Emlékezetblog kilencedik fejezet, hetedik rész.
Beindult a verkli, de csak nem másztunk ki a rengeteg extra munkából. Mert a feladatok sorra jöttek. Nem mondom hogy kevesen voltunk rá, de rengeteg olyan volt amire .... még azt se mondom, hogy számítani lehetet volna, de egyszercsak lettek. Lovas Laci műszaki ügyintéző (akiről néhány résszel ezelőtt írtam, hogy eredetileg őt szánta a Hollós a helyemre, aztán mindketten bekerültünk) lett a gyengeáramú szakág főnöke. Tele voltunk szórakoztató elektronikával. Ez is új dolog volt. Tizenöt évvel korábban, amikor tervező koromban művezetni jártam a debreceni Biogálba, még "jó" szobának számított az Aranybika szállodában ha volt benne rádió. Mostanra meg a szinesTV is alap minden szobában, a közöségi terekben háttérzene, és megjelentek a felszerelési tárgyaink közt a videomagnó, kamerák, mert vendégigény volt, meg a saját életünkben is szükség volt az események ilyen típusú rögzítésére. Két műszerész, bakó Miki és Hárshegyi Józsi folyamatosan dolgoztak a rendszereinken, készülékeinken, részben a diszpécserközpontban berendezett házi stúdióban, részben a gyengeáramú műhelyükben.
Apróság, "háttérzene". Honnan és mit. Valaki "fentről" hozott egy... sajnos a nevét elfelejtettem ( van egy erős tippem, mintha Csermely Zsuzsa lett volna, de nem vagyok benne biztos) hölgyet, aki azt hiszem a Magyar Rádiónál volt zenei szerkesztő. Kazettákat kért, amiből válogasson, nekem voltak zenéim amiket még tengerész koromban vásároltam be a világ különböző helyein. Hát nem discomuzsika volt az biztos, mert azt nem igazán az én világom, hanem például (amire konkrétan emlékszem ez)
szóval amit egy szolid elegáns helyre háttérzenének alkalmasnak gondoltam. Aztán a hölgy beválogatott belőlük annyit amennyit gondolt. Érdekes módon annak ellenére, hogy szinte alig találkoztunk és beszéltünk ( konfliktusunk pedig egyáltalán nem volt) , utólag hallottam vissza milyen negatívan beszélét rólam, elképzelni nem tudom mivel haragítottam magamra. Érdekes dolog ez. J azt mondta rólam, "aki egyszer veled találkozott, az nem felejt el soha". Szóval velem kapcsolatban kevesen maradnak semlegesek. Vagy szeretnek, vagy utálnak (netán gyűlölnek), közömbös szinte senki nem marad. Talán akaratomon kívül megsértettem valamivel... erre van esély nagy hajtásban, talán több figyelmet igényelt volna, nem tudom. Naszóval háttérzene. Hiába volt mondjuk tíz darab egyórás magnószalag a stúdióban, az azt jelentette, hogy a zenei repertoárunk tízóránként ismétlődik. Ez persze a vendéget nem zavarja, mert átlag másfél napot lakik nálunk és abból csak annyi időt tölt a közösségi terekben amíg reggelizik, meg átmegy a hallon, DE akik ott dolgoznak, azoknak egy idő után a könyökükön jön ki a műsor. MEGÉRTEM. Én egyébként is olyan vagyok, hogy mindenki baját meg tudom érteni, csak azt nehezen viselem, hogy amikor belőlem sugárban folyik a vér, akkor valaki az ujjába állt szálka miatt zaklat. Szóval miközben ment a hajsza, úton-útfélen panaszkodott pincér, szakács, londiner, hogy unja ugyanazt a zenét hallgatni egész nap. Van erre egy mondás; "irigylem a problémáidat". Na én meg egy idő után elfáradva mondtam, hogy el lehet menni dolgozni Csepelre a stancológépek mellé, ott lehet hallgatni ahogy a 10 tonnás gép kicsapja a 10-es kazánlemezből az alkatrészt egy műszakban ezerszer. Szóval megértem én azokat is akik utálnak.
Hamár stúdió és szórakoztató elektronka. Ott voltak a kamerák, a Betamax videomagnók, amik akkoriban a csúcstechnikát képviselték, feladat volt a különféle rendezvények, beszédek, értekezletek, előadások rögzítése... az más kérdés, hogy utána hányan nézték meg, EGYET tudok, hogy sokan, na azt én csináltam. Amiben a tengerészkedés nagyon hasonlít a szállodáskodásra, központi szerepe van a személyzeti kajának. "Mi lesz az ebéd, milyen volt az ebéd". Na ezzel kapcsolatban mielőtt szállodás lettem, ha voltak ábrándjaim, keservesen csalódnom kellett. A legrosszabb tengerész szakács is jobb átlagot főzött, mint amilyeneket gyakorta voltunk kénytelenek enni a személyzeti étkezdében. Egyszer (amikor a Hollós nem volt elérhető, erről majd még lesz szó, nekem kellett a vezetői értekezletre menni, ami rendszeresen arról szólt, hogy mindenki elzokogta melyen problémákkal küzd és hogy a műszak még mindig nem csinálta meg ezt, meg azt), Facsar Sándor séf panaszkodott, az áruforgalomra, hogy olyan rossz minőségű magvakat szereznek be (dió, mogyoró stb) amit MÉG A SZEMÉLYZETI étkezéshez se lehet felhasználni! Kórusban röhögtünk fel, hogy "pedig ott aztán bármit". A Hollós mesélte, hogy a Lukács úr, Oscar díjas séf annakidején a Volga szállóban megtette, hogy az előző napi maradék mákos tésztáról lemosatta a mákot és kiadta másnap a személyzetnek túrós tésztának. Szóval kevés üdítő kivételtől eltekintve a séfek többsége (tisztelet a kivételnek) a személyzetre úgy tekintett, mint a paraszt a malacaira, amiket a maradékkal etet. De még ez se stimmel, egyszer láttam ahogy egy rendezvényről megmaradt, gyönyörű, érintetlen kajákat a chafingekből ( az asztalra kihelyezett melegen tartó edényekből) ürítik a moslékba. Merthogy rendszeridegen kiadni a személyzetnek.
Na visszakanyarodva a videóra, a hajszában rendszerint későn jutottam az étkezdébe és hát "későnjövőknek csak a csontok" , már nem sok maradt. Reklamáltam, de kinevettek. Namondom MOST. Bevittem a pörköltemet a stúdióba és egy kockás papírra felírtam a dokumentumfilm címét "SZEMÉLYZETI EBÉD... " az aznapi dátummal. A kamera mutatta a címet, oldalról elvettem a kockás papírt és a képet teljes egészében betöltötte a gyönyörűséges hús, úgy nézett ki mint egy "csülök pékné módra" legszebb darabja. Ekkor elkezdtem a kamerával kizoomolni, a husika egyre kisebb lett, megjelent körbe a köret, majd a tányér és a végén a kezem, ahogy benyúlok oldalról és a húst teljesen letakarom egy kétforintossal. Majd jött a következő, egészképernyős kockás papír, "VÉGE" Hát én ugyan nem csináltam különösebb hírverést az alkotásomnak, de híre ment. Sorra jöttek a különbözö területekről a kollégák megnézni az egyperces rövidfilmet. És a hír felszivárgott a legfelsőbb szintre is. Az igazgató, Bocsák elvtárs ( ő volt talán az egyetlen akit elvtársozni illett, én ugyan sose szólítottam így, de nem is kellett, az én szintemre nem igazán ereszkedett le), egy a KISZ fiataloknak tartott beszéde során kitért rá, hogy a cég korszerű eszközeit nem éppen ilyesmire kellene felhasználni.
Ha már KISZ volt, kellett lenni szakszervezetnek is, mitteszisten engem neveztek ki szakszervezeti vezetőnek. Nem elég, hogy levegőt nem kaptam a rengeteg munkától, még a nyakamba ez is. Hát nem szégyellem, csúfosan megbuktam, Bocsák elvtárs ráncolta a szemöldökét a kifogásaimra, hogy egyszerűen nem volt rá időm, le is tettek a hivatalból.
A telefon akkoriban Magyarországon "szűk keresztmetszet"-et képezett. Nemcsak otthon nem volt telefonja a népnek, de a városi telefonközpontok is túlterheltek voltak, nem tudom volt e akkor már COCOM lista, de a központi fejlesztések során a kint már elavultnak számító crossbar rendszert nyomták, szóval mai ésszel már nekem is furcsa, (na jó most meg ember nincs semmire, ezért kell bármilyen szolgáltatót felhív az ember, a Vandával az AI generálta hülye asszisztenssel kínlódni) de sokat kellett néha várni a kapcsolásra. Bocsák et. kitalálta, hogy ha minket hív valaki, és a központos épp elfoglalt, akkor a hívó ne a monoton "kicsöng a vonal, csak még nem veszik fel", jelzést kapja, hanem valami kis muzsikát, hogy megnyugodjon. A magam részéről ezt kifejezetten bosszantónak gondolom, mert amíg kicseng, nem számláz a hívónak, de ha a zenével bejelentkezik a központunk, azonnal elkezd ketyegni a kassza a hívó rovására, miközben beszélni ugyanúgy nem tud mintha a kicsöngés hangot hallaná, viszont a pénze ketyeg. De persze ezt is megoldottuk. A telefonközpontban két kezelőfelület volt, de többnyire csak egy kezelő személy Aranka, egy kb 140 kilós hölgy, aki úgy ingázott a hosszú asztal két keyboardja közt, hogy a szőnyegpadlón ide-oda gurult a kerekes irodai széken. Na ezt zokon vette a szőnyegpadló alatti cement-estrich és összeroppant. Amikor garanciális javításra odahívtam az osztrák poliert a Kübach-ot (akit a Matura építésvezető csak "trotl"-nak nevezett a háta mögött), csak széttárta a karját a lányra mutatva, hogy hát az esztrichet nem ilyen felületi terhelésre találták ki. Na nem vitatkoztam, feltéptük a szőnyegpadlót és rendesen kibetonoztuk a gödröt. Amúgy az ide-oda gurulás hamarosan amúgyis szükségtelenné vált, mert Aranka beleborította a Coláját az egyik kezelőbe így csak egy maradt jódeig, amíg sikerült másikat hozatni Ausztriából. (mint említettem, megrendelés, külker stb.) Ha már telefonközpont. A Posta volt akkoriban minden telefonközpont alfája és ómegája, függetlenül attól, hogy a házi központ a sajátunk volt. Ennek az volt a praktikus oka, hogy a távközlés szigorú állami felügyelet alatt állt. Arról a két műszerészről, akik kijártak a központot úgymond karbantartani, tudni lehetett, hogy félig (vagy egészen) BM alkalmazottak, '82-ben még Matáv sem volt. De azt kell mondjam jól képzett szakemberek voltak, értettek a nálunk már korszerű, elektronikus telefonközponthoz, a kapcsolatunk korrekt volt, azt meg, hogy amikor időnként megjelentek és a csak náluk lévő kulccsal hozzáférve a telefonközpont géptermében lévő szekrényben mit matattak, azt saját jól felfogott érdekemben nem firtattam. (na erről is lesz még szó jó sokára)
Szóval ha nehezen is, de beindult a verkli, nem lettek naponta új "kihívások", egy kicsit én is fellélegezhettem. A munkám nem lett ugyan se sokkal könnyebb, se kevesebb, de gyakorlottabb lettem én is ahogy a csapatom is, és miután magában az, hogy sok a dolgom, engem sose nyomasztott, viszont nagyon szerettem hogy folyamatosan tapasztalom, ahogy az erőfeszítéseimnek pozitív következményei vannak, továbbá határozottan elismerik a munkámat, jól éreztem magam a bőrömben és mind a mai napig jó szívvel gondolok vissza arra a néhány évre.
Folyt köv.
Más. Itt volt a Rákóczy Pisti a feleségével Piroskával Ausztráliából. Az 50 éves házassági évfordulójukat két gyermekükkel és négy unokájukkal ausztriai sízéssel és rövid budapesti tartózkodással ünnepelték, ebből az alkalomból találkoztam kettejükkel (a "gyerekeknek" haza kellett menni dolgozni) tegnap Pesten. Nagyon jó volt beszélgetni és feleleveníteni a fél évszázados történeteinket. Megállapítom, hogy az élet kihívásai közül nekem már az is bőven elegendő, hogy reggel hóban kiautózzak a HÉV végállomásra és elcsípjem az utolsó szabad parkolóhelyet, majd este visszatérve leolvasszam és levakarjam a szélvédőről a ráfagyott ónos eső okozta vastag jégpáncélt, majd hazafelé még be is vásároljak a hentesnél, meg a Lidlben. Úgy csúszott a letaposott hóra, stégbejáróra, de kivált a gangwayre ráfagyott jég, hogy nem mertem kimenni a hajóra aludni, mert komolyan féltem a leeséstől, így szégyenszemre bent aludtam a házban. Úgy elfáradtam, hogy két részletben vagy 10 órát aludtam utána. Ennyit az élet kihívásairól, meg arról, hogy mit bír az ember 40, és mit 80 évesen.













Már tárcsáztam is, kértem a munkaügyet, a későbbi kedves ismerős, az akkor még ismeretlen telefonközpontos Pistuka ( a saját meghatározása szerint "széleslátókörű vak ember") vette fel a telefont és már kapcsolta is. Kérdeztem épül e szállodájuk, ahova keresnek műszaki embert. Megadtak egy telefonszámot meg két nevet, Leyrer Csaba és Hollós László, tárcsáztam, Csaba házon kívül volt, a Hollóst adták, mondom mi járatban vagyok, ő meg mondta, hogy látogassam meg, a BAH csomópontnál egy faházban tanyáznak, már mentem is. Most leírni tovább tartott, mint eldönteni.




































