Végre, végre, végre abbamaradt az eső. Ma egyáltalán nem esett és tegnap is csak egy kicsit. Mindazonáltal jót tett a csapadék a természetnek, tegnap reggel például a búzaföldek felé belegyalogolva a csodás napfelkeltébe (szokásos reggeli úticélunk a parti rekettyés az éjszakai eső nyomán csuromvizesre ázott, korábban megtettem, hogy belegázoltam, hát eláztam derékig), a búza olyan gyönyörű szép, acélosan egészséges, harsogó zöld volt, hogy szinte sugárzott belőle az élet eleven ereje. Sz-t persze nem izgatja hogy vizes lesz, belegázol mindenbe, beleértve a Dunát is, amikor a parton sziesztáznak a tőkésrécék, nem tudja kiverni a fejéből, hogy csak rájuk kell rontani és azok majd játszanak vele, persze nagy hápogással elúsznak a parttól ő meg csalódottan néz utánuk hasig a vízben. Tényleg nem akarja bántani őket, pl. tegnap a szomszédasszony pulykája kint legelészett az utcán, azt is lerohanta, mire a madár kétségbeesetten kiröppent a Duna fölé, ezzel jól rámijesztve, hogy úszhatok utána, de szerencsére több esze volt, egy stégen leült a pad támlájára, a kutya meg két mellső lábával a padra támaszkodva farokcsóválva esedezett neki, hogy játsszon már vele. Szóval buzog az élet földön vízen és levegőben, szerelmes csigák párzanak a fűben, apró és nagyobb halak nyüzsögnek a felszín közelében felmelegedett vízben, a madarak abbahagyták már a párcsalogató trillázást, ehelyett már a második fészekalja tojást költik, a récemema kicsinyei, melyeket reggeli sétáink során párnapos korukban láttam először, már alig különböznek anyjuktól. Mind a kilenc kiskacsa nagyra nőtt, megérték a felnőttkort, magamban gratuláltam a gondos anyának, ritka az ilyesmi, van, hogy az összes szaporulat áldozatul esik valami ragadozónak. A stég melletti sásban fészkel egy szárcsapár, nagyranőtt tavaszi fiókájuk sipítva követeli anyjától a táplálékot, de az már zavarja el őt, sokáig szorgosan ült a tojásain, de tegnapelőtt J boldogan fedezte fel, hogy kikelt az egyik, egy új jövevény követi anyját mint az árnyék, meghatóan látványos csoda ahogy a párgrammos kis élet követeli helyét a világban. (És milyen utálatos agresszor lesz belőle felnőve, a szárcsák minden más madarat elűznek a területükről, még a hattyúk se mernek kikezdeni velük és egymással is állandóan verekednek.) Ma viharos déli szél fúj erős hullámzással, remélem nem tesz kárt a kicsiben.
Szóval dúl az élet, tombol a természet, minden virágzik, szaporodik, magzik, érik és érlel, a kert olyan mint a dzsungel, de hát egy seggel "n" számú lovat megülni, ha n>1 nehéz, vagy a hajó, vagy a kert, most a hajó van soron. Most is csak azért ülök idebent tétlenül, mert az összes szorítót elhasználtam a ragasztáshoz, amíg meg nem kötnek a fák, szünet van. Ja és a tavasszal elültetett, konténeres, előnevelt "Milotai 10-es" diófa csemetén egy darab dió nőtt! Szóval az a tervem, hogy megélem még, hogy a karácsonyi diós bejgli a terméséből készül majd, talán nem is annyira túlzottan optimista, pláne amikor ilyen látványosan pörög az élet köröttem, nekem sincs semmi kedvem belátható időn belül abbahagyni.. Boldog a NEMZET, két napja megvertük kettő nullra a labancokat, ami persze rendkívül örvendetes, de én fel vagyok készülve rá, hogy ha netán holnap kikapunk Izlandtól, akkor is fel fog kelni a nap, sőt az élet akkor is szép marad, bár ahogy nézem az ország nagyobbik fele ezt nem tudja elképzelni.
