy Pistiéknél is találkoztam egy szilveszteri buliban amikor a Novotel konyháján sült malacot falatoztuk.

Folyt. Köv.

Merthogy az történt, hogy éjjel 3 órakor még javában a "tegnapi" emlékezetblogot írtam, szóval az is már ma ment ki. Ez most kivételesen nem emlékezetblog lesz, hanem az aktuál. 

Két napja esik a hó. Amikor  hétfőn éjjel akartam kimenni a hajóra, 10 centis hóval és folyamatos hóeséssel szembesültem, némi megfontolás után visszafordultam a stégbejáróról, kell az nekem, hogy a klumpában pizsamában a hóban gázolva megcsússzak, megbotoljak, mellélépjek a járónak, és összetörve magam esés közben beessek az alig befagyott Dunába? Szégyenszemre visszafordultam és a házban aludtam, ott ahol napközben is szoktam "leszófázni". Reggelre kelve kutyázás

után (SZ kifejezetten élvezte a hóban ugrálást) eltakarítottam a havat ahol kellett, gondoltam ezzel le is zártuk a telet.

 De nem így történt. Este ismét szakadni kezdett a hó és mire befejeztem hajnalra az emlékezetblog következő fejezetét, megint akkora volt  a  hó, hogy idebent kellett aludjak. Ráadásul annyira beindult az agyam, hogy még vagy egy órán át csak kavarogtak a fejemben a gondolatok, így reggel negyed tízkor ébredtem, lábamnál Sz kutya szemrehányó tekintetével. Kivételesen J is előbb ébredt mint én, így ketten indultunk  két kutyával sétálni. Így nézett ki odakint  a világ.

Előtte való nap lesöpörtem a kukákról a havat szóval pont ennyi esett egy éjszaka.

Picur kutya aki boldogan rohant a kertkapu felé, na ETTŐL megtorpant, el kellett lapátoljam a havat, amíg J felszerelte rá a pórázt.

Jól elfáradtunk a magas hóban gázolástól, pedig még a szokásos út harmadát se tettük meg, utána meg még nekiálltam ismét ellapátolni  a havat, hátha mostmár így is marad.

A végére SP is megjelent a rokirobogójával

meg a  vidáman szaladgáló kiskutyájával.

11:15-kor úgy döntöttem végre megreggelizek, erre a tegnapi ebédet juhtúrós sztrapacskát használtam el, úgy, hogy ma már ebéd nem lesz ha meg is hozza a Teletál futárja a szép Edina, alighanem az lesz a holnapi ebédem. (vagy reggelim... vagy vacsorám... vagy a fene tudja.. de NEM MINDEGY? Fő az egészség! {ezért füstöl a kórház kéménye. bocs}) Ja... hamár egészség. Ez szegény J keze, kipukkadt mellette a serpenyőben a bundáskenyér. Még az arcára is fröcskölt, szerencsére megvédte a szemét a szemüvege. De csak a keze másodfokú, a többi helyen csak elsőfokú égés. Az lehetett így utólag, hogy a kenyér hűtőben volt és valahol a belsejében csapódhatott ki egy kondenzvíz lencse, ami pont akkor érintkezett a forró olajjal amikor beleszúrta villát, hogy megfordítsa a szeletet.

Megintja! És elmúlt a Vízkereszt, elmúlt a Mikulás is

itt a komor újév.

Most erről egy amerikai film jutott az eszembe amiben a részeg orosz gengszterek ezt énekelték, "Télapó ( oroszul Gyed Maroz azaz fagy apó) Télapó ne fagyassz meg engem, és a lovamat sem!"