Péntek 21:00. Mielőtt elkezdem az aktuális beszámolót az adriai túra következő etapjáról, mentem még egy kört a Szmájli kutyával. Szegény végtelenül szomorú a nyaki tölcsérgallér viselésétől, ezért beiktattam a reggeli és délutáni séta mellé még egy esti rövidet. Ilyenkor leveszem róla a gallért, mert pórázon, felügyelet alatt úgyse tudja a lábsebét nyalogatni, rágcsálni. És kétségtelenül használ a terápia, mert hétfő óta amióta nem tudja piszkálni a sebet, szépen gyógyul. Csodás az este. Szellő nem rebben, és kifejezetten meleg van, akár mint augusztus közepén. Sz boldogan szimatolt, megjelölte amit szükségesnek tartott, hazatérve ráadtam a gallért, már nem ellenkezik, beletörődött. Nem panaszkodhatok rá, azon kívül, hogy nem bír ellenállni a vadászösztönének, együttműködő engedelmes kutya. Befordítottam irányba, mert a gallértól rosszul mozog, megy neki mindennek, és lefeküdt aludni a matracára. Úgy, hogy nekilátok a szerkesztésnek.
11.-én hétfő Montenegró, Kotor kikötője. Szokás szerint korán ébredtem. Miután itt nincs parti WC megpróbáltam a hajnali piperét lábujjhegyen, aztán olyan 6 óra körül kiléptem a hajóból. Az éjszaka folyamán egy nagy szállodahajó bekötött mögénk...
ez sajnos alighanem azt jelenti, hogy minden többe fog kerülni a piacon. Merthogy a várfal tövében van a piac, mindjárt a kikötő stégünkkel szemben.
Kisétálok, barátságosan kínálgatják a portékáikat a piacosok, gyümölcs, sajt ami érdekel, de nincs nálam egy vas se, csak úgy kisétáltam, mondom, hogy majd jövök vissza, de a sajtárus fiú ennek ellenére megkínál mindenféle sajttal. Jó kereskedő, másnap tőle vásárolunk. Körbejárom a közvetlen környéket. Világosban értelmet nyer ami tegnap este a sötétben csak rejtélyes fények halmaza volt. Hatalmas, szinte függőlegesen a mélybe zuhanó hegyek övezte völgykatlan tövében vagyunk. A hegytetőre lépcsők vezetnek, ez a magasba menő kettős ösvénysor kivilágítva mutatta az irányt tegnap este érkezéskor. Ezt a képet a netről vettem. (forrás https://www.footstepstravelblog.com/montenegro/kotor-walls-hike-old-town/)
Fel akarok mászni oda. Bár kérdés hogy képes leszek e rá. Visszatérve a hajóra ismertetem Gy captainnel a tervemet, azt tanácsolja ne halogassam a dolgot, induljunk (J is jönni akar velem, pedig neki nem a legjobb a lába) mielőtt a nap átbukik a hegygerincen, így árnyékban mászhatunk felfelé és feltétlen vigyünk magunkkal vizet mert hőség lesz ma is. Okos tanács, bár víz nélkül enélkül se megyek soha nyáron, még itthon se. Reggeli után elindulunk J-vel felfedezni az óvárost. A szállodahajóról többszáz turista árasztotta el a területet, hogy legyen belőlük valami hasznunk azon kívül, hogy a piacon felverik az árakat, közéjük keveredünk, így mindenhova ingyen mehetünk be, mert ezeket nyeles, számozott táblákkal felfegyverzett guide-ok kalauzolják és sehol nem kérnek tőlük belépőt, nyilván kifizették az úttal együtt, sőt a templomból kijőve mély meghajlással köszöni meg az egyházfi az adományt. Nem ragaszkodunk egy csoporthoz, mindig ahhoz csatlakozunk amelyik épp arra megy amerre nekünk is kedvünk van.
Szent Trifun temploma, itt őrzik valamilyen ereklyéjét is. A történet valahogy úgy szól, hogy a maradványait tengerészek hozták a városba onnan ahol mártíromságot szenvedett (ez sajnos a szenteknél foglalkozási ártalom volt, azt hiszem őt a rómaiak fejezték le, de előtte borzalmasan megkínozták), és templomot építettek neki, ez itt az a templom, bár persze azóta sokszor átépítették, mert többek közt egy tűzvész és legalább egy földrengés is rombadöntötte. A szent amúgy rendkívül szimpatikus, nem követett el olyan szörnyű rémtetteket mint a mi Istvánunk, pestisből gyógyított ki egy várost, a hajósokat megmentette a viharos tengeren amikor hozzá imádkoztak, valamint a szőlészek, borászok és kertészek védnöke, ezért tengerész tánccal üdvözlik minden évben itt a temploma előtt https://www.youtube.com/watch?v=XCW3Qkbbm0M
Szegényt még a lábán is megsebezték a galád rómaiak.
Bejárjuk a kötelező köröket a "hivatásos" turistákkal, de engem a hegy izgat, ami ott magaslik felettünk, és az intelem, hogy árnyékban induljunk.
Némi kérdezősködés után megtaláljuk egy girbe-gurba sikátorból induló feljáró első lépcsőfokait. Kis kapaszkodó után máris a háztetők felett járunk.
Itt van a fizetős bejárat. Fejenként 8 € a belépő, kérdezem hány lépcső, ha jól emlékszem 1250-et mind a srác a pénztárnál, aki meglepetésemre egész tűrhetően beszél magyarul, biztos, hogy valamelyik szülője magyar. Vagy lehet Danilo Kis unokaöccse.... ki tudja ebben a nagy nemzeti katyvaszban? Vakaródzunk az összegen, megvesszük a drága jegyet, aztán 58 lépcső után mi van ha szégyenszemre visszafordulunk? De egy életem, egy halálom, befizetem a 16 €-t és nekivágunk.
Ez itt úgy az első 30 lépcső lehet. Még bírjuk és jólesik az árnyék.
J számolja a lépcsőket, persze nem jelent semmit az egész, mert egyrészt nem egyforma magasak, másrészt van egy csomó hely ahol két lépcsőfok közt akár egy méteres szintkülönbséget is ferde rézsű győz le. Eddigre jöttünk vagy százat, úgy, hogy már legalább egy magasságban vagyunk a kikötőben álló szállodahajó felső fedélzetével.
Horvátország és ezek szerint Montenegró is a macskák földje, Cicák mindenütt
A Szent Józsefről elnevezett tüzérségi megfigyelőhely a XVI. századból, úgy a 150. lépcsőfok környékén.
J csak számolja, néha megállunk lihegni.
Ez úgy az ötszázadik körül lehet.
Elkél a pihenő.
A város, de az egész tengerpart többször cserélt gazdát az évszázadok folyamán volt szerb, velencei, bosnyák, olasz, osztrák, jugoszláv és mindenki erődített egy kicsit, hogy az aktuális korszak fegyvereivel minél jobban védelmezhesse ellenségei ellen a hegyet és lábánál a várost a kikötővel.
Ez már úgy az ezredik lépcsőfok környéke.
És majdnem a teteje.
Letekintve egy cikcakkos ösvény a városból a hegyre
egy kis házhoz. Hát aki miután felmegy oda a Közértből és akkor jut eszébe, hogy elfelejtett kenyeret vanni, azt nem irigylem.
A legtetjén az ötvenedik velencei dózséról, Giovanni Soranzóról elnevezett hely és a rajta emelt várfal. Oda már nem vezet lépcső. Szóval megvolt az 1250, legalábbis körülbelül, mert lehet J néha eltévesztette a számolást. Én ugyan másznék még feljebb, de J nem engedi és igaza van, szandál van rajtam, nem épp falmászásra való, és nem kell a baleset. Mindenesetre vitézül bírtuk, pedig már keményen süt a nap. Már csak le kell ereszkedni, ami szintén nem kismiska, de várakozáson felül jól bírjuk.
Mára ennyi elég, holnap... illetve ma... szóval tökmindegy, folytatom.
