Na volt egy kis szünet, egyesek már aggódtak, hogy mi van velem, bár óvatosan azzal zártam az előző bejegyzést, hogy "Kicsit visszajönni látszik a nyár, tartunk egy kis pihenőt. A leghatározottabban leállok minden melóval." Ez igaz is (sose hazudok....... csak ha muszáj, ahogy boldogult nagyanyám mondta "tisztességes hazugság nem szégyen")  de valójában elmentünk a tengerre, csak nem akartam nagydobra verni, hogy üres a ház, nehogy arra jöjjünk vissza, hogy kiraboltak. Mondjuk sok érték nincs benne, nálunk nincsenek kincsek, a kis ház kifejezetten szegényes (na meg még rendetlen és hát a túlzott takarítás se erősségünk), de nem egy öröm feldúlt otthonba érkezni haza, ezért burkolództam hallgatásba. De már itthon vagyunk és mindent el fogok mesélni sorjában napról napra, mert SZERINTEM érdemes meghallgatni nemcsak azért amiket láttunk, hanem  amit gondolok mindennek kapcsán. Mert több volt ebben a koraőszi... vagy inkább későnyári nyaralásban mint az általában szokásosban. Egy kis körbenézés múltban, jelenben, jövőben... már a magam módján. A történetet én kifejezetten vidámnak és pozitívnak gondolom, bár biztos  lesznek akik nem fognak velem egyetérteni, a végére kiderül. Megpróbálok most egy előzetes vázlatot feldobni a "papírra", aztán majd nap mint nap lépek egyet előre. Hogy  a vidám hangulatot megalapozzam egy kedvencem, aminek lesz mondanivalója ahogy haladok a történetben előre.

A történet címe az lesz "Búcsú a tengerektől" (igen, a címet loptam egy kis ráncfelvarrással Hemingwaytől, de ha már lop az ember, maradjon a minőségnél), és úgy kezdődött, hogy J régóta nyúz, hogy menjünk már az Adriára feredőzni mert neki az örökös boldogság élmény. Én meg azt, hogy beüljek egy szálloda strandjára és ott egész nap áztassam magam a félpanzióban, kibírhatatlanul unalmasnak gondolom. Ráadásul az egész életünk itt a szigeten egy nyaralás, szóval mindig hárítottam.  De nemrég szembe jött egy Gib Sea 43 tulajdonos Fb-os hirdetése, melyben utastársakat keres  egy 10 napos túrára az Adrián. És akkor eszembe jutott, hogy még egyszer utoljára miért ne? Akkor J is boldog lesz mert ott van az imádott tengerén, én meg életemben még egyszer hajózok egy kicsit a kék vízen.

Most jönnek majd az okosságok, hogy "nem vagy te még annyira öreg", meg hogy ez micsoda negatív gondolkodás, nos de IGEN és egy cseppet sem negatív, hanem igenis, hogy nagyon pozitív. Tele világ vén hülyékkel, akik egykor klassz srácok voltak, de képtelenek észre venni, hogy megöregedtek. Hogy már nem megy úgy mint régen. Nincs ebben semmi rendkívüli, nincs ezen mit szégyellni, a képességek megkopnak és ez, ha akkor derül ki amikor már késő, akkor jön a baj. Emberek vezetnek autót 50 éve (pont mint én) és azt hiszik, hogy a reflexeik, az érzékszerveik. ugyanolyan tökéletesek mint fiatal korukban, pedig egy frászt. Aztán tele velük meg az áldozataikkal a kórház. A tenger egész embert kíván. A hajózás egy jópofa dolog ahol rengeteget lehet hülyéskedni. de egy kikötés közben egy másodpercen is sokminden múlhat És AZT AZ EGYETLEN másodpercet nem szabad elb@szni. Rossz a szemem, a fülemben lévő egyensúlyszervem elromlott és az agyam a szememről veszi az információkat helyette, amitől például sötétben dülöngélek. Egyik fülemre süket vagyok, a másik se tökéletes, bizonyos frekvenciákat egyszerűen nem tudok dekódolni. HALLOM, hogy beszél valaki hozzám, de nem értem. Egy gyors kommunikáció közben egy félreértés egy érzékeny manőver során kellemetlen, de akár súlyos következményekkel járhat. És érzem, ahogy gyengülök. Hazafelé a vonaton gondoltam felkapom a tengerész-zsákomat és feldobom az ülés fölé a csomagtartóra. És szégyenszemre nem ment csak segítséggel. Hazaérve megmértem, csak 21 kg volt. Amikor hajóztam a MAHART tengerjárókon, volt egy ennél nagyobb marinájózsákom is és kettőt cipeltem magammal egy behajózásra és elbírtam vele. Most meg ezzel a kisebbikkel is gondom volt. És a jelenség csak romlani fog. Mindeközben persze a tapasztalat sokmindent pótol, még mindig vagyok sokmindenben annyira jó, de inkább jobb, mint egy fiatal, erős ember, de például mire kivánszorgok a hajó orrába a nehéz mooring line-al (kikötőkötél, aminek a vége a tenger fenekére van horgonyozva és a másik végét a parti segítség, magyarul a "murigmen" húzza ki a partról a vízből csáklyával elkaphatóra, ami persze csak a szokásos mediterrán kishajós kikötők sajátossága, a "mooringman" mindenféle parti kötélkezelő segítség munkaneve, tehát dobnak és elkapnak és kötöznek a hajók kikötése elengedése során), amit közbe villámgyorsan kell kicibálni a vízből és keményen meghúzni és szabályosan lekötni az orrbikára, már kilóg a nyelvem, örülök ha sikerül ráakasztanom, ha rossz passzban vagyok. Ha az ember nem megbízható, akkor az már baj. Na EZÉRT volt ez az utolsó tengerem. Nem a kormányosnak nem vagyok elég jó, hanem a saját elvárásaimnak nem felek meg. És engem SOHA  AZ  ÉLETBEN nem érdekelt más csak ez. Hogy elég jó vagyok e ....mondjatok nagyképűnek, hogy valahol a legjobbak egyike vagyok e abban amit csinálok. Ezért búcsúztam most el a tengertől, amikor ezt még viszonylag méltósággal tehettem. Szóval "nem ülök lóra már többé soha... a büdös életbe'"

Ennyit a líráról. Az elkövetkező napokban el fogok mesélni mindent erről a szépséges utolsó utamról, nemcsak arról amiket láttam, hanem azt is amiket gondolok róla. Szóval csak a szokásos "hajónapló".

Előzetesben egy chartplotter képernyő fotó az utunkról, Dr Sárkány György hajótulajdonos és skipper jóvoltából.