Köszönöm a telefonokat, Emaileket és kommenteket melyekben felajánljátok a segítséget elerőtlenedett állapotomban. Nem merem elkiabálni, mert már háromszor estem vissza, de ma reggelre mintha.... lekopogom. Tegnap azért abszolváltam a kormozást, korántsem olyan alaposan mint máskor, de az apróra szűkült füstjáratok ismét teljes keresztmetszetükön szállítják a füstgázt, egy kéjmámor a begyújtás. Különösen, hogy van új csodaszer, a lakatosoktól megörököltem egy fél hordó fűrészport, amivel a kiömlött olajat itatták fel. Ez a szemre igénytelen virágföldszerű anyag (kicsit fitymáltam is amikor megajándékoztak vele, de a Nándi annyira dicsérte, hogy a parkettásoktól származó keményfapor, hogy nem volt szívem megsérteni, hogy kenje a hajára) jobb minden gyújtósnál. Az ember csak bepakolja a MP-féle tuskókat a kályhába, berak egy újságpapírt alá, rá egy lapáttal a "virágföldből", egy gyújtóláng és már ég is a kiolthatatlan tűz. Szóval köszönöm a felajánlott segítségeket, bizisten igénybe is venném ha muszáj lenne, de úgy néz ki, hogy menni fog minden saját erőből, szép lassan kiteregetjük ma valamikor a slaugot és becsalogatjuk a vizet a hajóra, legfeljebb ha úgy érzem fáradok, a feltekerést ami a munka melósabb része, holnapra hagyom. Mást nem tervezek.
17:40 Jól kicentiztük. Délután egy kézmosásnál sűrű zakatolásba kezdett az édesvízszivattyú, ami azt jelenti, hogy víz-levegő keveréket nyom a rendszerbe, azaz az aktuális tartály fenekén centiméter alá csökkent a vízszint. Szerencsére már délelőtt kiraktam a slaugot és hogy ne kelljen ilyen szarápás állapotban másfél órát őrizni, nehogy szétgázolják a teherautók, ahol az utat keresztezi, felhúztam olyan magasra a villanyoszlopokra, hogy még a daruskocsi is elférjen alatta, ha netán erre enné a fene. Ehhez egy 24-es anyát madzaggal át kellett hajítani a kandeláber felett, azzal felhúzni egy kötelet, a kötéllel meg a slaugot. Jól kiterveltem, egy baj volt csak, pontosan tudtam, hogy semmi erőm a dobáshoz, a lábaim már attól is remegtek, hogy kicipeltem a 10 kilós gurigát a partra, a levegőt meg úgy szedtem, mint aki lefutott egy félmaratont. Hagyományos szerencsém azonban segített, épp tépelődöm a madzagot tekergetve lefelé a gombolyagról, amikor ifjú ember parkol le a Syntexker előtt és menne befelé vásárolni. Na mondom, sehova amíg ezt az anyát át nem hajítod ezen a lámpaoszlopon. Nem tűnt túlságosan bizakodónak a fiú, elsőre el is vétette az irányt, de biztattam, mert a magasság megvolt. Másodikra simán átment az anya a lámpakar felett, kicsit rámijesztett, mert hajszál híján rápördült, szóval amikor a madzag hozzáért a csőhöz, a hirtelen lefékezett anya elkezdte másodszorra is megkerülni a csövet, de szerencsére a felső holtpont előtt meggondolta magát és megindult lefelé. Ezután a slaugmanőver többi része már könnyűségbe ütközött. Szóval bent van az újabb másfél havi édesvíz a hajón, szépen javul a közérzetem, kezdek ízeket érezni (ez napokig nem volt) és nemcsak éhes vagyok, de étvágyam is van, szép az élet.
