Mindenekelőtt egy nagyon szép mai hír. Varró István az Ibex vitorlás kapitánya osztotta meg velem, én meg azonnal itt veletek. A TV híradókban persze egy szó se volt róla, végülis nem celebekről van szó, bezzeg ha valamelyik valóvilágsz@rházi letolja a gatyáját azonnal vezető hír lesz belőle. Ez egy ilyen ország. A hír olvastán mindjárt Kenneth Robers könyve jutott eszembe ( "akármi történik tarts nyugatnak". " az emberek észre se veszik, hogy lesznek olyan belesímulósak a világba ahogy egy ing összehajtogatva a polcon" bár az idézet, főleg ez utóbbi alighanem alaposan pontatlan, de hát ezt a könyvet is vagy fél évszázada olvastam. Szóval a hír ahogy az Ibex hírlevelén a http://ibex.uw.hu/hirek/hirek.php oldalon áll.
Első magyarként a Balaton család, Illencz Orsolya, Balaton Zoltán (kapitány), Balaton Csenge (19 éves), Balaton Kristóf (6 éves), Maia nevű vitorlásukon, átkeltek az Észak-nyugati átjárón.
GRATULÁLUNK NEKIK!!!
Csodálatos képeiket, jéghegyekkel, bálnákkal, itt nézhetitek meg: Magyarok a jéghegyek között.
A képek után érdemes az utazás történetét is elolvasni: Útleírás I-VIII rész.
Nézz szét az én oldalamon is, és itt pedig azt likeolhatod. Még rólam is hallhatsz valami nagy hírt, hisz én is tanultam Bokor Imrétől vitorlázni, mint Balaton Zoli. :)
Idézet a Magyar Hírlapból: Honfitársaink a felfedezők nyomdokain
"Vitorlással szelték át az északnyugati átjárót
Első alkalommal jutottak át magyar hajósok az egyik legnehezebben átszelhető tengeri útvonalon, az úgynevezett északnyugati átjárón. Balaton Zoltán és családja négyezer kilométer megtétele után érte el úti célját.
Sikerüket növeli, hogy az expedíciót saját, tizenegy méteres vitorlásukkal teljesítették, és azon részt vett a Balaton házaspár tizenkilenc éves lánya és hatéves fiúk is, akinek a születésnapját az út alatt ünnepelték meg. A család tagjai július közepén indultak el hajójukkal a Grönland nyugati partján fekvő Sisimiut városából, majd két hónappal később érkeztek meg a Kanada északnyugati területei- hez tartozó Tuktoyaktukba.
Az északnyugati átjáró Kanada északi partjai mentén, a Jeges-tengeren át köti össze az Atlanti- és a Csendes-óceánt. Létezésére már Amerika felfedezése után is születtek teóriák, majd számos expedíció indult a felkutatására. A 15. században indított keresések közben a legtöbb misszió szinte összes tagja odaveszett, ezért aztán idővel már a nemzetközi tekintéllyel rendelkező, tapasztalt hajósok közül is többen kételkedni kezdtek az átjáró létezésében. A sarkvidéki időjárás miatt a csatornát összefüggő jég borítja, amely csak nyaranta repedezik meg annyira, hogy hajóval és nem kevés szerencsével át lehessen kelni rajta.
A korábban az egyik leginkább dokumentált, a szerencsének azonban híján lévő kutatóexpedíciót a híres felfedező, John Franklin vezette 1845-ben, az úton a több száz fős legénység minden tagja odaveszett. Franklinékat keresve több mentőexpedíció indult útnak, az átjáró környékét már ők térképezték fel alaposabban, ami megkönnyítette a későbbi utazók dolgát. Az északnyugati átjárón a Déli-sark későbbi meghódítója, Roald Amundsen és az általa vezetett expedíció veszteségek nélkül hajózott át elsőként 1906-ban."
Eddig a hír. Persze Amundsen óta sokat változtak az éghajlati viszonyok, nyilván az átkelés könnyebb volt mint a múlt század elején, de akkor is dicső tett volt magyar lobogó alatt.
Visszatérve szerény hétköznapjaimhoz, most már valóban kész az esernyő projekt. Egy kéjmámor volt a leszorító alumínium profilok kifurkálása az immáron fedett helyen a szemerkélő esőben. 
Annyit szenvedtem hajó, ház és egyéb építések során az időjárástól, annyit panaszkodtam itt a naplóban az örökös figyelemmegosztásról, hogy úgy kellett éveket dolgoznom, hogy fél szemmel állandóan az eget kémleltem, mikor kell villámgyorsan abbahagyni és mindent elpakolni. Már az is óriási eredmény volt, amikor a tornácon a téli tüzelő mellett egy munkaasztalnyi fedett helyet teremtettem, de ott azért a munkadarabok mérete korlátozott. Na itt végre van bő 25 m2 esőtől védett helyem bármit kell bütykölni.
