Naná, hogy megint esik az eső. Reggel legalábbis amikor felébredtünk Szmájli kutyával a hajón, zuhogott és kora délutánig esett, viharos erejűvé fokozódó széllel. Remek kutyasétáltató idő, az ember elázik, közben kockásra fagy. Erre az időre mondják azt, hogy a kutyát is ölbe viszik ki sétálni, hát ezzel nem próbálkoztam, de megállapítom, hogy az esőt Sz is utálja. Holnap, ha nem lesz ilyen alkalmatlan az idő a kinti munkára, házikót csinálok neki, mert ha így folytatja szobakutya lesz belőle, most is itt alszik a lábamnál, miután teleszórta a padlót darabokra szaggatott papírzsebkendővel és szétrágott egy múlt század elejéből való rugós sámfát. Szóval sok esemény nincs, de miután mostanában csupa olyan dologgal foglalkozom amivel korábban nem, pl fát ültetek, kutyát idomítok, most operakritikát fogok írni. Az úgy volt, hogy megnéztük az Erkelben péntek este a Bohéméletet. Puccini népszerű operájának az évek során az ember nagyjából minden áriáját magába szívta, szóval kevés újdonságot vár el egy operalátogatástól, de hát a rockkoncertekre se azért jár a nép, hogy újat halljon kedvenceitől. Én ugyan sose voltam rockkoncerten, de nagyon zokon vettem amikor egy felvételről másképp szólt a Santana Black magic womanje, mint ahogy a lemezről megismertem. Jelen esetben a Bohémélet ebből a szempontból nem okozott csalódást. Különösen pozitív volt ifjúkorom operaelőadásaival összehasonlítva, hogy úgy tűnik vége annak a korszaknak, amikor elhízott középkorú nők és  férfiak énekeltek szerelmes kettősöket, melyek szövege szerint ők ifjak és éppen éhezve nyomorognak. Szóval üdítő jelenség volt a szerepük szerint fiatal embereket játszó fiatal és jó megjelenésű énekeseket látni a színpadon. Nekem a hangok is nagyon tetszettek, nem tartozom azon vájtfülűek közé, akik képesek megítélni, hogy helyén van egy fisz, vagy gesz, vagy hogy pont ott vett e levegőt a szólista ahol kell, szóval valamennyi énekes számomra kifogástalanul teljesített. Ezt amúgy a sok vastaps is igazolni látszott, bár van egy olyan érzésem, hogy sokan úgy vélik muszáj lelkesedni, különben azt hinnék róluk a mellettük ülők, hogy bunkók és nem értik a művészetet, így aztán a lelkesedés önmagát gerjeszti visszacsatolás útján. Mielőtt elindultunk volna Pestre, kihasználva a modern kor lehetőségeit, kicsit utánaolvastam az előadásnak( ilyen se volt régen, amióta van Wikipédia minden tudatlan lehülyézheti nicknéven a másikat, aki megszólalása előtt elfelejtett meggoglizni egy témát, csak úgy emlékeire támaszkodva kommentelt), szóval megtudtam, hogy amit látni, hallani fogunk, az " korunk egyik legizgalmasabb fiatal operarendezője, Damiano Michielettó" vezérletével jött létre és sokban különbözik a klasszikus rendezéstől ami az Operaházban megy immáron változatlanul 1937 óta. Ezek után felcsigázva vártam, hogy hasson rám a modernizáció. Nos az tetszett, hogy a szereplők nemcsak éneklik, hanem játsszák is a szerepeiket, ellentétben a jó pár évtizede látott operákban korábban említett idősebb túlsúlyos szereplőkkel, akik jobbára ácsorogtak a színpadon, majd amikor a szólamuk következett előreléptek és széles mozdulatokkal ágálva elénekelték a kötelezőt. Jót tett volna szerintem ha a modernizáció a jelmezeken, díszleteken túl kiterjedt volna a magyar feliratozásra is. Fiatal koromban minden operát magyarul énekeltek, ez mostanra megváltozott, eredeti nyelven énekelnek, jelesen ezt az operát olaszul, ami rendben is lenne, ha a felirat is követi a rendező modernizációit, mert amikor a színpadon egy főkötőről énekelnek, miközben Mimi egy ocsmány flitteres rózsaszínű bohóckalapot kap Rodolfótól, az elég illúzióromboló, ahogy az is, hogy a szöveg szerint gyertyát gyújtani megy Mimi Rodolfó bohémtanyájára, miközben a valóságban a cigarettájához kér tüzet. Persze az olasz rendező nem tud magyarul és bizonyára snassz lett volna felhívni a figyelmét, hogy ha ez a szöveg marad, az olyan paraszt közönség, mint amilyen én is vagyok ezen meg fog akadni. Úgy tűnik Mimi se az a tüdőbajos penészvirág, akinek az egész darab során cérnaszálon lóg az élete, hanem egy eléggé erőtől duzzadó túlmozgásos, kissé punkos (talán narkós?,, ezt csak sejtheti az ember), tetkós lány, aki talán meg se halna, ha a darab végén egy lehallgatott beszélgetésből nem tudja meg, hogy halálos beteg, így hát beadja a kulcsot, bár az igazi modernizáció az lett volna ha élve marad. Szóval a rendezés izgalmas, de következetlen és akkor még hízelgő voltam.

Mai ajánlatom https://www.youtube.com/watch?v=HcABFBQ_4Q8 és aki kibírta , levezetésképpen egy másik kedvencem https://www.youtube.com/watch?v=IUAF3abGY2M