Tavaszi szél vizet áraszt (virágomviiráá-gom...). Kétszer kellett ma ráhúzzak a kikötő drótkötelekre, amik a pontont a parthoz rögzítik, pedig hónapokon át félig kint volt a parton a fele. Jó koszos víz jön, de legalább van végre. Az idő csak annyit javult, hogy elállt az eső, sőt reggel még a nap is kisütött, de aztán hamar abbahagyta. Gyorsan felvágtam és bespejzoltam három vödör fát, tuskót, gyújtóst vegyesen, immáron sokadszorra reménykedve benne, hogy ez már az utolsó idén, a nyár előtt. A pribékek aprítják a bozótot a parton, szálanként vágják ki ágcsípővel a kínai nádat, hát így elég szaporátlan, én machetával 10 perc alatt kivágtam annyit, amikor a tűzifámnak a helyet csináltam mint ők hárman egy nap alatt, de hát ők miután közmunkások plusz csatolt idevalósi Lajos, nem olyan aktívak mint én, meg machetájuk sincsen. Mindenesetre jobb vigyázni, amikor a drótköteleket húzogattam, egyúttal a ponton mellé a partra "J"-vel felállítottunk egy póznát és a levegőbe emeltem a parti kábelemet, mert nem bízom benne, hogy a rekettyés irtása közben nem vágják el azt is a dolgozók, ahogy ott a földön, meg a gallyak közt kanyarog.
Egy ideje bajom van a kályhával. Minden begyújtás egy tortúra, az istennek se hajlandó beindulni a tűz, ha sok levegőt adok neki visszafüstöl, ha keveset kialszik, aztán egyet-egyet lobban, ilyenkor megint "visszapofázik". A jelenség oka persze ismerős, koromlerakodás a füstcsőben, de szerettem volna kihúzni az undorító kormozást a fűtési szezon végéig, hát ez nem ment. Ma csináltam egy célszerszámot. "J" elhozta otthonról a duguláselhárító spirált, én meg a végére szerkesztettem egy felerősítő szerkezetet a fúrógépbe fogható drótkorongnak. Ezt a spéci kéménytisztító szerszámot a külső kémény leszerelése után végigtoltam párszor a kályhacsövön, egyenes és könyökös szakaszain, így annak szétszedése nélkül sikerült lekotorni a kormot egészen a rókatorokig, ahonnan egyszerűen kilapátoltam a hamuzólapáttal vagy kétliternyit. Most olyan huzata van a kályhának, hogy egyből begyulladt, sőt amikor kinyitottam az ajtaját, hogy a leégett fát pótoljam, akkor se füstölt ki a szalonba. Egy bő fél óra alatt kész voltam a dologgal és még kosz se került a lakótérbe. Emlékszem gyerekkoromban mekkora tortúra volt amikor apám nekiállt kormozni. Külön e célra rendszeresített munkásruhát vett fel, nagy óvatosan szétszedte a kályhától a kémény nyílásig kanyargó füstcsövet, de előtte mindent le kellett takarni rossz lepedőkkel, rongyokkal, az udvarra kivinni a csöveket, könyököket, drótra kötött újságpapír gombóccal kituszkolni a kormot, majd az egészet összerakni. Legalább félnapos program volt nagytakarítással.
Ebéd utáni alvásból ébredve folytattam a műhelyben a felülvilágító ablaknyitók készítését, már jócskán sötét volt amikor abbahagytam, akkor is csak azért, mert egy könnyed áramütést éreztem a sikítót fogó kezemen, ami még nem is izgatott volna fel túlságosan, de sötét is lett, levágta valami kósza zárlat a parti szekrényben a fírelét. Miután lecsavaroztam a parti alu tokozott elosztó deklijét, visszanyomtam (fantasztikus az új szupererős ledes akkus fejlámpám, megszűnt a kézi elemlámpával való szarakodás a sötétben, mintha kinőtt volna még egy kezem), már nem volt kedvem folytatni a munkát egy másik sikítóval, mert ezt holnap szét kell szedjem megnézni mi a fene lett rajta testzárlatos.
Érdekes dolog ez a kommentekkel, néha semmi kedvetek reagálni a dolgaimra, máskor meg beindultok, aztán én is belelendülök, így lett szinte rekordmennyiségű hozzá és oda-visszaszólás a tegnapi blog után, ráadásul mesére sarkallt engem is a Kisember tegnapi megjegyzése. Szóval blog a blogban.
