Beadtam a derekam. Sokáig ellenálltam a Facebooknak. Mindig azt mondtam, elég nekem a neten való kapcsolattartáshoz az email címem, meg ez a blog, mi a fenének, hogy mindenki rám akadjon aki csak éppen úgy bejelöl ismerősnek, mert egyszer találkoztunk az életben. De nemrég egy régenvolt, a Balatonba fulladt jóbarát lánya talált rám, akinek másképpen nem tudtam válaszolni, csak a facebookon (a fiataloknak úgy tűnik már természetes, hogy aki számít az ott van), hát én is beregisztráltam. Illetve egészen pontosan valamilyen rejtélyes okból már ott voltam, bár nem emlékszem, hogy valaha bekéredzkedtem volna, most csak azt kellett mondanom, hogy elfelejtettem a jelszavam és új jelszóval bejelentkezve máris válaszolni tudtam a Papanek Áka lányának. No ettől aztán elkezdtek dőlni a meghívók, meg a többi javasolt ismerősök. Énnekem eddig ez nem hiányzott, de mostmár benne vagyok, én csak azt jelölöm be akivel valóban közeli kapcsolatban voltam, főleg balatoni vitorlázókat, extengerészeket, de nem akarok senkinek betolakodni a belső szférájába.
Ma délelőtt még elég szép idő volt, berobogóztam a városba hazavinni és otthonról elhozni szennyest, tisztát, ne kelljen szegény "J"-nek annyit cipelni, de hiába, most jött meg és akkora motyót hozott a banyatankjában, hogy megbillent tőle Amapola. Mondom, a hajózás=80%cuccolás. Délután a szemerkélő esőben a cockpitban a ponyva alatt varrtam a Mákvirág takaró ponyvájára a meghosszabbított füleket, mert a felpróbálás után rövidnek ítéltem az első változatot. A meteorológia változatlanul mondja a rossz időt, tegnap még reméltem, hogy tévednek, de alakul a jóslatuk, ez a mi szempontunkból azt jelenti, hogy a húsvét hétfői bográcsozásból nem lesz semmi.