Emlékezetblog ötödik fejezet. Második rész.
Az 1930-as években járunk. Nem akarok történelem órát tartani, tehát csak röviden. Mindkét szülőm munkaadója zsidó volt és rájuk egyre jobban "rájárt a rúd", ahogy boldogult édesanyám szokta mondani, ha valaki szorult helyzetbe kerül. Jöttek a zsidótörvények, amiket ki-ki a maga módján próbált elviselni. A Vadas testvérek, akiknek a kötöttárugyárában anyám a harisnyakötő gépeken dolgozott kifejezetten pesszimisták lehettek, mert belátva, hogy itt nem terem számukra babér, bezárták a gyárat, még az akkori szokásos kibúvóval sem éltek, nem "aladároztak", "árjásítva " papíron a gyárat ( egy kifogástalan pedigréjű, tehát keresztény, megbízható strómanra, egy "Aladárra" írták a gyárat, üzletet, vagyont, ezzel remélve megtartani azt az irányításuk alatt), nyilván eladták amit tudtak és eltűntek a színről, csak gondolom, hogy elköltöztek még az országból is, amíg lehetett. Így utólag, ők csinálták jól. Mindenesetre a gyár megszűnt, anyám munka nélkül maradt. Gondolom addigra a zsidó Schillinger se volt abban a helyzetben, hogy szobalányt vegyen fel, megszűnt anyám keresete, ami nagy érvágás volt. A következő meg az volt, hogy kitört a második világháború, apámat, bár 1901-es születésével nem volt benne az első lépcsőben a katonai behívásokkor, de sofőrre szükség volt a fronton, szóval hamarosan rá is sor kertült.
Voltak optimista zsidók is, akik bíztak a magyar jövőben. Ők az angyalföldi Frangepán utca 53-ban ban építettek egy egy emeletes bérházat és oda kerestek házmestert. Akkoriban ez az állás szolgálati lakással is járt, anyám bevállalta. Bizalmi állás volt az ilyesmi, kauciót kellett fizetni, el kellett hozzá adni apám biciklijét, de hát úgyse volt rá sokáig szüksége, mert várható volt a katonai behívó.
Nem tudom mikortól vitték ki apámat az orosz frontra, még kisgyerek koromból emlékszem egy nagy köteg színes, ha jól emlékszem, rózsaszínű és világoszöld tábori levelezőlapra, a hadi cenzúra miatt csak ilyenen szabadott levelezni, de mára az is elkopott valami régi költözködés során, pedig azokból ha mást nem is, de az időpontokat a dátumbélyegzőkből meg lehetne tudni, de hát mindegy is, a lényeg apámból frontkatona lett. Ezt az egy fényképet találtam.
Sokat nem mesét a háborúról, de azt a néhány történetet amit kisgyerekként hallottam amikor fülemet hegyezve a felnőttek beszélgetését hallgattam "elmélyülten" játszva, természetesen hallótávolságban, soha elfelejteni nem fogom.
Első történet. Valahol szovjet földön embereket tartottak szögesdrót mögött. Zsidók voltak, magyarul nem beszéltek, hogy honnan szedték őket össze, nem tudni. Egyik katonatársa mutogatott apámnak egy arany karikagyűrűt, hogy egy kenyérért cserélte velük. Apámban felhorgadt a szerzési vágy, neki is van egy tartalék kenyere, ha ez csak ilyen egyszerű, ő is szerez rajta vagyont. Így mondta, ezekkel a szavakkal: "Odamentem, megláttam őket és elszégyelltem magamat. Hogy én legyek az, aki ezektől a szerencsétlen nyomorultaktól elveszi az utolsó értéküket?! Odaadtam a kenyeret, mutattam, hogy osszák szét egymás közt, aztán másnap még vittem egy másikat". A cserekereskedelem egyébként, pláne sofőröknél jól működő lehetőség volt. Üzemanyag tartálykocsikat vezetett a százada, ami ugyan a lehető legveszélyesebb dolog volt, mert a levegőből kizárólag őket támadták a szovjet vadászgépek, és aki gyújtólövedékkel találatot kapott annak már nem kellett sírt ásni. Viszont a tartály két oldalán teljes hosszban volt két vaslemez láda a csöveknek, amikkel a harckocsikba töltötték a gázolajat. A csöveket dróttal felkötötték valahová, a ládák pedig széfként működtek a szerzeménynek. Élelem, meleg ruházat, egyéb extra holmi ami hivatalból nem jutott a katonának, de a polgári lakosságtól némi lámpaolajért (a gázolaj működik a petróleumlámpában és a Szovjetunióban aranyért se lehetett hozzájutni) beszerezhető volt. Amióta világ a világ a hadsereg így működik, amikor utolsó sorkatonai hónapjaimat töltöttem Veszprémben, Márkón, Szentkirályszabadján, Vilmapusztán a tanyavilágban ahol a külső szolgálatot adtuk mi is így "barteroztunk" a parasztokkal. Ők valamiért imádták a konzerveket, amit mi már a hátunk közepébe se kívántunk, nekik meg a szalonna és a tojás volt a csereárujuk. Nem említettem még, de apám hívő római katolikus volt és azt mondta ő nem fog embert ölni soha. Még akkor se, ha lőnek rá. Szerencsére nem kívánta ezt tőle senki, vezette a tartálykocsikat, ezzel megtette "amit a haza megkövetelt".
Második történet. Jócskán bent jártak szovjet földön. A háború még ha szörnyű is, egy idő után napi rutinná válik azoknak akik benne vannak, apróságok lesznek fontosak, a nagy dolgok úgyis csak úgy megtörténnek, hogy kit talál el a bomba, ki fut aknára, úgyis kívül esik a hétköznapi döntések hatáskörén, az embereket más dolgok foglalkoztatják, olyanok amik tőlük függenek, amikre ráhatásuk van. Egy nap a szokásos módon indult két teli tartálykocsi valahonnan valahová ahogy a parancs szólt, apámé volt az egyik. Nyár volt és hőség. Bár az ő autója indult elsőnek, de a másik sofőr ügyesen elévágott, hogy ne neki kelljen a felvert port szívni, így ő lett a második az oszlopban. Békésen autóznak a kijelölt útvonalon épp egy dombnak felfelé, apám és a mellette ülő katona szívja a felvert port, amikor a domb tetejére érve az első kocsi megtorpan. Látni nem sokat lehet, azt ami tényleg történt apám is csak az első autó vezetője mellett ülő katona elbeszéléséből tudta meg. A domb takarásában, annak tövében egy szovjet tank állt. De nem őket várták, az ágyúcső ellenkező irányba állt, a katonák meg kint ültek a torony tetején. Mindenki meglepődött, az oroszok persze beugráltak a harckocsiba és elkezdték ráforgatni a tornyot az új célpontra, miközben az meg ledermedt a félelemtől, nem tudva mit tegyen. Tolatni, megfordulni, gázt adni, előre menekülni, nem volt idő eldönteni, a cső befordult, az ágyú elsült, ilyen közelről lehetetlen lett volna hibázni, a lövedék a sofőr testén keresztül csapódott a tartálykocsiba. A mellette lévő kocsikísérő jó menekülési ösztönnel az ajtót már épp nyitotta és a robbanás pillanatában ugrott kifelé, ő megúszta. Az üzemanyag meggyulladt és lángolva ömlött lefelé a lejtőn, egyenesen a harckocsi alá és szegény ruszkik ott sültek meg benne. Apám makacsul hitte, hogy őt a hite mentette meg, Isten vigyázott rá. Mert ha ő megy elsőnek, vagy ha az első autó gázt ad és ő kerül helyette a lejtő tetejére, vagy ha kicsit másfelé folyik a lángoló üzemanyag, akkor őt lövik ki, esetleg őt is. Van az a film, "A halál ötven órája" , na ahányszor látom az utolsó képsorait, mindig apám története jut eszembe.
Harmadik történet. Ha valamitől igazán féltek azok a partizánok voltak. Mindig éjszaka csaptak le és el is tűntek azonnal. Már a Kárpátokban pofozta őket a folyamatos visszavonulás során a dicsőséges Vörös Hadsereg. Az ellátás elég hitvány volt, a civil lakosság is éhezett, szóval a cserekereskedelem is akadozhatott, amikor szerencsésen lőttek egy vaddisznót. Na de miben és hol főzzék meg a pörköltet, valami edényt és főzőhelyet kellett keresni. A rengetegben a hegyek közt láttak egy házikót, ketten beóvakodtak és kézzel-lábbal elmagyarázták az ott lévő asszonyoknak, hogy kellene valami nagy kondér, meg hely a tűzhelyen, cserébe adnak lámpába való olajat, meg adnak a húsból is, szóval az üzlet megköttetett. A házban az asszonyokon kívül, akik alighanem nem voltak túl nyugodtak a katonák látogatásától, volt még egy öregember is, aki azonban mindjárt az elején eltűnt. Egy idő után betoppant egy fiatal kucsmás férfi a havasi emberek szőrgúnyájában, lábán űzött-fűzött bocskorral és szaporán kezdte kérdezgetni az asszonyokat, akik ugyanígy válaszoltak ismeretlen nyelven. Aztán intett apámnak és hívta kifelé az ajtón miközben megszólalt magyarul. Azt mondta, azt kérdezte a nőktől, hogy mit akartak a katonák és bántották e őket. Azok meg válaszolták az igazságot, hogy semmi nem történt, csak a szokásos csereüzlet. Apám vállára tette a kezét és közölte hogy ha csak egy valakinek a haja szála meggörbült volna egyikük se élte volna túl a dolgot. Azzal füttyentett egyet és minden bokorból kibújt egy hasonló szőrmók ember, nyakában géppisztollyal, ő meg intett nekik, hogy akció lefújva. Kezet nyújtott apámnak és eltűntek mintha ott se lettek volna.
1944 Karácsonyára Budapest körül bezárult a szovjet csapatok gyűrűje. Ezt a rádió be is mondta szenteste, anyám, aki akkor már engem hordott a szíve alatt és nővére, Erzsi nagynéném, a "Nene", ahogy én neveztem el "második anyámat" amikor beszélni tanultam, és ezzel ez a név rajta is ragadt, csüggedten hallgatták, mert ez elképzelésük szerint azt jelentette, hogy apám aligha fog hazatérni, mert vagy fogságba esik, vagy elpusztul a fronton. Miközben ezen szomorkodtak a Frangepán utcai házmesterlakásban, csengetnek a kapuból (merthogy nálunk kilenckor zárták a kaput, ez később is így volt, egészen 1960-ig. amikor elköltöztünk onnan), és leírhatatlan öröm, apám állt a kapuban, vállán egy kis zsák sárgaborsóval. Ennél boldogabb Karácsonyra egyikük se számított.
Folytatása következik.
