Vénasszonyok (és vénemberek) nyara. Sütkérezés a stégen a hintaágyban a délutáni napfényben.
Csoda érdekes ahogy változik az ember természete. Fiatalon megvesztem, hogy ha bármi vizet látok magam előtt azt valahogy, akárhogy "meghajózzam". Persze lehetőleg vitorlával. MOST... ott áll előttem a Tequila, csak fel kellene húzni a vitorlákat és nekiindulni. És nem teszem. Nincs hozzá kedvem. Helyette csak ülök a hintaágyban és bámulom a vizet.
Reggel azért már hűvös van. Lassan jönnek a változások. Például Elvíra pár napja eltűnt. Abbahagyta a hajó őrzését. Korábban nap közben valahova elbújt, de ha szétszakította is a szél a járó korlátjára feszített hálóját (mindig vigyáztam, hogy én ne sértsem meg), éjszakára, amikor mentem ki a hajóra aludni, mindig ott trónolt a kitatarozott hálójában a jókora keresztespók és lesett a parti fényekben repkedő zsákmányra. És most se háló, se Elvíra.
A régi gumicsizmám is cserbenhagyott. Pedig még 35 éves is alig múlt. Akkor vettem amikor a fiam született. Újkorában hótaposó volt szivacs béléssel (akkoriban még létezett telente hó) de a bélés hamar kipusztult belőle, kapcával hordtam a voltaképpen PVC csizmát, de mostanra elkopott a talpa, azt vettem észre, hogy amikor a sarat leáztatandó a sóján belegázolok a Dunába, beázik. Két hete amikor a városban jártam benéztem a kínaihoz és megajándékoztam magam egy új, valódi gumicsizmával 4200-ért. Ha ez is kibír legalább 30 évet meg leszek elégedve.
A kapu amin az autóval begurulok kitért az eredeti geometriájából, elkezdett szorulni egy ideje, idegestett, de halogattam a beavatkozást. Szóval mindenben látszik ahogy lustulok. De tegnap kihasználtam a jó időt és pár órás lakatosmunkával, némi hegesztés és illesztgetés után megoldottam, hogy megint klappol minden. Jó érzés volt, hogy leküzdöttem a problémát, nevezem nevén, a saját lustaságomat.