Emlékezetblog negyedik fejezet.
Visszetérek az apai vonalra. Ott hagytam abba, hogy inaskodott. Azt, hogy a kilenc éves korától teljesen árva gyerek igazából mennyi iskolát végzett, nem beszéltünk róla, én sose tudakoltam, most meg már hiába akarnám tudni. Iskolai bizonyítvány, de még gyerekkori egyéb dokumentum sem maradt fenn. Az, hogy egy éhező gyerekről fénykép sem, az meg természetes. Egy biztos, gyönyörű, szinte kalligrafikus írása volt és nagyon jól rajzolt. Néhány történetre emlékszem, az éhezést azt többször emlegette, valószínűleg ez volt a gyerekkori emlékei közül a legemlékezetesebb. Mesélt a Bársony nevű lóról, azt nagyon szerette. Ugye ez még az autókorszak előtt volt, aki szállított, fuvarozott, lovas kocsit tartott, így a mestere is. Apám feladatai közé tartozott a ló gondozása is, ettől lesz jó mechanikai műszerész a gyerek, hajtotta is a lovat ha úgy esett. A ló nagyon intelligens állat, pontosan tisztában van a saját érdekeivel, a Bársony egy idő után kitapasztalta, hogy kocsit húzni fárasztó és neki igazából nincs kedve hozzá. Ha üres a kocsi, akkor még csak-csak, de amikor azt megterhelik valamivel, akkor az már fárasztó. Nem volt kedve hozzá. Apám nógatta, még ostorral is megsuhintotta, de a Bársony azt "mondta" NEM. Odáig ment ez a folyamat, hogy már ha meglátta, hogy csak egy zsák szenet is felraktak a kocsira, nem akart elindulni. Hát szeretet vagy nem, ilyenkor jön a nevelés. Annakidején gyereknél is ez volt. Volt egy ritkaság számba menő komoly bicskája, ami persze manapság már nem ritkaság, olyan, aminek a pengéje kinyitott állapotban reteszelve volt, ezzel levágott egy jó vastag hajlékony husángot és rendesen elverte szegény Bársonyt. És az PONTOSAN tudta, hogy mért kapta a verést. Hogy az, hogy egyetlen zsák szénnel se hajlandó megindulni, az már túlvan a piros vonalon. És okos ló volt, mert egyből megtanulta a leckét. Nem mondom, hogy a verés egy jó módszer, de egészen biztos, hogy hatásos. Például apám mesélte, hogy amikor németet tanítottak neki és nem tudta, hogy a "vízvezeték" az "wasserleitung", akkor a tanítója úgy verte a nádpálcával, hogy "was-ser-lei-tung" és minden szótagnál ráhúzott egyet a nádpálcával. És ettől ötven évvel később MÉG ÉN IS megtanultam a szót. A motiváció annyira használt Bársonynak, hogy attól kezdve nem volt vele ilyen gond. Ha volt, hogy nagyon megpakolták és valóban nem tudta megindítani a kocsit, erőlködés közben hátra fordította a fejét és kétségbeesett szemkontaktussal jelezte "Nézd meg, én mindent megpróbálok, de hát nem megy!" És akkor levettek a teherből. Aztán Bársonyt eladták és jóval később apám meglátta az utcán épp munka közben. Mindjárt odament megsimogatni és a ló is persze azonnal felismerte, mert igazából szerették egymást. Az ember aki hajtotta, elpanaszolta, hogy a Bársony bizony nem akar húzni, ő meg mondta, hogy ez volt korábban az ő lovuk és kérte, engedje egy kicsit hajtani. A Bársony meg úgy ment ahogy kell, az ember meg csak nézett, hogy hogy tud ez a gyerek hajtani, miközben neki meg nem húz a ló az istennek se. De azt, hogy ennek mi volt az előzménye, persze nem árulta el.
Ha már a lónál tartok, van még egy történet apámmal kapcsolatban. Már túl volt az inaskoron, tehát "szabadult", segéd volt, a Marschall-éknál kapott munkát (az, hogy a szakmájában kapjon alkalmazást abban az időben nem igazán működött háttér nélkül, csak rokoni, ismeretségi körben, ha valakit "beajánlottak"), akik hentes és mészáros kereskedést folytattak. A Marshall család férfi tagjai az ügetőn voltak hajtók, ez egy olyan komoly dinasztia volt, hogy jelenleg is kupa van az utolsó jeles hajtó és idomár Marschall Józsefről elnevezve. A szállítást az ügetőről kiöregedett lovakkal végezték addig amíg végleg lókolbász lett belőlük. Apám elég ügyesen hajtott, de mondta, hogy amikor néha az "öreg" Marschall ült fel a bakra, a ló egészen másképp ment neki, mint édesapámnak. Lehet a végén ezért is lett belőle sofőr, de ettől még messze vagyunk. Az első világháborút szerencsésen megúszta, mert még fiatal volt, de jött a '19-es őszirózsás forradalom és ő szokás szerint éppen éhezett. A tanácsköztársaság élet-halál harcot vívott, a románok Budapest határán álltak, katonákat toboroztak és mivel enni adtak, apám felcsapott, így lett 18 évesen vöröskatona. Szerencsére mire a frontra vitték volna megbukott a rendszer és ő békében éhezhetett tovább.
Alkalmi jövedelmet kínált a MÁV vagonkirakással, de még ehhez a nehéz éjszakai munkához se volt egyszerű hozzájutni. Így került kapcsolatba a vasúttal és a sporttal. A kora gyerekkora óta végzett nehéz fizikai munka elég jól felépítette a testét, bokszolni kezdett, ahogy ő mondta a "Bé Vasutas"-ban (ami a "Budapesti Vasutas Sportclub" azaz BVSC), ez egy hasznos sport volt mindazoknak akik a társadalom perifériáján éltek, különösen Angyalföldön. Nagy eredményeket nem ért el, ahogy mesélte ahhoz rendszeresen és jól kellett volna táplálkozni, de ez szóba se jöhetett. Sparing partnere és jó barátja volt klubtársának a későbbi jeles bajnok Énekes Istvánnak,
ezen a képen középen.
Ő meg az édesapám.
Alacsony termetű lévén kisváltósúlyban versenyzett, ő csak úgy mondta ahogy akkoriban, "weltersúly", mert nagyváltósúly még nem létezett.. Mondom, nagy eredményeket nem ért el, de a hétköznapokban hasznát vette a sportnak, alighanem ez hozta őt össze a Bodon Jóskával, aki igazi jellegzetes alakja volt az alvilág peremén egyensúlyozó, angyalföldi jasszoknak. Ha bunyó volt valamelyik kocsmában, ritka eset volt, hogy ő nem volt benne. A családi legendárium szerint igazi "rejtői" figura lehetett, ami a kávéházakban a Czája fivérek, az volt a kocsmákban a Bodon Jóska. A rendőrök állítólag jól ismerték, ha hallották, hogy a Jóska van a helyszínen két járőrkocsit küldtek érte. Volt, hogy nagyon megverték, de szerzett jópontokat is, mert segített betörőt elfogni az egy szem magányos őrszemnek, aki még a gumibotját is kölcsön adta neki amíg a másik oldalról a kardjával kergette a bűnöst. Jóska munkával nem sokat vesződött, ugyan rakodott néha apámmal, az ismeretség is innen volt, de a barátságuk akkor mélyült el, amikor egyszer a Jóska mégiscsak szorult helyzetbe került, mert kocsmai ellenfele olyan ügyesen kapta el a nyakkendőjét, hogy azt meghúzva (ez alighanem az idegen kenyérkereső fogása volt), minden levegőt elzárt a tüdőtől. Apám ekkor lépett a helyiségbe és egy furcsa menetre lett figyelmes, melyben az ismeretlen a Jóskát vonszolja le-föl. Felmérve a szituációt néhány ökölcsapással kimentette kollégáját a szorult helyzetéből, így lettek cimborák. A Bodon Jóska egyik kereseti forrása az "Itt a piros, hol a piros" nevű szerencsejáték volt, mely jár ugyan némi kockázattal, de a hatóság nem sokat foglalkozik vele, legalábbis amíg nem jár komolyabb következményekkel, de arra vigyáztak. A játékot általában négyen játsszák, van aki a kártyákat (vagy a bögréket) kezeli, van a felhajtó, van a tanú és van a balek. A kezelő elkezdi a mutatványt, a felhajtó "lépre megy" és persze nyer. Ettől vérszemet kap a balek, aki eleinte akár nyerhet is, de a végén amikor belejön veszít. Lehetőség szerint mindent ami nála van. Ha netán mégse vesztene akkor megvádolják csalással amit a tunú igazol. Ha erősködik akkor megverik. Szolid kockázatmentes játék. És hát mit szépítsem, apám gyakran volt éhes és ha az ember már 48 órája nem evett "van az a pénz" amitől benne van a játékban és nem mint balek.
Bodon Jóska kártyás is volt, ez is gyakori oka volt a gyakori verekedéseknek, de egyik kereseti forrása is. Ha pénzre volt szüksége a kedvese kisegítette. A szerelem nagy úr és itt kerül a képbe, hogy mért beszélek az angyalföldi jasszról ennyit, ugyanis halálosan egymásba szerettek a Mancival. De úgy, hogy ettől kezdve életük végéig együtt maradtak. Egyszer láttam a már 60 feletti Bodon Jóskát, aki amikor mosógépet vett a Manci néninek, úgy mondta "mofógép" mert már egy foga se volt. Senki se mondta rájuk, hogy nem összeillő pár. Manci "levette" a palikat a garniszállóban, vagy valamelyik szobáztatónál, a Jóska meg a kocsmában kártyával, vagy a ligetben itt a pirossal. De megadták a módját. Jóska kiöltözött szépen és elment nagyanyámhoz lánykérőbe. Virággal, ahogy kell. Előadta amiért jött, nagyanyám meg csak ennyit mondott: "Hát fiatalember, rosszat nem akarok mondani a lányról, jót meg nem tudok, ha így gondolja, VIGYE!". Mondom, nagy úr a szerelem. Hogy mennyire így van, tanú rá a Manci fajtiszta kutyája is. Amikor nagyon ment az ipar, Manci úgy gondolta, hogy egy elegáns hölgynek szüksége van a kor divatos pincsijére. Vett is egy szukát de úgy gondolta, hogy szaporulatból pénzt tud csinálni, ezért amikor az tüzelni kezdett elvitte egy megfelelő pedigrével rendelkező kanhoz. De nem jött össze a frigy. Hiába volt meg a legényben a hajlandóság, a kis szuka elmarta magától, márpedig mi férfiak tudjuk mit jelent ez. Manci szomorúan vette pórázra jószágát, DE elfeledkezett róla, hogy a kutyája ettől függetlenül még tüzel. Kimenve az utcára, szembe jött egy "lompos, loncsos és bozontos" rettenetes küllemű korcs kóbor kankutya de a Manci kutyája szemében felragyogott a szerelem! Mint amikor a hercegkisasszony meglátja a hintóból a Tulipános Fanfant, kitépte a pórázt a Manci kezéből, elrohant a választottjával és már elérhetetlen távolságban, de még jól láthatóan egymáséi lettek. Mondom, NAGY ÚR A SZERELEM.
És így került apám, a Bodon Jóska barátja ismeretségbe annak felesége Manci kisebbik húgával, későbbi édesanyámmal. Hát ez volt az a kacskarigós történet, melynek mentén apám és anyám összetalálkozott, fene gondolná, hogy micsoda apróságokon múlik, hogy a világra jött, mert ha ebből amit idáig leírtam (meg amiket még fogok), csak néhány dolog nem így történik ahogy elmeséltem, akkor én most nem vagyok, meg ha netán egyszer a gyerekeim unokáim is olvassák majd, csak szólok, hogy akkor ők sem lennének, ti meg nem olvassátok ezt a történetet, ami azért remélem idáig nem volt túl unalmas.
Folyt. köv.